Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 17-18. szám · / · FIGYELŐ · / · HALÁSZ GÁBOR: PRAE

Kardos Pál: KÉT NOVELLÁSKÖTET
Sárközi György: Szilveszter, Új írók, 7. szám. - Dallos Sándor: Mint a kóbor kutyák. Új írók. 10. szám.

Sárközi György, a könnyed fölszárnyalás és bölcselkedő elmélyedés finom szavú lírikusa, egy Flaubert-i studiumokra épült, aprólékos műgonddal csiszolt történelmi regény szerzője, most egy füzet novellát adott ki. Talkán túlfinomult költőnek, talán nagyon is esztéta léleknek érezte magát Sárközi, amikor a Szilveszter négy első novellájában valóságos «Übercompensation»-nal fejest ugrott a naturalizmusba. Az író, aki teljes művészi öntudattal használta fel Mint oldott kéve c. nagy regényében ez irodalmi irány legjobb eredményeit, most egyszerre a kezdeti naturalizmus korába hajlik vissza, szinte önkínzón keresve mennél visszataszítóbb tárgyat, mennél szennyesebb színeket. Valóban e négy novella hősénél, Mihálovicsnál ellenszenvesebb frátert úndorítóbb környezetben aligha rajzolt meg író. Ennek a nyomorult kis figurának a rútságát még csak egy kis Dosztjevszkij-i végzetszerűség sem költőiesíti: ez a részeges magántisztviselő nem züllött, mert nem züllhetett el; úgy érezzük, hogy hitvány, mert hitványnak született. Sárközi itt is becsületes írói munkát végzett, gondosan hordta össze a kínos, de jól megfigyelt részletek tömegét, s életre bűvölt néhány tökéletesen csúnyává idealizált figurát. De úgylátszik, mégsem bírta ki sokáig e mocsárvilágban, amelybe mintha csak vezeklésül rándult volna ki. A füzet másik négy novellájában, amelyek egyre meseszerűbbek, az író fokonkint visszatér önmagához. A személet itt is komor, sőt néhol kétségbeejtő, de a hang újra a lírikus Sárközi hangjává nemesedik. E novellák vagy mesék értéke nem is a hol nem eléggé kikerekített, hol meg túlságosan kiélezett, de sohasem teljesen új alapötletekben van, hanem éppen a hangban, Sárközi lírai stílusában, amely kivált A tó gyermeke első szakaszán ragyog fel teljes fénnyel. Ez a remegő, lágy kellem, ez a lehelletes gyöngédség Sárközinek az igazi ereje s a prózaíró becsülésre méltó, nem is eredménytelen erőfeszítései után az olvasó mégis a lírikust szeretné újra hallani.

Dallos Sándor sokban ellentéte Sárközinek. Vérbeli elbeszélő, aki egészséges természetéből fakadó érett naturalizmussal nyúl témáihoz s otthonosan mozog a munkanélküliek, a félcsavargók világában, amelynek alakjai plasztikussá domborodnak ujjai alatt s rögtön levegő is kerekedik köréjük. Novelláit, amelyek lazán összefüggő sorozatot alkotnak, kétségtelenül a személyes élmény táplálja, de józan természetességük nem ebből fakad, hanem az író izmos tehetségéből, szigorúan művészi témakezeléséből. Pedig motívumai: a munkanélküliség, a nyomor, az éhség megannyi csábítás álhumánus érzelgésre vagy rikító irányzatosságra. De - ismételjük - Dallos Sándorban a művész kerekedett felül, mégpedig olyan művész, akinek a külső valóság megjelenítéséhez s a belső elemzéséhez egyaránt biztos keze-szeme van. Elbeszélése rendszerint két párhuzamos vonalon halad, események, jelenetek rajza közben is állandóan nyomon követi a belső történést. Szemléletében van valami eltörölhetetlenül reális. Hangjában többnyire némi akasztófahumor vegyül, s erős valóság-íze van mindennek, amit elénk tálal. Evvel a friss-nyers ízzel annál sajátosabban keveredik annak az etikai pátosznak édeses zamata, mely rendszerint a novellák záró szakaszában buggyan fel. Noha e pátosz nagyjából őszinte és itt-ott zengő szépségű mondatokat is sugall, mégis - Sárközivel ellentétben - Dallosnak éppen a lírai ellágyullás a gyenge oldala, mint ahogy a kötet utolsó, zenei szépségekben gazdag novelláját is túlságosan elönti egy érzelgős lírizmus dagálya. Így is kétségtelen, hogy Dallos Sándor mély és komoly tehetség, akinek írásait nem utolsó sorban az teszi rokonszenvessé, hogy minden mondatán valami belső melegség érzik, a fölényes humor hűvös burkán átsüt az emberszeretet heve.