Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 17-18. szám · / · FIGYELŐ · / · HALÁSZ GÁBOR: PRAE

HALÁSZ GÁBOR: PRAE
Szentkuthy Miklós könyve
A forma bosszúja

Aki rémuralmat teremt, mindig ki van téve az ellenforradalomnak. Szentkuthy ellen is fellázad az agyongyötört regényforma. Az írót nem a bármilyen izgalmas szándék, hanem a megvalósított eredmény méri; nem a vállalt nehézségek, hanem a leküzdöttek. Maga úgy különbözteti el a dilettánst az igazi művésztől, mint aki előbb akarja a nehézségeket, mint a tulajdonképeni témát. Ezt a lelki akadályversenyt érezzük nála is és bizony sűrű gátdöntéssel. Az egyik hiba, amitől nem tud menekülni: az ismétlés. Szinte monomániákusan hajtogatja újra meg újra terveit és a fényűző elméletek mellett annál szegényesebb a megoldás, amidőn néha-néha mégis meg kell állapodnia egy-egy jelenetnél; az ábrázolásban nincsen átütő erő. De erőtlenül ismétli a cselekvényszaggatást is: a hasonlatok kapcsán elkalandozások (érintőtechnikának nevezhetném), a multba ugrások, betétek indokolatlanul és főleg egyformán váltogatják egymást; a meglepetés ingere hiányzik belőlük, végnélküliek, de tízszer annyian, vagy tízszerte kevesebben lehetnének. Hol itt a büszke építészeti elgondolás, az arányok méltósága? Ha a logikai rendet megszüntnek nyilvánítottam is, a henye ornamentikát szégyelnem kell, az unalmassá válást, a lankadást és a sűrű eséseket szintén (különösen az elegáns játéknak szánt meseszerű intermezzókban): a legalkotóbb önkény sem ment fel a siker kötelessége alól. Hiába ejti el a regény derekán az összes szereplőket, hogy egy új alak elmélkedéseivel töltse be a végét, a tömegmészárlás fásultan hagy, még a bosszankodás újsága sem kíséri, ami Joycenél legalább ébren tartja az érdeklődést. A legizgalmasabb részletekben, az elméleti közlendőkben is olykor tehetetlenül rángatózó agyvelő benyomását kelti, amely a sémáktól való irtózása közben menthetetlenül beleveszett a maga sémáiba. Különösen egy ponton ellenszenves és ami a legfőbb hiba, művészietlen: minden egyszerű megfogalmazást, másokét éppenúgy, mint a magáét, rögtön naivnak érez, visszaszív, gúnyos idézőjelek közé zár, a kimondottat már a kimondással kompromittáltnak érzi, a régi megvalósításokat az újak mellett megkopottnak és avultnak. Mintha a racinei kristályos mondatot megcáfolná a prousti zsúfolt periodus, akár egy fizikai tételt az újabb eredmény és mintha a művészi nem mindig egyéni küzdelem lenne a formával, a zárt világoknak, amit a mult alkotásai jelentenek, nem kiegészítése, hanem újrateremtése. Okosabb minden elődénél, mert ismeri és únja «trükkjeiket», de amidőn egy mondatot vagy egy képet vagy egy embert kell megszerkesztenie, az ismeret fölénye semmit sem használ: az örök feladat mindenkit újból levizsgáztat és akiből hiányzik a kegyelet a régi erőfeszítésekkel szemben, nem érzi kellően a feladat súlyát sem. A bonyolultság nem az elemek halmozásán fordul meg, hanem az összeválogatáson, legyen barokkul sok, vagy klasszikusan kevés. Szentkuthy sokszor a szemfényvesztő álvarázslatával dolgozik, ahol igazi csodára lenne szükség.

A kudarcainál még döntőbb tanúságot tesznek a forma elpusztíthatatlan élete mellett a sikerei. Egy-egy értekező részletébe szépségről, női testről, szeszélyesen fel-felvert témákról (az egyetlen pont különben, ahol Proust közvetlen hatásáról beszélhetünk, mert egyébként e munka inkább csak alapelvekben visz ad absurdum minden újító kísérletet), a visszatérők kegyetlenségével vonul be a száműzött elemzés, az anglikán pap monológjában, de még a többiek proteusi változásaiban is kirajzolódik - horribile dictu - a jellem, a kompozició betör a jól megcsinált jelentekbe, leírásaiban, pl. a hajnali Cannes csendjéről, egyenletesen tiszta a stílusa. Nehéz a művésznek a mestersége ellen rugodoznia.