Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 23-24. szám · / · REICHARD PIROSKA: VEZEKLÉS

REICHARD PIROSKA: VEZEKLÉS
A tudós

Mégis Janus Pannonius volt a név, amely a magyar emléket jelentette az idegen humanistáknak elkövetkező hazai barátkozásaik során és az ő alakja volt az első irodalmi eszménykép az itthoni fiatalság számára. Mintahogy a mátyási korszak nemannyira magát a renaissance-ot jelentette, amelynek megvolt Zsigmond óta fejlődő előzménye és amely igazán, a nemzet minden rétegét felforgatóan, csak a halála után kezdődött, hanem a legendát, a vágyteremtette Arkádiát, a humanista lélek őskereső szükségletét. Ami az olaszoknak Róma, Janus Pannonius és társainak Itália, az lett a Mohács előtti nemzedék számára Mátyás udvara: nosztalgikus emlék és mintakép. (Szépen mutatja meg ezt a folyamatot Kardos Tibor szempontokban gazdag bevezetője a virtuális Magyarországról és antológiája szerencsés idézetei.) Mátyás alakja, miliője és országlása irodalmi feladat az új humanista írókör számára, amit ízlése szerint formálhatott; az ösztönzést Mátyás olasz udvaroncai adták, de az eszményített kép a politikai hanyatlás nyomása és a kultúra egyre szélesedő hullámgyűrűinek törvénye folytán csakhamar nemzeti hagyománnyá vált. Az emlék-Mátyás mellett továbbra is közvetlen erőforrás maradt az olasz műveltség és az első hullámgyűrű részesei, a főúri családok fiai és fiatal főpapjelöltek csapatostul keresik fel az akkor legjobb hírű páduai egyetemet, csak a mohácsi vészig több mint 200-an. Országos méltóságok kerültek ki soraikból, sőt királyok (Báthory István), érsekek, püspökök, hadvezérek, akik mind találkoztak közös szenvedélyükben: a könyvek, a tudományok szeretetében.

Mert a század közepe tájáig ez az uralkodó tipus jellemzője: a gyakorlati politikus egyesül benne a humanista tudóssal és mindkettő a kéziratgyüjtő, kiadásokat gondozó, fiatalokat pártfogoló főúri kedvtelővel. Jól megöntött öntvénye később részekre tört tulajdonságoknak: történetet ír és kancellár, utánozza Bonfini választékos stílusát és kiadja a műveit, külföldet járja és külföldre utaztat. Megírja Magyarország első emberföldrajzát és az ellenreformáció mozgalmát vezeti, Erasmusszal levelez és Ferdinandnak ad politikai tanácsokat. Háttere a Habsburg-udvar és magánkönyvtára, szerepköre diplomáciai tárgyalások és az írás, élménye az antikvitás és a legjelenebb jelen: a török veszedelem. Dolgozószobájának csendjéhez ágyuszó adja meg az ellentétet.

És itt a humanistákat, különösen a magyarokat nem érheti az örök vád, hogy elfeledkeztek korukról. Ellenkezőleg, ők tartották elevenen minden égető kérdését. Csak éppen az életformájuk, de feladatuk is, nem a közvetlen helytállás volt, (bár akadt, aki karddal a kezében azt is megtette), hanem az öntudatformálás, a történelmi folytonosságra figyelmeztetés, a heroikus erények megfogalmazása és a magatartással példaadás. A pogány veszedelemmel szemben senkisem feszített erősebb falat, mint a humanisták; a politikusok hajlandók voltak megalkudni, a vezérek áldozatúl estek, a lelkek ellenállását a fegyvertelen hadsereg szervezte meg. Egész Európa visszhangzott a vészkiáltásoktól és a kiáltók hivatása az, hogy kiáltsanak. Olvassuk Erasmus és Oláh Miklós levélváltását; mennyire lefoglalta érdeklődésüket a török minden egyes lépése, egy-egy elvesztett pozíció, kicsikart siker. «Credo te cupere intellegere statum Hungariae» előlegezi Oláh érsek barátja óhaját és küldi néki a híreit, amiket maga is idegenben, állandó levelezőtársaitól kap. S Erasmus kérdezősködik és válaszol, az ujság ingerén túl (a levelek pótolták a hirlapokat) azzal az együttérzéssel, amely az európai ügynek és igy közvetve a szellem ügyének kijárt. Ha közben levelei tele vannak is személyes panaszokkal, voltairei kapzsi természetének megfelelő pénzügyekkel és görög idézetekkel, ha Oláh Miklós a hazulról kapott hírek között szívesen veszi Hungáriája dícséretét is, ez csak azt mutatja, hogy emberekkel van dolgunk, akik még nem érzik kötelezőnek az állandó pátoszt, nincs külön közügyes és magányos arcuk. Mert egyformán fontos nekik élet és irodalom, tudnak elfeledkezni egy idézetért a világ bajáról és derékfájásukért a legszebb verssorról.

