Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 19. szám · / · FIGYELŐ

BABITS MIHÁLY: KÖNYVRŐL KÖNYVRE

De mortuis. - A szó általában szapora szülemény; s látom kivált hogy ebben a rovatban is szavaim új meg új szavakat nemzenek, válaszok és viszonválaszok képében. Öncél-e csupán a vita és tájék? vagy az igazság kutatásának fogaskereke? Talán egyik sem, hanem csak az «eszmék bábája» ahogy Sókratés gondolta: akkor is megéri. Két új fölszólalás fekszik előttem, ellentétes égtájakról, mert a szellemnek is vannak égtájai, noha napja csakegy. Az egyik ismét a «sötét középkor» rehabilitálását veti a szememre: ezt a Nyugatnak ebben a számában olvashatja az olvasó. De előbb hadd ejtsem szóba a másikat; ez viszont azt a pár sort illeti amivel Bródy Sándorról emlékeztem meg évfordulója alkalmából. «Holtakról jót vagy semmit!» - mondja a közmondás; de egy írótársam úgy találta hogy Bródy Sándor esetében nagyonis ehhez a szabályhoz tartottam magam, és nem jól tettem. Itt felelek neki a Nyugatban, mert elvi kérdést vet föl; amit ezen a címen lehetne tárgyalni: Holtak előnye az irodalomban.

- Az élő írót a legmagasabb mérték elé állítjátok; felfeditek eredendő hibáit, leleplezitek moráljának minden, önmaga előtt is rejtett lazulását, rámutattok hiányosságaira. A halott egyszerre hibátlan lesz? Inkább az élőkkel volna indokolt bizonyos tekintet: bátorítani a tehetséget s nem kedvetleníteni! A halott egyénisége már végleges és befejezett: teljes és igaz arcképét kell adni s a hibák itt szorosan összefüggnek az erényekkel. Bródy pedig épen nem tartozik valami «gáncstalan» írótípushoz; az ő jellemzésére aligha volna legjobb szó az impeccable.

Valóban nem, s ebben az érvelésben sok az igazság; noha nem hinném hogy elhalt írókról ezekután csak teljes és kimerítő arcképet szabadna írni, a hibák és erények összefüggő rendszerének hiánytalan földolgozásával. Az ilyesmi az irodalomtörténet dolga, a történeti esszéé; amikor az eleven irodalom aktuális orgánumaiban emlékezik meg egy halott íróról, akkor a cél nem ez. Nem arról van szó ami meghalt, hanem arról ami él, ami miatt az elhunyt író még ma is eleven tényezője az irodalomnak (mint Bródy a stílusával). Az évfordulók életaktusok s nem történelmi visszapillantások; igazában nem a halottnak szólnak, hanem az élőnek és hatónak.

Így nyer új, irodalmi értelmezést a de mortuis nihil nisi bene elve. A halott író hibái elveszítik jelentőségüket, mert ezek a hibák vele halnak. Amihez nekünk, élőknek még közünk van, azok nem a hibák és hiányok többé, hanem csak az erények és erők. Amit az író nem csinált meg, vagy rosszul csinált meg - ami hiányzik belőle - azt lehetett szemére hányni míg élt, míg többet lehetett várni tőle, míg a kritika hathatott rá és sarkalhatta, vagy szükséges lehetett hogy pózainak és hanyagságának veszélyes ragályától óvjon. Mikor az író halott már, (s ami rosszat csinált, az is halott): ez a kritika fölöslegessé vált. Amit nem csinált meg, az nincs, nem létezik. Amit olcsón és divat szerint csinált, az elmúlt a divattal. Ami gyengét hagyott, ahhoz legfelebb az irodalomtörténetnek van már köze. Néha az író nem is annyira a maga műveiben, mint másokéiban él tovább. Műveinek főrésze elavul, a nagysikerű színdarabokat nem játszák többé, a regényeket csak az irodalomkutató olvassa, de a stíl ízéből él még valami az utódok írásában, s él talán mindaddig míg maga a nyelv és irodalom él. Ez az élő és túlélő valami az ami a halott íróból az eleven irodalom kritikáját érdekli: a túlélő oeuvre vagy túlélő hatás. Nem a hibák és hiányok, hanem a megmaradt és működő erő. S ily értelemmel érvényes az irodalomban a nihil nisi bene.

