Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 20. szám
Drága régi erdőm, emlékszel-e még,
Emlékszel a mult szerelemre:
Mikor gallyaidban a tavasz zenélt
S forrott az életnek a nedve;
Amikor kijöttem s zöld mohák között
Leültem árnyadba vidáman,
Szívem tervekkel volt dúsan ötvözött
S az élés jóize a számban?
Mikor, mint tüzszikrák zöld láng közt, repült
Száz madarad lombodban szerte
S szép patakod folyékony csillaga dült,
Aranyhomokot hordva medre:
Mintha a perc boldog mézét hordaná,
Mit örömben kisírt, egy szellem,
Futva, ezüst kötényben valahová,
Hogy már soha többé ne leljem.
S nem, nem lelem soha többé: már tudom;
Zöld üreid némán ásitnak
S reszketve int itt-ott gazos utadon
Egy virág, mint eltorzult csillag:
Mint az életben szétfoszló álmaim,
Miket már nem tudok követni -
S itt állok a föld üres határain,
Bennem s körülöttem a semmi.
Itt állok, már többé nem virítva föl,
Csak a gondok jönnek süvöltve,
Mint a szél, mely benned ágakat őröl,
Erdőm, s levelet dob a földre:
Leveledet, itthagyva a tél előtt,
Mezítlenül, puszta hidegben -
Mint e létben a rólam levetközött
Meleg álmok s remények engem!