Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 17-18. szám

DÉRY TIBOR: A GYÁRIGAZGATÓ

1933 december 6-án.

Kedves Laura! Fáradt vagyok, nem tudom, hogy az éjjel elkészülök-e ezzel a levéllel. Ha nem, akkor még egy nappal tovább kell élnem s holnap este írom tovább.

Nem szeretném, ha rosszul esne ez a levél, amelyet nem azért irok, hogy bárkinek is - gyermekeknek pld. felhatalmazást s jogot adjak ítéletet ülni fölötted. Amit 20 évi házasságunk alatt felhozhattam ellened, azt már rég elintéztem veled, vagy magamban s nem tartozom érte számadással. A befejezett tény azonban, - hogy ma vagy holnap éjjel önszántamból meghalok - rájuk is tartozik, legalább is annyiban - tekintsünk el az érzelmeiektől! - hogy felborítja helyzetüket a jelenben, életemből és szituációmból következő jogos reményeiket a jövőre nézve s ennyiben kénytelen vagyok megfelelni nekik azért, amit tenni szándékozom. E felelet keretébe sajnos magánéletem is beletartozik.

A levél mégis jobbára neked szól, akihez az úgynevezett régi érzelmek, de még az unalom is, amely rövidesen felváltotta őket s még kötnek, mint duplán kétes apaságom ahhoz a két fiatal lényhez, akiket gyermekeinknek szoktunk nevezni idegenek előtt s egymás között is. A köteles tiszteleten túl, semmi mélyebb vonzalom nem fűz e két ifjú emberhez. (Szárazabb volnék, mint a többi férfi, vagy csak pedánsabb önismeretben?) Mindazonáltal nem szeretném, ha félreértenétek; nem vagyok azon a nézeten, hogy érdemtelenek voltak rokonszenvemre s talán csak idő s elfoglaltság kérdése volt, hogy tehetségemhez képest nem barátkoztam velük össze. Ha iróasztalom több alkalmat ad bukolikus időtöltésre vagy ha gyermekeink tíz év előtt nem költöztek volna el hazulról, nyílván erre is sor kerül. Így csak a köteles aktaszerű elintézésre jutott ezuttal, e rövid húsz év alatt, időm.

Nem tartok attól Laura, hogy nem fogod megérteni levelemet; hosszú házaséletünk alatt, amely, mindent összevéve, majdnem kellemes lehetett volna, ha Navratil tanárnak még valamivel több ideje marad számodra, s nekem ugyanannyival kevesebb - mondom e hosszú évek alatt ritkán fordult elő, hogy ne értetted volna meg - a legnehezebb latin idézeteket beleértve - minden szavamat, amely többé vagy kevésbé választékosan ellened irányult. Nem féltem tehát e levelet sem, amely természeténél fogva arra van ítélve, hogy megértsed. Ahol viszont nem ellened, hanem magamról irok benne, gyermekeink közül talán az egyik vagy másik kiméletesen segítségedre lesz az interpretálásban.