*

Égtájak és korok. - Ami egyébként különösmód Bródy Sándort illeti: itt a kérdés nem egyszerűen a de mortuis kérdése. A de mortuis komplexumát a de Judaeis bonyolítja; s ez még sokkal súlyosabb eset. Szcillák és Karibdiszek tátonganak itt egymással szemben: Bródy egyik posztumus kritikusa például épen a de Judaeis nihil nisi bene elvének megsértése miatt kényszerült kálváriát járni. Ahogy a nyáron már elpanaszoltam: furcsa rugókon fordulnak meg irodalmi vitáink manapság, s alig van téma amiről még elfogultság nélkül beszélhetnénk. Nem kivételes a legtávolibb és legszemélytelenebb tárgyak sem. A mai Nyugat disputája például újból figyelmeztet arra hogy a középkorról sem lehet csak úgy vaktában és őszintén elmondani a véleményünket; majdnem olyan kényes téma ez, mint a de Judaeis. Csakhogy itt a nihil nisi male kötelező; hacsak nem akar az ember a «világnézeti reakció» szomorú égtájára relegáltatni. Legalább így véli a disputa szerzője aki, úgy látszik, maga egészen más égtájról nézi a dolgokat, mint az a másik vitafelem aki a Bródy túlbecsülését veti a szememre. Igaz-e hogy a «középkornak kívánatos aranykorként való föltüntetése» a reakció «jellegzetes retorikai fegyvere»? Én inkább úgy látom, az átlagreakciós rendesen tiltakozik az ellen a vád ellen, hogy ő «a középkort akarná visszahozni». Nekem egyébként eszemágában sincs a középkort «kívánatos aranykorként» föltüntetni. De hát melyik kor is pályázhatna erre a titulusra? A mai kor azonban még sokkal kevésbé pályázhatik mint a középkor. Mindaz az «erkölcsi elfajulás és intellektuális képtelenség», amit a vitatkozó a középkornak szemére vethet, sokkal de sokkal nagyobb mértékben virágzik ma. Az előítéleteknek és elfogultságoknak valóságos aranykorát éljük, s ezeket nem mérséklik többé a keresztény parancsok gátlásai, s nem menti az öntudatlanság naivsága. Az ököljog a nemzetek hivatalos világnézete lett, s a fajok és csoportok hatalmi igényei nyíltan az erkölcs és vallás törvényei fölé helyeztetnek. A tömegmészárlások és inkvizíciók, a «toulousei négyszáz élő fáklya» és eretnekégetések bizonnyal szörnyűségek; de mi ez az öldöklésnek s kínzásoknak ahhoz az orgiájához képest amihez a világháború és forradalmak már szinte hozászoktattak! A szabad vélemény elfojtásában korunk olyan tökéletes tehnikára tett szert amelyről a középkornak még fogalma sem volt. «Legalább senkitsem üldözünk a vallásáért!» mondogattuk még nemrégiben, büszkén. Ma már ez sem mindenütt igaz, s ahol igaz, csak azért igaz mert a vallás (mint minden szellemi ügy) egyáltalában már közömbös számunkra. Annál inkább folyik az üldözés nemzetért és fajért: mert ez a mi korunk vallása. Minden kor a saját vallásáért csinál inkvizíciót. A disputa vitázója úgy találja, hogy némely középkori dogma szöges ellentétben van a türelmes Krisztus szellemével, amely szerint «nincs görög, nincs zsidó». A mi korunk vallásának azonban nemcsak néhány dogmája van evvel ellentétben. Maga ez az egész mai vallás, lényegében és legmélyében, azon alapul hogy, először is, van görög és van zsidó. És német és francia és magyar stb. Minden más csak azután következik.

