Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 16. szám

SZOLNOKI ISTVÁN: SZABADON

Napok óta közömbösen szaglászta körül a köveket és földhányásokat. Csüggedten lógatta fejét, szemei a sóvárgás és szomorúság ablakai voltak.

Parancsolója sem lehetett megelégedve vele, ez a gyönyörű, hatalmas toronylény, akinek nyomában még télen is gazdag és kifürkészhetetlen összetételű világillatok folytak a levegőben. Bizonyára büntetésből: valami meleg, rossz szagú helyre vitte, ahol egy fehérköpenyes óriás megforgatta és megkínozta. Remegve türte, hogy szürke kis golyóbisokat nyomjanak le torkán, melyeket még azon a délután soha nem érzett görcsök közt kihányt.

Ettől fogva igyekezett élénknek tetszeni, hogy parancsolóját meg ne bántsa. Ha megjött, farkát kötelességszerűen csóválva elébe szaladt, apró és értelmetlen ugatások közt ugrándozott körülötte.

Ám, ha magára maradt, szemei a sík föld fölött sóvárogva fúródtak a messziségbe.

Ásított. Rózsaszín nyelve lefetyelve papírvékonyságúra terült, torkából halavány pára szállt föl, bőre visszahúzódott fogairól, melyek csodálatos fehér kristályokként ugrottak elő a rózsaszín húsból. Aztán nagyot csattant összecsukló álla, feje lekushadt, teste rátapadt a veranda kőkockáira. A légáram végighullámzott szőrén és az őszutói nap langyos, lustító puhaságba ágyazta hátát.

Lehúnyta szemét.

Hiszen jó volt itt a napos verandán, mellhosszra a párolgó hústól, mely után csak a fejét kellett volna kinyújtania. Holt bizonyossággal, a napnak egyazon órájában tették le melléje az orrcsiklándó fazekat.

De ott a kerítésen túl, ott volt az igazi élet. Ott soha nem érzett, de titkon sejdített sós illatok terjengtek a levegő gáttalan folyamaiban, füves lejtőkön cserkészni-csábító madarak tanyáztak, erős és szabad hímkutyák csaholtak az éjben. Ott küzdeni kellett a húsért, marni és ugrani, ott borzongó veszedelmek ólálkodtak a bokrok alatt.

Itt ernyedtek az izmok, zsírosodtak az inak és tompultak, vástak a fogak. Itt meg volt mindene, hús, amennyi belefért, meleg vacka, cirógató kezek, simogató szavak, séta, szájkosár és póráz. Itt egyformán, unalomig ismétlődtek a napok, tisztaságban fürösztötték és télen is megnyírták bundáját, mert ha fázott, beszaladhatott a melegre.

A kertben is szabadon csatangolhatott, belefúrva orrát az aranysárga, fanyarszagú levelekbe. De jöttek, napok, amikor gyűlölt szájkosárba szorították fejét és ha sétára vitték, a póráz egy pillanatra sem került le örvéről. Ki érti a hatalmas toronylények törvényeit?...

És ki érti azt a bizsergő, édes rezgést, mely megrázta testét, ha sokáig simogatták? Ilyenkor vakkantva dörgölődzött parancsolójához és szerette volna, ha az négylábra ereszkedve hozzátapadna szőréhez... Ilyenkor furcsa álmok kínozták és gyönyörködtették éjjel, hánykolódva, saját hangjára fel-felriadt s másnap morogva és kedvetlenül szaladta körül a kőfalakat...

*

Ismerős szag csapódott orrába. Felütötte fejét.

Túl a kerítésen lompos, szennyes eb állott és kíváncsian bámult be a résen.

Fülei kihegyeződtek, talpraszökött és baljós morgással közeledett a vándor felé.

...Ha a kerítés nem volna, már egymás torkát harapnák. Már diadalmas harcban gyűrné ellenfelét a porba, ezt a gyűlölt, éhenkórász, sehonnai ebet, mely gondtalanul, cél és kötelesség nélkül, szabadon és a toronylényeknek fittyet hányva, merészel kullogni az utakon.

Felcsattandó, ingerült ugatás szakadt fel torkából, izgatott, abbahagyhatatlan üvöltés.

Ám az a biztos fedezék mögül csúfondárosan fordította el fejét s némán, fölényesen elódalgott. Az útközépről egyszer még visszanézett, aztán szaglászva s már másfelé figyelve eltűnt a kanyarodónál.

Megszégyenülten, meredten bámult utána. Harcias, dühödt feleselést várt, fel-alá futást a kerítés mentében, ha már nem ugorhattak egymásnak.