Egymás között vannak, egyformán szellemi emberek és alapjában egyformán tehetetlenek. Hallgassuk csak meg, milyen sürgető és erélyes tud lenni Oláh érsek, ha a tettre hivatotthoz fordul, a különben hódoló alattvaló a királyához. «Te pedig, felséges királyom, hogy mit művelsz és a sereged mit tervez, arról teljes bizonytalanságban vagyunk. Hadsereged, amint mondottam, ismeretlen helyen vesztegel, magad pedig gyűlésből gyűlésre jársz és semmit sem teszel javunkra. Most Csehországban vagy, most Magyarországban, majd Sziléziában, össze is gyűlnek ott tartományaidnak előkelői, mégsem halljuk, hogy valamit is elhatároztatok, amibe szabadulásunk és védelmünk reményét vethetnők. Cselekedj hát, felséges királyom, szabadíts meg bennünket a bajtól és a félelemtől, emlékezz meg az igéretedről.» A pápa is megkapja tőle, mint más humanistáktól, a hosszú buzdító levelet; a kereszténység életét a már-már kételkedők nem védték kevésbé, mint a végig rendíthetetlenek.

Vallási, dogmatikus kérdések azonban nem szerepelnek ezekben a levelekben, amelyeknek írója később a korhangulat fordultával ellenreformátor lett. A század második felében nyomult be a vallástudomány a széptudományok közé, amikor megjelenik az új humanistaréteg; a hullámgyűrű második vetülete, a szelíd renaissancehoz a harcias reformáció. Áthidalók a vándor püspök Dudith, az udvari orvos Sambucus, az udvari titkár Verancsics Faustus alakjai, az osztályok közötti magánosoké, mellettük és mögöttük már demokratikus áradással jönnek polgárfiak, akiknek semmi köze az arisztokratikus légkörhöz, az előkelő olasz egyetemek helyett a gyorsan népszerű németek neveltjei, Melanchton szellemi gyermekei. Nem kisebb mértékben humanisták, mint főúri elődjeik, sőt bizonyos fokig öncélúbban azok; polihisztor voltuk mellett is inkább szakemberek, filológusok, moralisták, vallástudósok. A tudomány is demokratizálódik, nemcsak képviselői; ágazatokra hullik szét, akárcsak a vallás. Az új humanisták nyugtalan vándorösztönnel pótolják a régi nagypolitikai tevékenységet, vagy prédikátori buzgalomra cserélik; az életre még mindig szükségük van. Külsőségekben is megőrízték a hagyományokat; Erasmus helyett most Melanchtonnal leveleznek és Grotiusszal, Justus Liptiusszal, nékik szolgálnak török hírekkel, egymás között is leveleket váltanak, csak éppen Görögország, Róma, Itália hármasságának helyét elfoglalta gondolataikban a szentháromság. A szakramentumok száma lett megánügyük.

Két jelenség jár a polgárosodással nálunk is, mint az egykorú nyugaton (a fejlődés kint és bent teljesen egyidejű): a politikai gondolat megerősödése és az egyre erősebb moralizálás. Sorra születnek az értekezések de bono politico, de jure pacis, de officio magistratus, de virtute principis; a jó fejedelem eszméjét vizsgálják és az abszolút hatalom szükségét hirdetik, amelynek, mint ismeretes, mindenütt polgári jogtudósok voltak az elméleti megalapozói és védői. «Nempe nihil firmi res popularis habet» - hirdeti Sambucus Miksa császárnak ajánlott emblémái egyikében. De gombamódra szaporodnak a morális traktátusok is a legfőbb jóról, boldogságról, az emberi életről, betör a felbomló humanizmus jellegzetes mozgalma, az újstoicizmus, (amelynek magyarországi sorsa külön tanulmányt igényelne), Justus Lipsiust kiadják, fordítják az ősöket, Catót, Senecát, a hét görög bölcs mondásait, Epictetes kézikönyvét, népszerűsítik és beolvasztják gondolatvilágukat a maguk munkáiba. Elszaporodnak az életbölcsességre nevelő speculumok, az igaz papság, igaz vallás, a királyok tüköre és lelki tükör mutogatja az igazságot; érthet belőle «csecsemő keresztyén» és «felserdült keresztyén» egyaránt.

Ami azonban a legjobban hatalmában tartja a lelkeket: a halál sötét gondja. «A' io és bodog kimulásnak mesterségéről» szólnak a különféle vigasztaló könyvecskék. A régibb humanisták is emlegették a halált, de inkább retorikus szólam volt a szájukban, a hitújítás nemzedéke szívében érzi szorongó aggodalommal; egész élete a halálra aló készület. «Mert ennél drágáb tudomány nintsen, minthogy az ember bodogon tanulyon meg halni» - mondja Heltai Gáspár és a folytonosan ismétlődő önerősítés száz évvel később is aktuális. «Élni egész életünkben tanólnunk kell; de a' mi csodálatosb, egész életünkben tanólnunk-kell meghalni» - olvassuk Kéri Sámuel Keresztyén és a kor vallásos megszállottsága megint egyszer elválaszthatatlan egységben egyesült; amint a katolikus középkor a görög bölcselők nélkül, úgy elképzelhetetlen a protestantizmus hősi korszaka a latin stoa vérátömlesztése hiján.