*

Hitvita a középkorról. - Vallásról és dogmákról beszélek, mert ez a vitázó, úgy látszik, nem is annyira a középkor erkölcsét és prakszisát perhorreskálja, mint inkább hiteit és dogmáit. Ebben egykicsit szinte rokona épen azoknak a dogmatikusoknak és inkvizitoroknak akiket annyira megbélyegez. A dogma fontosabb előtte mint az élet. Majdnem úgy tünik föl mintha a világháborút, minden öldöklésével és rettenetességével, nem tartaná olyan súlyos tehertételnek, mint azt hogy a középkor hitt a kizárólagos üdvözülésben vagy az eredendő bűnben. Aki így meg tud botránkozni felebarátainak hitein, attól legalábbis következetlenség kifakadni a «tévedést bűnnek minősítő» dogma ellen: hisz ezt a dogmát az övéhez hasonló mentalitás hozta létre.

Ez a dogma egyébként távolról sem oly egyszerű s együgyű mint a vitázó hinni látszik. Még kevésbé van fogalma az «eredeti bűn» gondolatának igazi értelméről. Hiszen ez egyáltalán nem az a barbár babona aminek ő festi hanem az emberiség egyik legmélyebb gondolata. S nem is épen középkori eszme. Nagy filozófusok gondolták végig, akik közt az egyik, Szent Ágoston, még a klasszikus latin világból sarjadt ki, a másik, Pascal, túl van már a középkoron, a harmadik, Schopenhauer, túl még a valláson is.

A vitázó szerint ezekből a dogmákból véres elnyomás «árad szét». De hát hol az a dogma, hit vagy elv amely ilyféle áradásnak forrása vagy ürügye ne lehetne? Korunkban szemünk előtt láttuk «szétáradni» az elnyomásnak és vérontásnak minden eddiginél pusztítóbb áradatát oly dogmákból és jelszavakból melyek a fölszabadulás, a nemzeti és emberi jólét ígéreteit zengték. A disputának igaza van abban hogy egyik rossz nem mentheti a másikat, s a nagyobb rossz sem a kisebbet. De furcsa, sőt veszedelmes, volna ebből azt a következtetést levonni hogy a nagyobb rossz a kisebbet joggal «sötétnek» bélyegezheti. Mikor ő még sötétebb!