Kegyetlen valósággal ébredt fel benne a rabság bizonyossága. Őt, az erőset és jóllakottat a kiálló bordás, csikasz kóborgó még vissza se ugatta. Feje tehetetlenül horgadt le és megalázva szaladt vissza helyére. Orrát belefúrta a fazékba, gyorsan és csámcsogva falt, mígnem az evés gyönyöre elfeledtette szenvedett kudarcát.

*

Éjjel nyugtalan álmok repdesték körül. Üldözték. Vad iramban menekült, a rémület fojtogatta. De ugyanakkor édes gyönyörűséggel óhajtva várta, hogy utólérjék. Már hallotta maga mögött a sebes lihegést, forró pára szüremlett orrába, egy ugrás...

Felriadt. A hold kékes kévékben áradt be a folyosó ablakán és a tárgyak merev némaságban várták a megelevenítő reggelt.

Lassan négylábra állt, farát hátratólva nyújtózkodott. Aztán halk futással osont az ajtó felé. De az ellenállt, mellső lábainak körme hasztalan csúszott vissza a hideg fán.

Visszainalt az ablakhoz.

Két sikertelen ugrás. De a harmadikra már visszahőkölve nézett le a párkányról a mélybe.

Az égen világosszélű felhők lógtak és a távolban valahol egy házőrző vonított, hogy a félelmes éjszakából elővarázsolja a sápadtfényű, áldott hajnalt.

Lába megbicsaklott, amikor a kert pázsítjára zuhant és sántítva iramodott az alsó kerítés felé.

Itt két faléc közt deréknyi rés tátongott. Ismerte ezt a helyet s már sokszor ólálkodta körül vágyó, mohó sejtésekkel.

Most bedugta a fejét. Szőre foszladozva surlódott a szálas fához. Néhány ügyetlen rúgás hátsó lábaival...

Megrázta nyírt bundáját, tüdeje zihálva járt a mellkasában és hátra se fordulva belerohant a félelmetes, de boldog feketeségbe.

*

Gáttalan mámorban teltek a napok és hetek.

Fenn a hegyeken, ahová a villák szaga csak néha, makacs széljárás idején ért el, tobzódó, térdús szabadság tátongott mindenfelé.

Ha tele volt a gyomra, nagyresten hasalt le a pocsolyák, a patak partján, vagy a kutak szivárgó, vízeres tövében s utána vidáman görgött az illatos füvön.

Ha éhes volt, vadászni indult. Apró mezei állatok rémülten menekültek előle. De a legnagyobb örömét a madárzsákmányban lelte. Órákhosszat kushadt a magas fenyérben, dögnek tetetve magát, mígnem jólismert, szapora lépteket hallott. Fürjek, verebek és eltévedt csirkék estek áldozatul mulatozásának, sőt egyszer ívelő, gyönyörű ugrásban pintyőkét fogott. Vagy vándorlegények izzadt szagát követte, míg rábukkant az ínycsiklandó szalonnahéjra.

De egyik nap szőrborzongató, hideg szél robbant elő a fellegek mögül. Az élet menekülve húzódott vissza a szélvédte lankák hátába s az éj szurdaló, kegyetlen tűi belemélyedtek a húsba.

Másnap az utak mentén dideregve és köhögve futott a villák felé s csak korgó gyomra figyelmeztette, hogy a vadászat órája elérkezett. Letért a mezőre, de az nap hiába lesett vadra.

Kihalt és dermedt volt a dérdöfte rét s a kóró sárguló feje szomorúan konyult le a kemény földre. Irgalmatlan eső áztatta szőrét és így nedvesen kétszeres jajjal érezte az ádáz szelet, mely végigszánkázott a természeten.

Azontúl szemetesládákból csillapította éhét. Fejét belenyomkodta az undokszagú hulladékokba, mígnem megszáradt csontra akadt. A piszok konokul ellenállt s a csont csak többszöri rántásra szakadt ki mélyéből.

Seprők és bosszús szavak hajtották el a kapuk alól és lesoványodott testét baljós sejtések közt cipelte odébb.

*

Egyre hidegebbre fordult az idő.

Egyik nap dideregve kullogott a kerítések alatt. A homály nőttön-nőtt s az ég mély sötétkékje felhőtlenül feszült a dombok felett. Fények villantak fel az útmenti póznák fején és sárga sugarak rezegtek a fagyban.

A szélvész belemarkolt szemébe. Megfordult.

Fehér, nyomorult kis eb világított a sötétben és kuncogva közelített.

Érezte, hogy hím, de undorodott ótvaros testétől s bár erősebb volt sokkal, szaladni kezdett.