Nem szeretnék elfelejtkezni róla, kedves Laura, s ezért szokásomtól eltérően már most, e levél elején köszönöm meg azt a gyöngédséget, mellyel 26 évig vakbuzgón s ép oly bizalommal mint értetlenséggel adtál hitelt minden szavamnak, amely nem rád vagy gyermekeinkre vonatkozott. Még ma is meghatva tünődöm el a természetnek e különös szeszélyén, amely egy gyönge asszonyi szívben ennyi hitet s ennyi hitetlenséget párosított s mégis megvédte e szív gyengéd s mondhatnám félelmetesen biztos egyensúlyát. A szeretetnek milyen rendkívüli kompenzációs folyamata lehetett ez, amely az egyik oldalon minden ellenkező gesztusért rögtön kárpótolni igyekezett engem a másik oldalon a teljes önmegtagadásig menő előzékenységgel? Bármit mondtam rád, vagy gyermekeinkre, rögtön gondolkodás nélkül elutasítottad magadtól, de gondolkodás nélkül vakbuzgón elfogadtad minden egyéb véleményemet. Emlékszem egy estére, tíz-tizenöt évvel ezelőtt, amikor részben, hogy próbára tegyelek, részben, hogy előkészüljek képviselői pályafutásomra, azzal rágalmaztam meg egyik nagybátyádat, A. D. földmivelésügyi minisztert, hogy sikkasztott - s azontúl három-négy estén át a legképtelenebb vádakkal árasztottam el - gúnyosan tárgyilagos modoromban - s a váltóhamisítástól a pederasztiáig nem volt oly ocsmányság, amit rá ne fogtam volna; egy egész fegyházat meg lehetett volna tölteni egy századon át a rákent szörnyűséges, a kriminalisztikában páratlan bűnesetekkel. Titkos megelégedéssel hallgattam másnapi jour fixeden, hogy ugyanoly ártatlanul s magától értetődően ismételted el kis Pitavalomat, mint félórával később néhány szintén tőlem hallott statisztikai adatot a csecsemőhalandóságról, mindkettőben egyformán vakon bízva s nyílván abban a hitben, hogy a nagybátyádról szóló csekkhamisítási történet, minthogy tőlem származik, ép oly tudományosan elvont, mint a statisztikai adatok s ennélfogva végeredményben ép oly értelmetlen. Ezzel szemben rögtön gyanakvóvá vált arcod, ha arról beszéltem, hogy jó színben vagy, vagy ha azt mondtam, hogy rossz színben vagy. Sohasem fogom elfeledni azt a mondhatatlan rémületet, amely arcodon tükröződött, amikor egy este, Lőrinc harmadik születésnapján - először s utoljára - úgy véltem, hogy családi érzések mozdulnak meg bennem s egy pillanatra elfeledkezve a köteles diszkrécióról, amellyel önmagunknak tartozunk, elárultam neked felfedezésemet. Nem hiszem, hogy tévedek, ha e napra helyezem, viszonyunk katharzisának megindulását. Nyílván csak a pszichológiai fejlődés lassúságán mult, ha Navratil tanár nem aznap lépett már be harmadiknak családi körünkbe (az egyetlen s nem túlhosszú beszélgetés alkalmával, melyben ezt az eseményt érintettük, nem kérdeztem tőled adatokat). Utólag hadd gratuláljak mégegyszer választásodhoz s hadd köszönjem meg - amint már egyszer megtettem, de aminek őszinteségében akkor kételkedni látszottál, a diszkréciót s a tapintatot, amellyel e választásnál - mintha az én ízlésemhez kívántál volna ebben is igazodni - eljártál. Nehéz sorom lett volna, ha saját, kissé megbízhatatlan, bár elragadó ízlésedre támaszkodva, bárki mást választasz barátaink ugrásra kész nyájából. Nem túlzok, évekig nap-nap után hálát adtam az Istennek, hogy e minden tekintetben kitünő s érdekes embert tudtad megnyerni családunknak s hálám az idők folyamán ugrásszerűen meghízott, ha olykor egy-egy estélyünkön elvonultak előttem, végeláthatatlan sorban, ostoba, félig művelt, léha, rossz szájszagú s rothadt eszű, vadétvágyú, súnyin impotens s még legjobb pillanataikban is gusztustalan barátaid, akikkel körülvetted magadat. Kitünő választásodnak egyetlen hátránya, hogy személy szerint megfosztott engem e kíváló ember társaságától. Erre a veszteségre kellett gondolnom, valahányszor íróasztalom hamutálcájában egy-egy ottfelejtett szivarcsutka felidézte előttem életkedvtől duzzadó derűs alakját vagy ha mappám telefirkált itatóspapírján vagy a kiégett posztón felfedeztem nyomait e rendetlenségében is bájos s még önzésében is megvesztegető szellemnek. Amikor éjjel, irodából hazajövet először találtam szivarhamut az íróasztalom tintatartójában s mellette egy feldöntött