A «sötét» jelző külömben eredetileg nem erkölcsi, hanem kulturális dolgokra vonatkozott, s először a pedáns humanisták körében született meg akik, mint gőgittas új szekta, szerették lenézni az előttükvoltakat. [*] Aztán a XVIII. század fölvilágosodása terjesztette el, agitatív, vallásellenes célokból. A vitázó maga is elismeri hogy ebben a jelzőben kissé gyanusan leegyszerűsítő ítélet foglaltatik, s alapjában egyetértek vele ha úgy gondolja hogy sötétség úgy mint világosság volt a középkorban és van az újkorban is, vagy ahogy ő kifejezi, a «sötét középkor» nem is kort hanem minőséget jelent. Örülök ha a fiatalság optimista, s reméli hogy ebből a minőségből a jövőben kevesebb lesz a világon. Bevallom, ez az optimizmus belőlem sem hiányzik teljesen; hiszen élek. Reméljük hát hogy valamikor kevesebb sötétség lesz; egyelőre azonban, sajnos, azt látjuk hogy több van. Azokat akik a «sötét» középkort olyan nagyon megvetették, (humanisták és fölvilágosodottak) a külsőleges civilizáció emelkedése vakította el. Ez az elvakulás már maga is a mélyebb kultúra hanyatlásának tünete. Azóta alkalmunk volt látni, mit ér a külső civilizáció emelkedése ennek a mélyebb erkölcsi, emberi, vallási kultúrának elfeledésével... Nem szolgálja-e civilizációnk minden diadala, a társadalmi szervezkedéstől kezdve a tehnikai vívmányokig, a háború és pusztítás érdekeit? A középkor sokféle harcot ismert, rablóhadak vadságától a keresztesháborúk lelkességéig; de nem ismerte még a modern szervezettség háborúját, amelyet kényszerített békés emberek milliói vívnak, ügyért mely nem ügyük, erkölcsük, vallásuk, jobb meggyőződésük ellenére. Ez mindennél szörnyűbb. (S e szörnyűségről csak nagyon óvatosan lehet beszélnem, korunk híres «szellemi szabadságában».) Mit szólt volna a középkori lovag, ha arra akarták volna kényszeríteni hogy modern gázháborúban vegyen részt: azaz ártatlan nők és gyermekek tömeges meggyilkolásában? Nem rettenetes elaljasodása-e ez az erkölcsöknek? A középkorban mindenki tisztelte a treuga deit; a világháború alatt a pápa minden befolyásával nem tudta kieszközölni hogy egy karácsonyestére szüneteltessék az öldöklést. Ezek mellett, és a háborús statisztikák különbözete mellett aztán valósággal komikusan szánalmas mikor a vitázó a vöröskeresztre és kórházakra hivatkozik hogy korunk erkölcsi haladását bizonyítsa. (Ahol a katonákat kigyógyították, hogy legyen kit újból a frontra küldeni.) S hozzá kell tenni hogy mindez a vad háború és fegyverkezés nem valami magas eszmékért vagy a kultúra védelmében történik, hanem egészen meztelenül csak gazdasági érdekekért. Ennek a hihetetlen barbárságnak teljesen megfelel korunk irodalmának primitív naturálizmusa és gondolkodásának alacsonysága, amely, mint a vademberé, szinte kizárólag az anyagi és tehnikai boldogulás körül forog, annélkül hogy ezt minden híres tehnikájával is elő tudná mozdítani. Aki ebben a korban élve a középkort sötétnek nevezi, az vagy nem gondolta mindezt végig, vagy pedig ámítást követ el, amelyet semmiféle «szellem-politikai» szempont sem igazol. Én külömben ezt a «szellem-politikai» szempontot úgysem tisztelem: az igazság igazság marad minden szellempolitika ellenére is, s az igazság elferdítésével csak a politika nyerhet, és nem a szellem. Én nem mondom azt hogy térjünk vissza a középkorhoz. Nem mintha nem tartanám az emberiség középkori helyzetét még sokkal kívánatosabbnak és reményteljesebbnek mint a mai állapotot; hanem mert visszatérni semmihez sem lehet, ami egyszer elmúlt. Új kort kell előkészítenünk (ha erre a mienknek sötét hatalmai még időt és lehetőséget engednek). De aki az új kort előkészíti, annak önámítás nélkül tisztában kell lenni a mainak értékével, amely nem «alig észrevehetően fejlődött», hanem mérhetetlenül elhanyatlott.

*

Uram, Jézus! - Mindig nagyon érdekelnek a laikusok (azaz nem-papok) vallási tárgyú írásai. Vajjon milyen viszonyban áll ez a kor még az Istennel, mit jelent számára erkölcs és túlvilág? Mondják, a háború óta emelkedett a hitélet, s valóban nem oly ritka a civilek által írt vallási mű mint a megelőző évtizedekben. De ezekből gyakran nem is annyira a vallási ösztön szól, mint valami tudatos vagy tudatalatti politizáló-lelkiállapot, s a szerzők sóvárgása az emberiségnek nem túlvilági, hanem evilági üdvösségén csügg.