Elfuthatott volna, néhány ugrással messze maga mögött hagyva szánalmas üldözőjét. De fázott, a fagy megvacogtatta fogait és hagyta, hadd jöjjön a játék.

Lassított, nem bánta már, csak meleget érezzen, ha csak néhány pillanatra is.

Az is reszketett a hidegtől. Mohó lihegéssel igyekezett meleget csiholni a vágyból, mely csak nyomorúságos, kéjtelen, puszta akarat maradt.

Utálkozva rázta le hátáról és szégyenkezve inalt el sorstársa mellől.

A hideg még élesebb késekkel szántott végig szőrén.

*

A téli nap úgy találta, csontig fagyva, csupasz nagy foltokkal megráncosodott nyakán, előütköző bordázatával - csak a hasán gömbölyödött és feszült a bőr.

Maga se tudta, mióta nem evett már, amikor átcikkázott lelkén a lehetőség: visszamegy.

Talán haragudni se fog rá parancsolója, aki annyiszor olyan jóságos volt hozzá, vagy talán megkorbácsolja, de aztán meleg lesz és hús lesz, langy vízben fürdetik és megszabadítják a sok kínzó élősditől.

Futott, vonszolva súlyosodó terhét, mely belül néha furcsán megmozdult; máskor meg úgy érezte, mintha bogarak mászkálnának beleiben.

Csak nehezen tájékozódott a szagok közt, mik ilyenkor télen elvesztették erősségüket s már csüggedten készült abbahagyni a meddő nyomozást, amikor ismerős párák csavarták meg orrát s ott állott a vágyott ajtó előtt, amely most ellenségként torlaszolta el útját. Várt. Várt, majd leülve, majd meg körbeszaladva, némán és ugatva, ahogy a lassú percek türelmetlensége diktálta. De a villa komor mozdulatlanságban meredt az égnek s csak a kémény füstölgött: ez is a melegség kihült szagát hozta.

Végre kinyilt a villa kapuja és valaki lassan közelített a kerti úton.

Az öröm felágaskodott benne. Szemei rátapadtak a közeledő alakra, bozontos farka nagy köröket írt a levegőbe, lágy nyöszörgés bugyborékolt fel torkán.

A villa ajtaja még nyitva volt. A toronylény megállt és bosszúsan füttyentett.

A nyitott ajtó mélyéből hatalmas, húsos kutya iramodott elő. Így, szakasztott így festhetett ő is valaha. Jóllakott, vidám ugatásban, kezesen topogva engedte magára csatolni a pórázt, de már észrevette az idegen állatot és fejét lenyomva dühös morgás közt vonszolta gazdáját maga után.

Kiléptek. Ő parancsolója felé szaladt, de az új bitorló fenyegetően verte vissza és volt parancsolója bosszankodva suhintott feléje a póráz végével.

- Pfuj!

Tudta, hogy nem ismerte meg, de nem akarta hinni. Csak akkor ocsudott föl, amikor szaladtában még egy kő repült feléje. Véraláfutásos szemei megnedvesedtek és farkát behúzva csüggedten megindult az úton, melyre vékony, fehér kristályréteget borított a szállingózó hó.

*

Azontúl gyakran szegődött egy-egy toronylény nyomába, talán nem is eledelért, hanem mert rettenetes vágyat érzett, hogy végre tartozzon valahová. Nem birta tovább ezt a magános, kósza életet, mely egykor elérhetetlen álomként gyötörte.

Csak tartozna valahová.

Eleinte bátortalanul messziről követte az embereket. De aztán már kétszeri ijesztgetésre se tágított. Belerúgtak. Fájdalmas vonítással cipelte odébb megduzzadt hasát, melyen a bőr már olyan áttetsző volt, mint a halhólyag.

Hiába. Hasztalan került mögébe és elébe a cirkáló toronylényeknek, hasztalan akarta megnyalni kezüket, hasztalan figyelmeztette farkával őket, hogy okos és alázatos segítőtársat találnának benne.

Rettegte kemény lábfejüket és karjuk hosszú, egyenes tartozékát. És félelmét hiába leplezte barátságos, kezes kuncogással.

Fekete gyülölet és elfojtott vadság tajtékzott torkában. Hát csak rúgást érdemel könyörgő jó szándékáért?

A hó vastag buckákat rakott a szemetesládák fölébe és iszonyatos terhe lehúzta, ha eledelért peremükre felágaskodott.

Egyre nehézkesebben szaladt.

Az úton szembe ütemes léptekkel egy toronylény közeledett. Megpróbálja? Eh, úgyis hiába. Ki akart térni. De az megállt. Csettintett.

