Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 21. szám

KALLÓS EDE: HITVALLÓ IRODALOMTÖRTÉNET
Babits Mihály a görög és latin irodalomról

«A keresztény korok minden nagy költői művében, az egész modern költészet lényegében van valami vallomásszerű» - mondja Babits.

Az európai irodalom története is vallomás.

Nevezhetném szerelmi vallomásnak is, - abban az értelemben, amelyben Erósról Platóntól kezdve szólni szoktunk (Babits-féle irodalomtörténet: a nagyokkal való találkozásnak, a velük való egyesülésnek édes örömét megvalló szerelmi költemény. Amikor azokról beszél, akik «egymásnak felelnek», amikor beléhatol bűvös szépségeikbe s elragadtatott hévvel közli, amit látott, érzett, a megismerés szónak szentirási jelentéshasználatára eszmélteti az olvasót.

Ám a szerelmi vallomásnak való minősítés nem elég átfogó. Nem oly széles síkú, mint az az érzelmi állásfoglalás, mint az az «attitüd» (hogy Babits egyik kedvenc szavát idézzük), amely e műben megnyilvánul.

Az az érzelem, amely e könyvet diktálta, sokkal átfogóbb, mint a szerelem. Benne foglalódik a szerelemben is, de benne foglalódik mindenben, ami magasztosat, nagyot az ember érezni tud, ami szárnyat ad, ami felemel. A hit. A mindenségbe, a végtelenségbe és örökkévalóságba való belekapcsolódás. A téren és időn való diadalmaskodás.

Babits e munkában a maga irodalmi-művészeti hitét vallja meg. Hitvallást tesz. Hitvallást az irodalmi nagyságoknak, az igazán Isten kegyelméből trónusra került értékeknek örök volta mellett. E hitnek neve van. Gyakran félreértett, gyakran rosszul használt neve: klasszicizmus.

Éppen száz éve, hogy egy irodalmi hadjárat végzetesen elhomályosította ez elnevezés jelentését. Azóta a köztudat a romanticizmus felé kelleténél élesebben határolja el a klasszicizmus érvényterületét.

A klasszicizmus nem történeti korszak, hanem életeszmény, nem merev esztétikai és verstani szabályoktól való kötöttség, hanem szellemi elhelyezkedés, «attitüd»: szellemi arisztokratizmus. A történelem folyamán időnként megtépázva, eltorzulva jelent meg, de el nem pusztulhat, legalább is anélkül nem, hogy vele együtt kultúránk is el ne pusztulna.

Mert kultúránk gyökerei ugyanannak a talajnak a nedvéből táplálkoznak, amelyből maga a klasszicizmus is kinőtt. Ez Hellasz talaja.

És az európainak a fogalmát - vagyis az egyéniség hatalmát érvényesítő dinamikus kultúra fogalmát, amely «az európai irodalom történeté»nek eszmei kiindulása - szintén a hellén föld pattantotta világgá. Ott látott először napvilágot, az Athén melletti marathóni síkon, - akkor, amikor néhány ezer görög katona dacos-szilaj ereje fittyet hányt az ázsiai kolosszus végeláthatatlan tömegének. Csakhogy akkor még nem európainak mondták, hanem görögnek, s azt, amivel szembeállitották, az egyéniséget megfojtó kollektivitást és a statikus konzervativizmust úgy nevezték, hogy: barbár.

És az egyház szintén a hellén kultúra nedveitől átitatva lett az európaiságnak és a klasszicizmusnak letéteményesévé.

Ezek azok az okok, amelyek Babits művének alapvető, reprezentáns elemévé teszik azt a részt, amelyben a görög és a belőle nőtt latin irodalmat tárgyalja, ez utóbbit természetesen hűségesen végigkísérve az «égigzengő» Amor sanctusig.

Ebben a részben vallja meg Babits szerelmes rajongással teli hitét. Az európai és keresztény kultúreszményben való hitét: a klasszicizmusban való hitét.

