Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 19. szám · / · FIGYELŐ

FARKAS ZOLTÁN: AZ ÚJ MAGYAR KÉPTÁR ÁTRENDEZÉSE

Petrovics Elek, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója, egyik napilapunkban részletesen ismertette azokat az új és kitünő elveket, melyek szerint a múzeum képtárait át fogja rendezni. A régi és a modern képtárra vonatkozóan végleges elhatározásra jutott, de az Új Magyar Képtárról még nem határozott véglegesen, mert két megoldás között ingadozik. Az egyik az, hogy anyagát, mely már nem tart eléggé lépést az élettel, felfrissíti, amire módot ad az, hogy az ifjabb művésznemzedékek munkáiból szép anyagot szerzett a képtár megnyitása óta elmult hat év alatt. A másik: hogy alakítsuk át ezt a képtárt a külföldi modern művészet múzeumává, a magyar anyagot pedig egyesítsük újra a Szépművészeti Múzeumban, ahol egységesen mutassuk be a magyar művészetet régi időktől kezdve egészen máig. E mellett szól - szerinte - az is, hogy az Új Magyar Képtár látogatottsága nem felelt meg a várakozásnak, ami baj, mert különösen a külföldieknek nem áll módjukban megismerni modern művészetünket, holott nekünk fontos érdekünk, hogy propagáljuk. E megoldás esetén a régi Műcsarnokba a modern külföldi szobrászanyag is áttelepedne, tehát a Szépművészeti Múzeum helyet kapna a mai magyar szobrászati anyag terjeszkedésére. Ellene szól, Petrovics véleménye szerint, e megoldásnak az, hogy a legújabb művészet a történeti alapgondolatra épített nagy galériákban, a múlt nagyjainak árnyékában nem juthat kellőképen szóhoz és jobban érzi magát olyan külön hajlékban, amelyet nem a történetnek, hanem az életnek levegője hat át. A két alternatíva között tehát megfontoltan kell választanunk.

Ehhez a választáshoz próbálok hozzászólni, még pedig abban az értelemben, hogy feltétlenül a második módot tartom a helyesebbnek, tehát azt, hogy a modern magyar anyag kerüljön a Szépművészeti Múzeumba, a külföldi pedig a régi Műcsarnok helyiségébe. Még pedig elsősorban is abból az okból, melyet, Petrovics említ: a külföldiek előtt olyan helyen kell kiállítani mai művészetünket, melyet látogatni szeret. Annál is inkább, mert köztudomás szerint azokon a külföldi kiállításokon, melyeket az elmúlt évtizedben a külföldön rendeztünk, mai művészetünket hibás beállításban szerepeltettük. Ismert befolyások következtében nemcsak élő mai művészetünk, hanem a régen levitézlett epigon művészet is kiállításra jutott, nem egy esetben a külföld valóságos megbotránkoztatására. Kétszeres szükség van tehát arra, hogy legalább idehaza tisztára művészi szempontokból, minden személyi és hatalmi befolyásoktól mentesen összeválogatott gyüjteményben jól és sikeresen mutassuk be azt a mai művészetünket, amely méltán büszkesége a magyarságnak.

De egyéb okok is szólnak a megoldás eme módja mellett. Kezdjük azon az aggodalmon, melyet Petrovics felemlít. Ha nekünk olyan művészeti fejlődésünk volna, mint például az olaszoknak, vagy a németeknek van, ahol az évszázadok választják szét egymástól az anyagot, talán osztoznunk lehetne ebben az aggodalomban. De a mi jelentős művészetünk össze-vissza százéves s ami régi anyag van, az nem olyan természetű, hogy látása nyomasztólag hatna az újabb és legújabb anyagra. Ami pedig a múzeum idegen régi anyagának történelmi levegőjét illeti, annak hatását sem tartom a ma művészetére nyomasztónak. Jó festmények akármilyen korból valók is, nagyon jól megférnek egymás közelében is. Különben sem arról volna szó, hogy egymásmellé kerüljenek, hiszen a múzeum eddigi tagozódásának az új rendezéssel való erős kihangsúlyozásával térben nem nehéz szétválasztani a tegnapit és mait az évszázados anyagtól. A kérdés súlypontja ott rejlik, hogy jó-e az anyag, melyet Petrovics a magyar művészetből összeállít? Ismerjük vásárlásait és ezek alapján bízvást mondhatjuk, hogy igen szép kollekciót szedett össze a mai magyaroktól is. Igaz, hogy minden ítélkezést revízió alá von a legigazságosabb bíró, az idő, de ha ennek szava egyet-mást idővel talán ki is fog selejtezni, ez a kiválasztás csak részleges és nem döntő jelentőségű lesz.