Mit akar tőle? Belerúgni?

Morogva megállt.

A toronylény feléje lépett, kigombolta takaróját. Acél csillant meg kezében.

Életét védeni fogja.

A toronylény zsebében kotorászott. A bicska szelt és egy darab szalonna hullt a hóba.

Ám ő félreértette a mozdulatot. S abban a pillanatban, amikor a toronylény lehajolt, fogait morogva mélyesztette lábába.

Az élesen feljajdult. De már lendült a karja.

Nagyot ugrott. A fütykös ujjnyira vágódott le a fagyos jégre.

Szaladni kezdett. A toronylény utána. Rettenetes kiáltásokat és döngő lépteket hallott maga mögött.

Ziháló melléből kifogyott a levegő, óriási hasa vadul himbált hátsó lábai között.

Érezte, hogy nincs menekvés s az apró életek ott benn a testében vele együtt rohannak a pusztulásba.

Ám akkor nagy puffanás hallatszott. Nehéz test zuhant a jéggé keményszett hóra és szánkózva, szitkok közt csuszott még néhányat.

Lekanyarodott az ösvényre.

Teste fuldokló lázban remegett és lágyékába izzó görcsök állottak.

Nyöszörögve húzódott meg egy bokor alatt, ahol néhány csenevész zöld fűszár ütötte át fejét a vékony hótakarón.

Érezte, hogy puha, de metsző kis valami távozik testéből. Aztán vér. Aztán percek multak. Megint előjött valami, megint vér. Aztán harmadszor is.

Reszketve húzódott el a rosszszagú vértócsától, melynek szélén három mozdulatlan, apró test feküdt.

Két barna, egy fehér. Szétterjesztett, kocsonyás lábacsaik a földre tapadtak s cérnaszálhangon, alig hallhatón nyöszörögtek.

Testével betakarta őket és gyötrő, fáradt álomba roskadt.

*

Emlőit a barnákhoz nyomkodta. A fehér kölyöktől elhúzódott, mintha halálra ítélte volna. De az magától mohón nyomakodott a hasa alá s félretolta a többieket. Hagyta. Aztán szájába fogta s újra messzebb tette.

Konok-elszántan harcolt a fagy ellen s ha néhány percig el volt, hogy csillapítsa átkozott éhét, aggódva és rossz sejtelmekkel tért meg kölykeihez. Ilyenkor szájába véve melengette a két csupasz, vak kis barnaságot, mígnem dermedt, egérnyi testükbe visszatért az élet. A fehéret hagyta, gyülölte szennyes színét, élelmes, tolakodó orrát.

Azon az éjjel fenékig fagytak a pocsolyák. Emésztő szomjuság kínozta s megindult, hogy egy darabka havat keressen.

Mire visszatért, két barna kölyke már mereven, mozdulatlan kis rögként lapult az érdes földön.

Keservesen vonítva nyalogatta vaksi fejüket s újra meg újra rájuk feküdt, hogy csontig fagyott testének melegét átsugározza beléjük.

Belátta, hogy hiába erőlködik. Felállt és körülnézett. Csak a kis fehér kölyök mozgott vidáman, ez a betolakodott, idegenszínű jövevény.

Fojtó düh ült ki szemébe és feléje kapott.

Édeskés tejszag csapott orrába és megállt. Nézte, nézte. A kis féreg egyik talpát végigvonta nedves, rózsaszín orrán.

Nyalogatni kezdte. Aztán szájába vette vigyázva, hogy az éles fogak fel ne sértsék a zsenge húst.

Megindult lefelé a dombról, nehéz, komoly kullogással.

Szaladt a villa felé. Átvágta az utakat és alákerült a keritésnek.

A rés még ott tátongott a falécek közt s ürege majd szemrehányóan, majd meg csufondárosan tekintett rája.

Hátsó lábával elkotorta a havat s vigyázva letette kölykét. Aztán visszanyomta testét és várt.

Fent a kőfal tövében éles ugatás hasított bele a havas csendbe s a dühös, izgatott hang egyre közelebbről hallatszott.

Megtorpant. Egy pillanatra átcikázott rajta, hogy visszaveszi kölykét. De azután megfordult és eszeveszetten iramodott tovább, mintha félt volna a bizonyosságtól, hogy megtudja, mi lett a kölykével.

*

A reggel vigasztalan párái már oszladoztak, amint erőtlenül és szórakozottan szaladt az úton s félre se ugrott, mikor a kampó utánanyult. Lábai alig fejtettek ki ellenállást. Körmei végigcsusztak a havon, beékelődött feje engedelmesen lekonyult s véreres szemében megcsillant az áhított halál.