Hitvalló irodalomtörténet. A klasszicizmus Credo-ja. Apostoli hitvallás - de nem úgy, ahogy ma az «apostoli hitvallás»-t mint ősi évszázadok óta kész szövegű imádságot betéve, kívülről mondjuk, hanem úgy, ahogy a hagyomány szerint egykor az apostolok vagy kortáraik először mondták, belülről, belső kényszerből, ellenállhatatlan sugallatra, hogy megtanítsák rá az imádkozni, hitet vallani még nem tudó népeket.

A klasszicizmus apostolának hitvallása olyan költői formában jelenik meg, melyet legjobban úgy lehet jellemezni, ahogy Babits Dante Színjátékát jellemzi: a hatalmas líra hatalmas epika képét ölti.

A hitvallás érzelemtartalmának kialakulása mozgalmas eseménysorban tárul elénk. Olvasások. Meglátások. Felfedezések. Felséges viaskodások. «Nem eresztelek, míg meg nem áldasz» - kiáltotta az ószövetségi Jákob egy ily viaskodáson. És megkapta az áldást az Úr küldöttétől. Ezek a viaskodások is áldással járnak: áldásuk a hit, amelyből ez a könyv fakad. - Ez Babits művének epikus tartalma.

Szent Ágoston Vallomásairól azt mondja Babits, hogy ez «az első belülrőllátott lélekrajz a világirodalomban.» Most megkaptuk a klasszikus irodalomnak legelső belülről átélt történetét, a klasszicizmus eszményének legelső olyan megjelenítését, mely - újból Babitsot idézem, újból a Szent Ágostonról mondottakat - «előttünk alakul, nem körüljárható, de átélhető».

A jövő irodalomtörténészeinek a feladata lesz, hogy azt, amit e könyv megvall, azt a mozgalmas lelki történetet, amelyet e könyv feltár, felhasználják, a huszadik század európai irodalomtörténetének megrajzolásában, e rajznak abban a fejezetében, amelynek az lesz a címe, hogy: «Babits Mihály». Azokat a megállapításokat, jellemzéseket, értékeléseket, amelyeket e könyv az antik irodalom nagyjairól közöl, azt a módot, ahogyan egyeseket beható megbeszélésre méltat, másokat csak futólag említ, mindazt az átélést és átélésmódot, ami ennek az irodalomtörténetnek adatait, méreteit, hangárnyalatait megszabja, Babits költészetében való kisugrázásáig fogja követni a Babitsra vonatkozó irodalomtörténeti kutatás.

Ha nem az foglalná le e mű olvasójának érdeklődését, hogy hogyan éli át Babits Mihály a görög és latin irodalmat, ha e mű nem volna «hatalmas líra és hatalmas epika», akkor néhol kételyek, kérdések, ellenkezések is ébredhetnének az emberben. Talán a legerősebben akkor, amikor az emberiség egyik legnagyobb szelleme, Aristotelés alig 10 sornyi elintézésben részesül, Poetikájának megemlítésével és Metafizikája egyetlen gondolatának idézésével. Egyéb semmi. Pedig még aki azt az egészen egyedül álló művelődéstörténeti jelentőséget, amelyre Aristoteles több mint másfélezer éven keresztül szert tett, irodalomtörténeti szempontból esetleg mellőzhetőnek vélné (a tizennyolcadik század történetében szóba kerül e jelentőség egyik korcshajtása, a «drámai hármas egység»), annak a szemében is gigantikussá nő Aristotelés alakja, ha meggondolja, hogy ő annak a prózának a megteremtője, amely Spinozán keresztül Kantig az emberi gondolatnak a lét nagy titkaival való birkózását vetítette a világ elé. Az ész a maga módján ép oly szenvedélyesen viaskodik ebben a prózában az igazsággal, ahogy Szent Ágoston prózájában a hívő érzés tombolva küzd a belső megvilágosodásért. Hogy Babitsnak Aristotelés nem jelentett lelki élményt, azt a Babits-irodalom nyilván ott fogja költőnk lelki-szellemi szerkezetének rajzába beilleszteni, ahol az ő bergsonizmusát fogja tárgyalni.