Waterman-üveget, amelyből még szivárgott a tinta, megütköztem e szórakozottságon, melyet akkor még gondatlanságnak, sőt kíméletlenségnek voltam hajlandó nevezni; később lassanként hozzászoktam egy életerős magabiztos egyéniségnek e szeretetreméltó nyomaihoz s azt gondoltam magamban, minek akadékoskodni! Kedves Laurám, nyílván nem lehet mindenkinek egyforma ízlése s életrendje s ha én történetesen rendszerető s pedáns vagyok s egy szórakozott ember keresztezi pályámat, aki nem alárendeltem, miért ne szenvedjünk egymástól, s miért ne ismerjük meg már a földön is, okulásunkra a pokol előízét! El tudom képzelni, hogy Navratil tanárnak is terhére esett nyílvánvalóan beteges pedantériám, amellyel íróasztalomat rendben igyekeztem tartani s bevallom ettől a gondolattól kissé megkönnyebbültem, ha irataim közt felfedeztem egy piszkos zsebkendőjét vagy a diványomon cipője sáros nyomait. Tizenhét éven át azt mondogattam magamban, ha éjjelenként lesöpörtem íróasztalomról a mindenütt szétszórt vastag hamut, hogy e valóban kiváló ember megérdemli az alig öt percnyi munkát, amelyet rászánok, s hogy nincs miért neheztelnem a sorsra, amely akárki más személyében - T. B. barátodra gondoltam pld. ilyenkor - sokkal súlyosabb megpróbáltatásra is ítélhetett volna. Remélem, Navratil tanár is ugyanilyen megadással viselte el, ha konok tisztasági mániám megzavarta szokásaiban s megbocsátott a naponként megujuló rendért, amellyel szobám fogadta, s amely úgy hathatott előtte, mint egy tiltakozás, holott nem annak volt szánva. A szivardoboz sem, amelyet naponta kikészítettem számára, abban a hiábavaló reményben, hogy tán felhagy saját rövidszivarjainak kétes élvezetével - nem birtam el ennek tűrhetetlen szagát, amely savanyúan beette magát a bútorokba s az iratokba, s egyetlen megsebezhető pontomon támadott meg, a gyomromon. Minderről úgy tudom, hogy sohasem beszéltem veled, s most sem panaszkép említem, hanem többé-kevésbé megbízható adatként a családi oknyomozó történet és «gyermekeink» számára. Éljenek sokáig! Amikor 1916-ban Desirée lányod születésekor megkötöttem az életbiztositást, az öngyilkossági klauzulát emiatt a szivarfűst miatt vettem be a szerződésbe; - a világ bonyolult és szép összefüggéseinek íme egy elevenül duzzadó példája. Káröröm nélkül közlöm ezt s csak annak illusztrálására, hogy a már akkor számbavett halál milyen hosszú utat futott be 1916-tól a mai vagy holnapi megvalósulásig, amikor már majdnem megszoktam a szivarfüstöt s mégis elbúcsúzom tőled. Még egy kérdés kínoz: két-három év óta eltüntek díványomról s a szőnyegekről is úgy látom, Navratil tanár cipőjének sárnyomai; nem tudok elkészülni a gyanúval, hogy papucsot vettél neki öregedő korára? Fölötte nyugtalanít az a gondolat is, - s ebből látható, hogy nem személyi érdekből foglalkoztam oly behatóan a kérdéssel, hanem függetlenítve magamat saját exisztenciámtól, mintegy élő lelkiismereteként a megsértett anyagnak - mondom fölötte nyugtalanít a gondolat, hogy ki fogja ezután Navratil tanár után eloltani az égvemaradt villanylámpákat? Ellene vagyok minden pazarlásnak, amely nem valamely cél érdekében történik, bármilyen silány legyen is az, csak a teljes vacuum ne legyen: az üres szobában égő lámpa mint a kiáltó szó a pusztában. Egy későbbi és nagyobb emberi rend érdekében éreztem magamat nagyképűség nélkül felelősnek, amikor kikeltem a hiába égő villany, a hiába folyó vízvezeték ellen, csakúgy, mint a gyűlölet s a szeretet hiábavaló s fölösleges játékai ellen. Éjszakánként olykor, ha az irodában dolgoztam, annyira nyugtalanított a tudat, hogy Navratil tanár mindenütt égve felejtette a villanyt, a cselédek pedig nyílván már lefeküdtek aludni, tehát nem olthatták el utána, hogy megszakítottam munkámat s hazamentem. S ha ilyenkor otthon eloltottam a lámpákat, letakarítottam íróasztalomról a hamut s egy percre elengedve magamat ledültem a diványra s másra igyekeztem gondolni, egyszerre megszólalt a rádió, amelyet elfelejtettetek földelni s dörgő hangjával, mint egy bővérű plasztikus kísértet újra felidézte előttem Navratil tanár egy percre elfelejtett, elpusztíthatatlan s gazdag alakját.