A hit humanista igazolást keresett (Melanchton példaadása), a humanista műveltség pedig teleszívódott vallásos elemekkel. Tévedés lenne azt állítani, hogy a humanisták közömbösek voltak a vallással szemben; Erasmus életcélja a biblia kommentálása. A kezdeti világi hang csakhamar helyet adott a tiszteletteljesnek, ha nem is a buzgón hívőnek; a szentírás szövege iránti tisztán nyelvi érdeklődés felébresztette a szunnyadó teológust, a dogmatikus viták szenvedélyét. Itt volt csak igazán alkalom az éleselméjűségre, az elegáns érvek és ellenérvek párbajára, a misztériumoknál, amelyek szavakba nem önthetők, de körülírhatók. Ha egybevetjük Oláh Miklós és Dudith András leveleit, látjuk a fejlődést a l'art pour l'art elmejátéktól az alkalmazott dialektikáig. Dudith nem vallásosabb pártfogójánál, csak a vallás jobban érdekli, az a terület számára, ahol ragyogóbban fejtheti ki képességeit, mint a tisztán esztétikai kérdésekben. Mondhatnók, megúnta a régifajta humanizmust, több izgalmat igér neki az új. Végeérhetetlen levelekben fejtegeti nézeteit, sorakoztatja az ellentmondásokat, hogy a végén levonhassa a onkluziót, a kételyt. «In tanta opiniorum varietate quo me vertam?» - kérdezi Bézától és érezzük, hogy nincs számára megnyugtató felelet.

A kései humanista kifínomodott intellektuel, aki képtelen a határozott állásfoglalásra, mert minden igazságnak méltányolja az ellenkezőjét is; agya, mint a motolla, hányja veti a tételeket és cáfolatukat. Fínom megkülönböztetéseken nevelődött ízlése brutálisnak tart és elutasít minden egyoldalúságot, a feltörekvő világnézetek harcikedvével szemben kifejlődik benne egy csendet, nyugalmat, változatlanságot óhajtó pacifizmus. Így áll Erazmus Lutherrel szemben, így fedi Dudith egyik levelében Melius Juhász Pétert. Protestánsok és katholikusok kegyetlen harcokban üldözik egymást. «Ez hát a Krisztus által meghagyott szeretet? Ezekkel a fegyverekkel terjesztette ő és tanítványai az Evangéliumot?» A jó, egyszerű és lelkileg kiművelt (ad omnem humanitatem eruditis) emberekkel kitűnően össze tud férni, de a kegyetlenektől, embertelenektől irtózva fordul el. Ilyen embertelen emberek, akik fegyverre kapnak a meggyőződésükért, ilyen volt, ha nem is mondta ki nyiltan, a reformátor is, akihez fordult, aminthogy Melius, a furiosus, magára is vette. Csak röviden válaszolt, de a hitvallók korbácssuhogtatásával. Kiderült hát, hogy Dudith azok közül való, akik csak szájukkal vallják Istent, tetteikkel tagadják, bárány bőrbe bújt farkas, maga az Antikrisztus. Küldje vissza haladéktalanul a könyveit. «Nam nisi feceris, Perfidiae argumentum non effugies. Vale. Debrecini 16 Augsti 1571.» A sima humanistát is elfutja a méreg erre a hangra, «homuncule objectissime et sordidissime» - becézi ellenfelét. Végül megbánja kitörését, rövid lesz és fölényes. «De elég volt, hogy az ostobának saját ostoba módján válaszoljak. Isten veled! Próbáld a jámborságot a bölcsességgel együtt ápolni.» Antimeliusnak írja alá magát és ahol lehet, megragadja később az alkalmat, hogy üssön egyet rajta, így a reformátortárshoz, Károlyi Péterhez szóló levelében. A bosszúság és a bosszú humanista erények Voltaireig.

Nem tehetett a természetéről, mint a prédikátor sem a magáéról. A kétely és a koráramlattól idegenkedés válságba sodorták, amely minden dialektikus kedv mellett el tudott mélyülni benne és kielégületlenül, boldogtalanul kergette a szélsőségek felé. Bézához írt egyik leveléből idézzük a háromságtagadó fájdalmas panaszát: «Átolvastam a régi szerzőket, áttekintettem az újakat, mindent mérlegeltem, Isten igéjét soha a kezemből le nem tettem; gyakran menekültem az ő segítségéhez, forró szívvel imádkoztam, ne hagyjon letérni az igaz útról, ne engedje, hogy ebben a súlyos kérdésben (szentháromság tana) téves véleményt kövessek. Röviden: az egész probléma gondos kivizsgálása után olyan lelkiállapotba jutottam, hogy csendben már szememre vetem magamnak: meg nem ismert ügyet mertem vakmerően elítélni.» Ahol az ész meghasonlik s fáradságos eredményeiben elveszti hitét, ott a felvilágosultság nem öröm és szabadulás, csak csüggedt megalkuvás, a dogmáknál kínzóbb bilincse a bizonytalanságnak.