Érdekes emberi dokumentumot talál majd a jövő irodalomtörténésze abban a módban is, ahogy Babits lelkében a három nagy görög tragikus alakja megrajzolódik. A Gondviselés, amely az emberi szellem alakulását irányítja, jónak látja, hogy időnként párosával, vagy hármasával állítson a világ elé szellemóriásokat: hadd legyen módjuk a különböző temperamentumoknak, ízléseknek, világfelfogásoknak, hogy mindegyikük a neki megfelelőt választhassa vezérül, eszményképül. Goethe - Schiller, Beethoven - Wagner, Rembrandt - Rubens, Arany - Petőfi, Ady - Babits. Ilyen csoportot alkotott a Krisztus előtti ötödik században a három görög tragikus.

Aischylos a pap-próféta bíbor palástjában, Sophoklés a művészi formatökély színezüst hangszerét hallatva, Euripidés a sötét tépelődés kínjaitól megült mártir-arccal. Hogyan nézi Babits e csoportképet?

Tekintete megigézve időzik Sophokles alakján, Aischylosban tisztelettel köszönti «az első nagy költőt, aki az emberiség problémáit megpillantotta», de a titánnak kijáró hódolattal nem hajlandó neki adózni. (Erre lentebb még visszatérünk.) Euripidésszel szemben határozott ellenszenvvel viseltetik. Ezt az ellenszenvet is fel fogja dolgozni az utókor irodalomtörténésze s mikor meg fogja állapítani, hogy a Laodameia megalkotásában a Sophoklés-élményt Euripidés-hatás is színezi, a Gólyakalifa írójának a tudatalattiság első nagy költőjével szemben való ellenséges érzületét olyasféleképpen fogja érzékeltetni, ahogy Euripidés a Bakchánsnőkben hősének Dionysos istennek szemben való hitetlenségét rajzolja: a király, aki rendületlenül tagadja Dionysos istenségét, ellenállhatatlanul vonzódik-sodródik a megtagadott isten felé.

Lélektanilag fogja az utókor azt a módszertani állásfoglalást is tárgyalni, amelyet Babits a munkája bevezetésében szembefordít az irodalomtudomány mai irányával és célkitüzéseivel. Babits kikel azok ellen, akik az irodalomban a közösség életműködését kutatják. Ezeknek a kutatóknak a szemében szerinte «fontosabb néha a publikum, mint az író, az irodalmi élet, mint az irodalom». Az irodalmi arisztokratizmusnak, a klasszicizmusnak oly végleges formája ez, amelyet csak az apostoli hevület tesz érthetővé. «A közösség lelke» tényleg nem lehet az irodalmi alkotás legmélyebb titkainak a magyarázója. A lángész csodája elől - mint minden csoda elől - meg kell hátrálnia minden néven nevezendő észszerű okfejtésnek. De csak a klasszicizmus apostola mehet oly messzire, hogy ezért az irodalom társadalmi összefüggéseinek kutatását egyetemlegesen átokkal sujtja. A «nagy egyéniségek, akik felelnek egymásnak korokon és országokon át», épúgy meghallják koruk és országuk beszédét, mint a legkisebbek. E beszéd kutatásától nem szabad a tudományt eltiltani. Még a materiálizmus legnagyobb ellensége sem fog arra gondolni, hogy a természettudományi módszert halálra ítélje csak azért, mert a végső okokig nem tud elhatolni.