Tizenhét éven át mint egy utamon átvetődő komplikált árnyék kísértek a különböző fajtájú és konzisztenciájú nyomok, amelyeket e hűséges ember hátrahagyott számomra - őt magát, sajnos, csak kétszer vagy háromszor láttam ez idő alatt. Mennyivel jobban megfértem volna személyével, szellemével s véleményével, mint testi élete hátrahagyott nyomdokaival, amelyek szerencsétlenségemre annyira nem egyeztek meg ízlésemmel s mégis arra voltam kárhoztatva, hogy ezekkel s nem magasabb egyéniségével éljek együtt! Nyilván a sors alattomos iróniája, hogy két, szellemiekben egymáshoz húzó ember közé mindig közbedobja a viszkető testet, amelyre a hadakozásban örömét lelő animális ízlés, mint egy örök casus bellire rávetheti magát s ellenfelemmé teszi «malgré moi» azt, akivel legszívesebben egy ágyban feküdnék. Kettőnk közül melyikünk tehet róla, hogy Navratil tanárnak nyilván kedvenc étele a lángos s hogy én nem bírom a zsírban sült tészta szagát, amely naponként, tizenhét éven át, ha éjszaka hazatértem, már a folyosóról megcsapta arcomat - s ki hiszi el, hogy e két különböző ízlés képletes összeütközéséből, amely - feltéve, hogy kevésbé fegyelmezett emberek közt jön létre, kölcsönös gyülölködésre, világnézeti ellentétekre, majd golyóváltásra vezethet - ki hiszi el, hogy egy tál lángos körüli szembenállásból kifejlődhetik a kiválasztódás darwini harca, vagy hogy egy aktuálisabb szóval éljek, a népi megújhodás? Mosolyogjunk, kedves Laura, azon a bárgyú föltevésen, hogy én azért lőttem magamat főbe - (vagy szíven, még nem tudom), mert valaki lakásomban tizenkét éven át égve hagyta a villanyt, rövid szivarokat szítt, bepiszkította szőnyegeimet és díványomat és tűrhetetlen zsírszaggal tette tele a lépcsőházat s a konyhával szomszédos helyiségeket, az előszobát, a fürdőszobát s a klozettet! Meggyőződésem, hogy Navratil tanár, testétől megfosztva - s nem a veled való viszonyára gondolok ebben az összefüggésben - megértő s odaadó barátommá válhatott volna az idők folyamán (de mivel kevés a reményem, hogy rábeszélhetem erre a metamorfózisra, inkább magamon hajtom végre). Minden, amit tetteiről s gondolatairól hallottam, egyformán tetszett nekem; a háború alatti hazafias propagandája épúgy, mint az októberi forradalomban viselt szerepe s bátor antimilitarista kiállása s ugyanúgy, hogy a kommün alatt levonta új világnézetének konzekvenciáit s beállt a vörös hadseregbe (ahol, úgy hallottam, a szatmári harcok alatt meg is sebesült). Rendkívül tisztelem ezt a duzzadó életerőt, amely minden helyzetben megtalálja a maga játékformáját, nem fél a csapodárság vádjától s mindig kiáll a maga, bár gyakran változó, de mindig eredeti meggyőződéseért. Amikor 1917-ben 20.000 koronát adtam neked az Auguszta-alap javára, nem sajnáltam a pénzt, amikor véletlenül megtudtam, hogy Navratil tanárnak adtad tovább az általa megszervezett anti-szláv propagandaközpontra, amelyet akkor tervezett ép Zürichben s époly szívesen adtam neki, diszkrét közvetítéseddel, egy évvel később 50 vagy 60 ezer koronát, nem emlékszem már pontosan az összegre, az «Emberi jogokat védő líga» magyarországi csoportjának megszervezésére. Azt mondhatnám, hogy époly vakon bíztam judiciumában, mint te az én ítéletemben - abban, amely nem rád vagy gyermekeinkre vonatkozott - s mint utólag megmutatkozott, anyagilag s politikailag jól jártam s ezt