Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 17-18. szám · / · FIGYELŐ · / · DISPUTA
Kevés magyar képzőművészeti kiállítás ért el akkora sikert a közönségben és a sajtóban, mint a magyar őstehetségeké. A
De most, mikor az ünneplés zaja már elcsöndesült, meg kell mondanom, hogy a nagy lelkesedést túlzottnak tartom.
Ha eltekintünk minden viszonylagosságtól, már pedig a képzőművészeti mű értékelésében egészen mellékes, hogy a művész kinek ija-fia, hogy tanult-e, avagy sem, hogy úr, proletár, vagy paraszt, tehát csak magát a teljesítményt kell néznünk: akkor nem látok okot arra a nagy ünneplésre, melyben az a kiállítás részesült.
Elsősorban is ki kell kapcsolnom anyagából két művész munkásságát. Az egyik
Ezt a veszedelmesen többértelmű megjelölést különben sem árt kissé elemezni. Végső eredményben őstehetség az, aki környezetétől látszólag teljesen függetlenül új és hatalmas formavilágot teremt: Michelangelo, Rembrandt, Goya, a miéink közül talán Munkácsy és Szinyei. De őstehetségnek szokták nevezni - és nyílván ebben az esetben is olyan művészeket értettek ezen, akik alulról jöttek, a műveletlenségből, nem is tanultak, hanem mint autodidakták majdnem önmagukból fejlesztik ki meglepő formavilágukat. Azért mondom, hogy
Elfogadom, hogy a többi kiállító ilyen őstehetség, még ha
Nem vagyok hajlandó a primitívitást már önmagában is művészetnek elfogadni. Nagyon jól tudom, hogy a ma művészet címén piacra kerülő termelés egy jókora része elnyűtt sablon s hogy minden friss megnyílvánulás, akármilyen primitív is, jobban tetszik az agyonkoptatott kifejezési módoknál, de ha bennük nincsen különös művészi teremtő erő, nem vagyok hajlandó nagyon lelkesedni és különösen nem az olyan fölötte jelentéktelen pepecselésekért, mint e kiállításon
Egyáltalában nem jutok extázisba, ha, amit már évtizedek óta különben is megszoktam, hol itt, hol ott olyan parasztszobrászok bukkannak fel, akiket a hétköznap szenzációhajhászata mint a magyar művészet csúcspontjait ünnepel, mert tisztában vagyok provinciális jelentőségükkel.
Eszembe sem jut végül az, hogy mint ez a kiállítás tette, a magyar népies dekoratív művészetet és annak remek termékeit százegyedszer felfedezzem és mint valami újat ünnepeljem, mert régóta ismerem és tudom, hogy nemcsak a közönség ismeri jól, hanem az irodalom és tudomány bőségesen foglalkozott vele.
De mindezt talán nem írtam volna meg, annál kevésbé, mert tisztában vagyok azzal, még pedig tapasztalásból, hogy mindazok, akik kellő hozzáértéssel és józanul nézik képzőművészeti eseményeinket, velem egyezően gondolkoznak e kiállítás megítélésében és azt is tudom, hogy az ilyen ideig-óráig tartó magyar szalmaláng nem árt, mert hamar kilobban és helyet ád a higgadtabb megfontolásnak. De az a hír, hogy ezt a különben érdekes kiállítást, mint az elmúlt évek egyik legjelentősebb képzőművészeti eseményét a külföldre is ki akarják vinni, megszólalásra kényszerít. Egy nagy ember mondása jut eszembe: «Keine
Ha már külföldi kiállításaink ügyét évek óta úgyis elrontottuk, mert állandó hivatalos beavatkozások után művészetünk legjavát mindig csak igen zavaró környezetben, vagy egyáltalában nem lehetett a külföldnek bemutatnunk, ne vigyük ki ezt a számunkra talán igen érdekes anyagot, mert egyáltalában nem képviseli művészetünk magas színvonalát, hanem csupán egy nem sokat jelentő,