A Babits-irodalom, amely e túlzásra rá fog mutatni, szerencsére olyan helyet is fog találni a munkában, amely azt mutatja, hogy szerzőnk engedékenyebb is tud lenni. Arra a nyilatkozatra gondolok, amely a hirhedt «homérosi kérdés»-sel kapcsolatban, e kérdésnek pompás elintézése folyamán hangzik el. A költők - írja Babits - sohasem kételkedtek benne, hogy a homérosi költemények egységes művészi alkotások: «a költők, vagy ami mindegy, az olvasók, mert az olvasó is költő». Ez annak «a modern» irodalomelméletnek a hangja, amely «az irodalomban szociális jelenséget lát». Szívesen fogadtam volna mennél több ily irányú következetlenséget. Hiszen kevés könyv akad, amely az olvasónak az alkotóhoz való viszonylatára vonatkozólag több tanulságot nyujthatna, mint ez a könyv. Az olvasóközönségnek irodalmi jelentősége, amelyre az idézett mondat céloz, mint goethei örökség (du gleichst dem Geist, den du begreifst) izgatóan-ingerlően foglalkoztatja a mai irodalomtudományt, de mindig csak sejtelmesen tovasuhanó lelki-szellemi elemekből szőve, megfoghatatlanul, rögzítetlenül csillámlik felénk. Ebben a munkában, amelyben minden idők egyik legnagyobb olvasója közli velünk olvasói élményeit, érzéki valósággá sűrítve, megjelenítve, sokszorosan hatványozva tárja magát e kérdést elénk. Valósággal mikroszkóp lehetne e könyv: a parányi létfolyamatokat érzékelhető méretekre nagyítva tárhatná föl és élesen megvilágíthatná ezt a kérdéskomplexust.

Ide kapcsolom bele azokat a megjegyzéseimet is, amelyeket apró szerény viszonzásnak szánok azért a felemelő gyönyörűségért és okulásért, amellyel Babits műve megajándékozott. E megjegyzések a filológiai kutatásnak olyan eredményeire vonatkoznak, amelyek igényt tarthatnak arra, hogy a mű újabb kiadásai figyelembe vegyék őket. Egyszerű lapszéli korrektúrák ezek, formába sem öntöm őket, példányom margóját másolom. A 28. laphoz: Archilochos jelentékenyebb volt, mint amilyennek itt feltünik. Ő volt az első népköltő, a nagyurak költőjének, Homérosnak ellenlábasa. Már az ókori köztudatban is így élt a képe. - A 37. laphoz: Aischylosról ma már nem «azt mondják, hogy ő volt az első, aki két színészt, sőt később hármat alkalmazott». Sokkal nagyobbat mondanak ma róla. Azt valljuk, hogy ő volt a dráma megteremtője. Marathón harcmezején két világnak, a Keletnek és a Nyugatnak összecsapását élte át: ez az élmény volt «a dráma születése». - A 112. laphoz: Tacitus sine ira et studio-ja szép mondás, de Tacitus nem valósítja meg. Szenvedélyesen elfogult republikánus volt. Tiberius és Nero alakját eltorzítva juttatta az utókorra. - A 127. laphoz: «Nehéz legyőzni az isteneket». Az Olympos isteneit, akikről itt szó van, nem volt nehéz legyőzni. Ezek akkor már rég halottak voltak. De éltek a misztériumok istenei. Az apostolok ezek ellen küzdöttek. - 118. laphoz: Longinost - helyesebben: a Magasztosságról szóló értekezésnek, az ókori esztétikai irodalom e gyöngyszemének állítólagos szerzőjét - nem lett volna szabad egy egészen külsőséges, jelentéktelen adat kapcsán itt említeni, hanem mint az atticizmusnak, az első klasszikus renaissancenak nagyszerű elmélkedőjét kellett volna tárgyalni. - Aligha hiszem, hogy volna még egyéb apróság is, amellyel a filológiai szaktudomány pótlólag hozzájárulhatna Babits görög-latin irodalomtörténetéhez.

Annál több azoknak a tanulságoknak a száma, amelyekkel e könyv a szaktudományt megajándékozza. Se szeri, se száma az új meglátásoknak, értékeléseknek, kapcsolat- és hatásfelderítéseknek. Ezentúl senkinek sem szabad Homérosról, Sophoklésről, Platónról, Theokritosról, Ciceróról, Vergiliusról, Horatiusról, Szent Ágostonról, a középkori latin himnuszirodalomról, a római imperializmus kulturális mivoltáról, a középkori keresztény irodalom kialakulásáról nyilatkoznia (hogy a könyv legeslegragyogóbb lapjait említsem), amíg el nem olvasta, mit mond róluk Babits.

És mindenkinek el kell olvasnia e könyvet, aki a kultúrába vetett hite számára serkentést, támaszt, erőforrást keres, aki az irodalom által emelkedni akar, nemesedni, tökéletesedni, jobbá lenni.