neki köszönhetem (pl. hogy a kommün alatt nem fogtak be túsznak s valamennyien kiutazhattunk Svájcba). Az egyetlen alkalommal, amikor lakásomon összetalálkoztam vele - tizenhét év alatt egyszer s akkor sem véletlenül, úgyhogy gyakran gondolkodtam rajta elismerően s megelégedéssel, hogy vajjon milyen találékony s hibátlanul működő rádiószerkezetet szerelhettetek fel a lépcsőházban vagy már az utcán, mely ily pontosan jelzi jöttömet, bár másként bevallom, kellemetlen volt elképzelnem, hogy már meglett korú barátod kénytelen fölmerülni a hamutengerből, amellyé díványomat alakította és sebtében cipőt húzva, suttyomban elhagyni jöttömre a hátsó lépcsőn a házat - mondom, az egyetlen alkalommal, amikor lakásomban huzamosabban elbeszélgettem vele, mindenkép kedvező benyomást kaptam róla. Sebesen és mégis méltóságteljesen lépett be a szobába s rögtön eltalálta a hangot, amellyel szívemhez férkőzhetni, kedves barátjának szólított, mind a két kezével megfogta kezemet és sokáig elérzékenyülten rázta. «In medias res» mondta s bár ennek maholnap tíz éve, emlékszem, hogy másnap te is használtad e szólásmódot, bár egyébként ritkán, vagy alig élsz idegen szavakkal, úgyhogy némi rosszakarattal fel lehetett volna tételezni, hogy előzőleg együtt beszéltétek meg Navratil tanár látogatását s ő talán elmondta neked ez alkalommal kis, ragyogó beszédét, amellyel szobámba nyitott. Ha mégis megemlítem most látogatását, melengetve magamban a becses emléket, azért teszem, mert mindent meggondolva, az «in medias res» megismétlődését mégis csak véletlennek kell tartanom, hisz barátunk közölte velem, hogy te nem tudsz látogatásáról s nem szívesen tenném fel róla, hogy hazudott, másrészt nem akarom, hogy kettőtök között oly titok éljen, amelyről én, avatatlan harmadik, tudhatok. Látogatása célját és eredményét minden bizonnyal el fogja neked mondani, ha megkérdezed, vagy el fogja hallgatni, ha jónak látja - feltéve, hogy közben nem tudtad már meg - s én csak arra szorítkozhatom, hogy felidézzem és közöljem veled elragadtatásomat, amelyet már tíz éve tartogatok magamban. Ritka szerencse egy ilyen kivételes emberrel tölteni el akárcsak egy órát is; egy emberrel, aki ily fölényesen ismeri a világot, oly megható naivitással beszél saját magáról, aki ennyi gráciával és biztonsággal tud mozogni a legellentétesebb emberek és gondolatok között, aki, ha kérni jön, úgy tud viselkedni, mint aki ajándékoz s oly ötletes, csillogó, oly határozott és mégis lágy, oly megvesztegető eszű s oly megvesztegethető szívű, oly harcos és mégis oly simulékony és életteljes, hogy a magamfajta szárazabb ember steril csontváznak érzi magát jelenlétében. A fejemet tapogattam, amikor elment. - Nem köszönöm meg a szolgálatot - mondta búcsúzóul -, mert tudom, hogy megszégyeníteném vele. Ön bizonyára egyetért Thomas Münzerrel, aki szerint az istenteleneknek nincs joguk élni - mondta, lerázta szivarjáról a hamut a szőnyegre, megszorította kezemet, hátbavágott és hintázó léptekkel rögtön megindult a kijárat felé, miközben bozontos, őszülő szakállából oly győzelmesen csillogott ki rózsaszínű, kövér orra és világoskék, ficánkoló tekintete, mintha nem tudna hova lenni az örömtől, a belső derűtől s gúnytól, s már indulna is a Szabadság-térre, félretolni a nemzet gyászoló géniuszainak szobrait s felállni helyükre az optimizmus élőképeként.