Ez abból az alkalomból jut eszembe, hogy Hegedüs Loránt nemrég kötetben adta ki «laikus prédikációit». Ezekben nincs semmi politika; ez inkább menekvés a politikumokból, mint a líra. Tendenciája inkább antipolitikus: «Ne tanítsátok arra a magyart hogy az volt a hibánk hogy nem gyűlöltünk eléggé. Az volt a hibátok hogy nem szerettetek!» Távol van a felekezetek politikájától is; számára a felekezet csak klímai változat, egyazon igazság tükröződése különböző fajtájú emberekben. Mégis tipikusan «keresztyén» és protestáns, az egyéni bibliamagyarázás szenvedélyével. Angolszabásu protestántizmus ez, abból a fajtából mely a vallási tradíciókat a modern szabadgondolkodással akarja egyeztetni: «a darwinizmus híve vagyok» - mondja a szerző - «és Herbert Spencer bölcseletében nőttem fel, hiszen talán az talán az egyetlen magyar tanítványa voltam, kit személyes ismeretség kötött a mesterhez.» Ez az emlék, s ezek a nevek a háborúelőttöt idézik, s a bibliamagyarázatok olykor mintha csakugyan egy letünt korszak pozitivista hagyományait folytatnák. Krisztus csodálatos gyógyításai «szuggesztív ideggyógyítások»; mikor Péter tagadását megjövendöli, voltakép «a detektívek által jólismert hajnali idegösszeomlást» látja előre; az ördög már «eltünt a világból»; a gyehenna egy létező, földi hely emléke; s a túlvilági élet hite nélkül Krisztus vallása «még mindig teljes egészében él». Az ember szinte ámulva kérdi: mi lesz a vallásból ha minden misztikumot kiirtunk belőle? s mi szükség még reá? A misztikum azonban nem hajlandó eltünni, csak hátrább vonul, a Megismerhetetlenbe, alkalmazkodva a spenceri filozófiához: a Szentháromság tana csak emberi tükrözése valami mélyebb, megismerhetetlen Rejtélynek, mintegy «lekottázása» abban a hármas ritmusban, mely az emberi lélek legmagasabb lendületeinek ritmusa s Beethoven és Dante költészetét is áthatja. Hegedüs könyvének érdekessége épen abban van hogy a mai ember viszonyát mutatja ehhez a Megismerhetetlenhez; szinte egész naivul, úgyhogy hallani véljük az egyén élő hangját amint gátlás nélkül, természetes lendületben ömlik, kifogyhatatlanul, nem is annyira prédikáció, mint csevegés módjára. Az író, mint maga nevezi magát, «finánc»: azaz «vámos», mint Máté apostol volt s finánc-voltát nem felejti el a templom szószékén sem. Úgy megy az Úr elé ahogy van, egész egyéni és polgári konkrétságában, s épen ez teszi valóságos dokumentummá szavait. Mennél inkább benne áll ebben az életben, annál nagyobb szükségét érzi valami megváltásnak; noha a megváltás-fogalom eredetét is az anyagi, pénzbeli megváltásból magyarázza. Keresi Jézust, a lángészt, a gyermeket, aki még talán «meg tudja változtatni a világot, ha a felnőttek meg nem akadályozzák benne». Az Irás minden szavában titkokat szimatol, s úgy érzi «akárki» nyúl a szent könyvhöz, «ha nem sajnálja a fáradságot» kissé forgatni és melengetni az avult szöveget, új kincsekre akad. De voltakép nem is a szöveg érdekli, s nem is a szöveg értelme, filológok és vitázók zsákmánya; hanem az örök Dallam amely a szövegből érződik, s «mindegy akármilyen szövegre zeng is».

 

[*] Mit nevezzünk középkornak? Arról lehet vitatkozni; az a határidő, melyet a disputa kijelöl, kissé elmosódó s a köztudattal sem egyezik. Középkorról szólva rendesen nem gondolunk a népvándorlás primitív és forrongó századaira, melyek a keresztény világszervezet kifejlődését megelőzték; pedig ez a valóban sötét szakasz. Még kevésbé gondolunk az ú. n. reneszánsz utáni időkre. A nevek egy része, melyeket a disputa idéz, már tipikusan újkori név, pl. Cervantes. Épannyi s még több nagy nevet sorolhatna föl a szoros értelemben vett középkorból is; bizonnyal sokkal nagyobbat, mint az Agobardé.