De egyéb, nézetem szerint igen fontos és döntő meggondolások is a magyar anyag egyesítését támogatják. Elsősorban is az, hogy a százéves új magyar festészet kettéválasztása nem könnyű dolog. Nincsenek benne olyan kétségtelen cezurák, amelyek irányokra és egyéniségekre egyaránt egészen élesen alkalmazhatók volnának. Meglátszott ez különben már a hat év előtti szétválasztás esetében is. Művészi stíluskialakulás szempontjából gyorsan változó korban élünk. Akárhány olyan kiváló művészünk van, aki pályája kezdetén nem állott ott, ahol ma, akinek dolgai mai nézetünk szerint részben már történeti értékekké váltak, míg mai teljesítményei ugyanezt a kétségtelen meggyőződést talán még ébresztik. Igen érdekes átmenetek szemléltetését áldozzuk fel tehát akkor, ha a történeti megérettség elvét alkalmazzuk, amely különben is igen kétséges elv. Hiszen amit mi ma már történetileg fémjelzettnek érzünk, nem biztos, hogy a jövőben is meg fog állani ilyen szempontból. A különválasztással azonban feltétlenül feláldozzuk azt a nagy hatást, melyet XIX. századbali és újabb művészetünk összefüggésének és együttes eredményeinek szemlélete ébreszt. Nem vált be ez az elv Párisban sem, ahol a Luxembourg-múzeum töltött be olyan feltételes szerepet, mint amilyen a különválasztott Új Magyar Képtár betöltene. És talán nem is csupán az élet levegője járja át az új festmények gyüjteményét, hanem ugyanaz az alkotó erő is, mely a régiekét, ezeket viszont átjárja az élet levegője is, amiről épen Petrovics újjárendezései tanuskodnak.

További érv a modern külföldi anyag elkülönítése mellett az is, hogy a mi szempontunkból kisebb jelentőségű, mint a magyar és belső értéke sem olyan különös, hogy a jobbik helyen legyen közszemlére téve. A külföldi látogatónak, aki Páris, Németország és Anglia múzeumaiban remek gyüjteményeket lát belőle, igen kevés kivétellel a mi nem túlságosan kiemelkedő külföldi modern képeink, szobraink nem sokat mondanak.

Ami pedig a magyar szobrászati rész terjeszkedésének megkönnyítését illeti, volna egy javaslatom. Azok a kisméretű helyiségek, ahol ma ez a gyüjtemény helyet foglal, úgy sem elegendők, még akkor sem, ha a külföldi szobrokat átvisszük az Andrássy-útra. Nyúljon hozzá Petrovics erős kézzel a gipszöntvényekhez és távolítsa el őket a Szépművészeti Múzeumból. Ebben az európai értelemben is nagyjelentőségű intézményben semmi helye sincsen a gipszeknek. Legfeljebb azoknak kegyelmeznénk meg, melyek magyar szobrokat, műemlékeket ismertetnek. De a többit, melyek tisztára csak oktatási célokat szolgálnak, máshová kell átvinni, mert itt csak rontják a színvonalat. Lehetetlen dolog, hogy eredetieket mutogató múzeumban kolosszális gipszöntvények is terpeszkedjenek. Ezeket, a múzeum egykori szerencsétlen igazgatásának emlékeit, sürgősen el kell távolítani. Ezzel három óriási csarnok és egy jókora terem szabadulna fel, ahol bőven el lehetne helyezni a magyar szobrokat. Természetesen kellő beépítéssel enyhíteni kellene a csarnokot gyilkos hatású architekturáját, úgyhogy a folyosók világítása is megmaradjon. Mi minden elférne ott lent és többet mondana, mint az a gipsztemető, mely ma ott éktelenkedik! Hasonlóképen csupán az oktatás céljait szolgálhatja, de nem itt, hanem másutt - az a fölötte kiterjedt gyüjtemény, melyet ma a múzeum Balló Ede festménymásolataiból őriz. Festménymásolatoknak csak annyiban van helye egy múzeumban, ha például egy Rubens készítette, de Balló másolatai a gipszekkel együtt csak talmi színt adnak remek múzeumunknak, melynek elég eredetije van és ezek az eredetiek egyáltalában nem szorulnak arra, hogy akár gipsz-, akár festménymásolatokkal toldjuk meg őket.