Mégsem miatta válok meg az élettől. (Másnap, december 7-én folytatom.) El tudnám viselni még kétszer tizenhét évig, hogy akad a környezetemben, aki nyíltan megtagadja az engedelmességet. Életemben már többször is találkoztam ezzel az események legalján lappangó süket erővel, amely oly irracionális, hogy semmilyen oldaláról sem lehet megközelíteni s amely elől rendben visszavonulni is fél győzelem. (Höfer: «Csapataink kitértek az ellenség bekerítő mozdulatai elől».) Oly mélyen rejtőzik ez, hogy még jelenlétét megállapítani sem könnyű feladat; állandóan változó álarcban bujkál és mindig egy látszatra logikus és megokolható ellenállás mögé rejtőzik, amely alól ki kell hámozni, ürügyeitől megtisztítani és hullámzó és mindig menekülésre kész formáit végső következetességgel évről évre, lépésről lépésre követve, torkonragadni és megfogalmazni, hogy szembe forduljon veled. (Egy siránkozó, fehérhajú öregasszony például, akiről azt hiszi az ember, hogy sohasem látta s nem ismeri névről sem, hirtelen kiválik a tömegből és szitkok és szemrehányások özönével áraszt el s ha lépésről lépésre megvizsgálod ezeket és kétségbevonhatatlanul bebizonyítod, hogy minden egyes panasza megokolatlan, minden érve hamis és minden szemrehányása légből kapott, mert soha nem láttátok egymást s nyilván összetéveszt valakivel, akiről tudod, hogy hasonlít rád s akinek nevét és címét is megmondod neki, akkor érvei fogytán, látszólag meggyőzve, elhallgat ugyan s tovább áll, de a következő sarkon megfordul és tátott szájjal mégegyszer utánad kiáltja: Büdös gazember!) Többször találkoztam már életemben a negativumnak ezzel a legmélyebb ellenállásával, amely az emberek csodálatosan üres és megokolhatatlan, de örökéletű «rancune»-jeit erőteljesebb s önmagában símábban játszó harmóniában foglalja össze, mint engedékenységük a «jó» indulatokat, de sohasem kedvetlenített el, sőt a találkozás még fokozta, ha lehet, diktátori kedvemet s rugalmasságomat. Ha valami e pillanatban még meg tudna mosolyogtatni, sőt tán életben tartani, úgy az a mulatságos elképzelés, hogy Navratil tanárt valamilyen véletlen folytán kormánybiztosnak neveznék ki a tröszt élére s az ő ellenőrzése mellett kellene tovább dolgoznom. Sajnos, erre semmi reményem. Közel két hónapja, pontosabban október 3-ika óta - amikor egy éjjel irodám nyitott ablaka mellett ülve, egy tárogatót hallgattam, amely a Rózsadomb felől szólt át s bár nyilván 50.000 virrasztó embernek volt szánva, mégis úgy tetszett, teljességgel értelmetlen s ennélfogva hatástalan kell, hogy maradjon, mint egy fa árnyéka, amelybe senki sem heveredik le - mondom, két hónap óta az a meggyőződésem, hogy elég volt. Nem szeretném unalomnak nevezni azt az érzést, amely elfogott, amikor aznap este arra gondoltam, hogy rövidesen haza fogok menni s a kocsiból kiszállva, el fogok köszönni a soffőrömtől s odahaza szobáról szobára járva, el fogom oltani a lámpákat, lesöpröm az íróasztalomról a hamut s a szőnyegről fölszedegetem Navratil tanár kis papírhulladékait s különböző elvesztett céduláit; az ágyban, zárójelek között, alszom egy darabig s reggelre újra köszönök a soffőrömnek s újra leülök irodámban az íróasztalom mellé - mondom, sem unalom, sem reménytelenség nem volt, bár megtévesztően hasonlított mind a kettőhöz. Leginkább talán arra az érzésre emlékeztetett, amely egy hivatásos hamiskártyást foghat el, ha vasárnap délután feleségével és gyermekeivel élvezetből leül játszani. Minden lapot ismer a hátáról, előre tudja, hogy a játék hogy fog alakulni, holott nem érdeke, mert se nem nyerhet, se nem veszthet rajta - ami kis nyájas izgalma mégis lehetne a szokatlan környezet miatt, az elvész a valóságos nagy izgalmak emlékeinek hátravetett árnyékában. Minden fordulatot magán- és üzleti életemben úgy képzelem, előre tudok, mert mindegyik egy már ismert helyzetnek a megismétlődése lenne s ami különbség mégis van két egyforma esemény között, az oly apró, vagy oly fínom, hogy már nem veszem észre; a nüanszok iránti vakság, talán ez az öregedés! Részletek nélkül, leegyszerűsített nagy vonalaiban látni a világot, oly fárasztó és unalmas, mint a hamiskártyás vasárnapi hiábavaló éleslátása, vagy egy profetikus vízió, amely a jövendőnek egy részletét, mint egy bonyolult matematikai egyenletnek az eredményét hozza hátra unalmas konoksággal, de elhallgatja a szép és egyedül érdekes levezetést. Ma már az a gondolat sem mulattat, bármennyire igyekszem belefeledkezni gyönyörködtető részleteibe, hogy Navratil tanár halálom után el fog venni feleségül. Két hónap óta figyelem magamat s ma úgy gondolom, hogy ha általában harminc másodperc alatt el tudom magam szánni üzleti szerződéseim aláírására, a két hónap gondolkozási idő ép elég volt 61 év lezárására. Lehet, hogy ha még néhány évig íróasztalom mellett maradnék, a tröszt el tudná kerülni a bukást, amelyet váratlan gyors távozásom s a kapcsolatos kellemetlen fölfedezések rövidesen aktualizálni fognak s nem tartom valószínűtlennek, hogy azt a néhány milliónyi passzívát, amely magánszámlámon mutatkozik, ugyancsak pár éven belül le tudnám iratni - a közeledő elkerülhetetlen forradalom és háború konjunktúrája minden reményre feljogosít. 1912-ben hasonló helyzetben ugyancsak a háború segítségével már egyszer túljutottam egy krízisen, mely úgy gyáramat, mint személyi karriéremet illetően nem volt kevésbé súlyos a mostaninál - csak kevésbé érdektelen, mert először éltem át. Hiába pengetem lelkiismeretemet, mint egy megsüketült cimbalmot, nem ad egyetlen oly hangot sem, mely föllelkesítene úgynevezett kötelességeim - családommal, a 8000 főnyi hivatalnoki karral és munkássággal szemben állítólag fennálló kötelességeim elvégzésére - s nem tudom, mit tartok banálisabbnak: azt a lelkiismereti sémát, amelynek nem akarok bedőlni, vagy pedig saját túlkombinált vonakodásomat. Nem érzem már a számok mögött az élet érverését, mint talán régebben, s a 8000 hivatalnok és munkás sorsa, bevallom, époly hidegen hagy, mint Jenő bátyámé, aki velem együtt fog kibukni a fészekből. (Megnyugtatásodra közlöm: Irmának 80.000 frankja van egy zürichi bankban.) Megint keresnék egy szót, amely érzéketlenségemet nevén nevezné s jobb híján megint csak az öregségre gondolok, mint az egyetlen olyan állapotra, amelyet még nem éltem át, de amely mintegy önmagát felfalva, érzéktelenné tesz varázsa iránt. Azelőtt is inkább számokban gondolkoztam és üzleti tehetségemet ép az tette - mint a politikusokét és hadvezérekét -, hogy nem volt fantáziám elképzelni az élő arcokat, amelyeket a számjegyek vonásaik mögött vonszolnak és emberismeretemet csak a lélek teherbírása és mechanikus mozdulatai érdekelték; de ha például jelen voltam egy üzemi balesetnél - mint néhány évvel ezelőtt a kazánrobbanásnál Csepelen -, a véres testek látványa pótolni tudta a fantáziát s a hivatalos gyászon túlmenően, úgy emlékszem, még személyes megindultságra is hajlandó voltam. Azóta lehiggadtam. Ha igyekszem elképzelni Jenő kétségbeesését - nyilván végleg el fogja veszteni fejét -, csak a szatirikusan megfogható mozzanatokat látom magam előtt: «Soha nem hittem volna róla!» fogja mondani, könnyeit törölgetve s utána kinyujtott karral orra elé fogja emelni zsebkendőjét, megnézni, hogy nedves-e; egy órával később pedig kiszökik külföldre s nem hiszem, hogy Irmával együtt. A 8000 elbocsátandó hivatalnok és munkás sorsát is csak leegyszerűsítve látom magam előtt, mint egy statisztikai hullámvonalat s ha valamennyi kiéhezetten fel is vonulna koporsóm elé, halottaimban se jutna más eszembe, mint az, hogy hogy helyezhetném el őket legkedvezőbben üzleti zárjelentésemben: növelve a munkanélküliséget s ezzel a belpolitikai feszültséget, mondanám, újra egy lépéssel közelebb hozza a háborút, tehát az egyetlen ipari konjunkturát, amit a közeljövőben várni lehet. De sem a tény, sem analízise nem érdekel már. Az utóbbi hetekben azon kaptam magamat rajta - a cselédség azt hiszem észrevette -, hogy olykor már a hamut sem takarítom le rendesen az íróasztalomról s Navratil tanárnak egy ottfelejtett vörös sálját két napig a díványomon hagytam. (A szobalány nem merte elrakni!) Kiváncsiságom is egyre kicsinyesebb: utóbbi időben már az is érdekelt, hogy te, kedves Laura, vajjon mit gondolhattál rólam? Úgy éreztem magamat, ha eltűnődtem gondolataid különös vegetációján, amely a másik szép növényzet, selymes, fínom hajad alatt burjánzott - mint egy orvos, aki egy belső tumor fejlődését figyeli, s mert tisztában van vele, hogy háromféle eredete lehet: - tuberkulotikus, rákos vagy szifilitikus, amely mindegyik más terápiát kíván, nem tudja magát elhatározni a kezelésre. Mi mehetett végbe benned?

Remélem, hogy ügyvédem megmenti számotokra vagyonomnak legalább egy töredékét. Azt ajánlom, hogy Desirée és Lőrinc költözzenek vissza hozzád, illetve valamennyien egy kisebb lakásba; ha ebben nem tudnátok megegyezni, osszátok fel, ami megmaradt, három egyenlő részre! Sajnálom, hogy a kocsit, amelyet annyira megszoktál és megszerettél, magammal kell vinnem a sírba, - a tröszt rögtön be fogja vonni. Nem mondok le egyébként a reményről, hogy a kormánypárt képviseltetni fogja magát temetésemen s erre az egy alkalomra nyílván még meg fogod kapni a kocsit. A Mária Valéria-utca 7 szám alatt van egy kis garszonlakásom, amelyről a soffőrön kívül senki sem tudott; a szekrény fiókjában úgy emlékszem, eltettem néhány ezer dollárt. Négyszer vagy ötször használtam mindössze a lakást, de nem nyugtatott meg. Ha nem is láttam olyankor éjjel az igazi íróasztalomat odahaza, travesztált állapotában, de tudtam róla, mint ahogy az ember, ha el is felejti egy időre, legbelől mégis szünet nélkül számon tartja betegségeit és feldúlt életét. Mondják, hogy vannak államférfiak, akik egy elvesztett háború, vagy bukott forradalom ürügyével lövik magukat főbe; én kicsinyesebb vagyok és kifogásnak megelégszem Navratil tanár elejtett szivarhamujával. A személyes halhatatlanság unalmas képzetében nem hiszek. Mellékelve egy levél a tröszt címére, túlfáradt vagyok msot lemenni az utcára, postára tenni - ne hányd el! A villanyt égve hagyom.