Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 14-15. szám · / · FIGYELŐ

Vas István: JANUS PANNONIUS MAGYARUL

Janus Pannoniusnak, Mátyás király pécsi püspökének, most, születésének ötszázadik évfordulója alkalmából, adták ki először magyarul válogatott verseit, Berczeli A. Károly ügyes, gördülékeny fordításaival, szép kis kötetben. Első pillanatban megdöbbenünk, miért ilyen későn? Aztán gondolkodóba esünk, miért, hogy ezt a költőt, aki Mátyás Magyarországának és az egész humanista költészetnek büszkesége volt, csak ötszáz év mulva fordítják le hazája nyelvére? S miért, hogy más latin íróink, mint Anonymus is, szerves részei, beilleszkedő alakjai a magyar irodalomnak, Janus Pannoniust viszont nehezen tudnók elképzelni elődei és utódai, mondjuk, a kódexíró szerzetesek és Tinódi Lantos Sebestyén között?

Mátyás király reneszánszának fényesebb eredménye is volt, mint Janus Pannonius költészete, melynek azonban feltétlenül van egy azonos tulajdonsága ezzel a valószínűtlen reneszánsszal, t. i. époly kevés összefüggése volt a környező Magyarországgal s éppoly kevés nyomot hagyott rajta hátra. Valóban, Janus Pannonius költészetének körülbelül annyi köze volt a Tinódiéhoz, mint Mátyás visegrádi palotájának az 1526 utáni Magyarországhoz. Nemcsak verseinek latinja (mely éppen a magyar hagyományoknál fogva, ha elfeledve is, kissé második anyanyelvünk), de egész gondolkodása és egyénisége idegen nyelv irodalmunkban. Hajlamainak, műveltségének, sikereinek és kora szellemi áramlatainak következtében világpolgár és pacifista. A kötet első verse a háború ellen szól s oly országban, melynek majd első nagy költője a vitézi élet dícséretét énekli és a török elleni harcban esik el, második nagy költője büszke rá, hogy nem pennával, fekete tentával, de szablyája élivel, ellenség vérivel írja örök hírét, Janus Pannonius nyiltan bevallja, hogy nem szeret a csatákban vitézkedni, mert félti magát.

Azonban nyilván nem ez az idegenszerűsége teszi, hogy nem tudjuk oly nagy költőnek látni, mint kortársai s teljesen kész, tökéletes verselésű, zökkenő nélküli költészete mellett első költőink döcögése és dadogása néha gazdagabbnak tünik. Persze, a humanizmus fénye Janus Pannonius költészetére is ráveti sugarait s ha felidézzük a kor nagy szellemi forradalmát, a megtalált emberi méltóság és a felfedezett klasszikus latin feletti örömet, lehetetlen értelmi meghatottság nélkül olvasnunk verseit. Azonban éppen a humanizmus gőgje okozta, hogy a költészet forrását és vonzóerejét az észben látta s ezt a szemléletet úgylátszik, nemcsak a mondanivalóra, de a formára is érvényesnek tartotta. Tiszteletreméltó, de kissé sekélyes optimizmusát értelmes elokvenciája sem hozza közel hozzánk s ha martialisi epigrammái még elszórakoztatnak, panegyricusairól azt sem tudjuk, költészetnek tekinthetők-e még.

Mindazonáltal Janus Pannonius feltétlenül költő, ez megállapítható a lefordított néhány szemelvényből is. Az ész játékain át néha felcsillan a költészet is, mint Carbo Lajoshoz írt epigrammájában:

Szén a neved magyarul, Carbo, de zsa-
rátnok a lelked, kár, Lajosom, hogy
az is por s hamu lesz valaha.

Sokszor az ész gyeplői, valószínűleg a költő akarata ellenére, meglazulnak s ilyenkor a valódi költészet húrjait üti meg:

Ezt a csomó epigrammát küldöm a
mély Duna mellől, hol csupa jég a
határ s zajlik a víz komoran.
Gyönge sorok, de azért ne csodálkozz
rajtuk! e föld itt barbárabb s ez is
úgy érzik a műveimen.
Hidd el, a környezet is befolyásol-
hatja a költőt s az, hogy hol szüle-
tett, érzik a vers ütemén.
Én a latin földön bizonyára különbre
faragtam volna a verseimet, itt fa-
nyarabb a dal is!

Általában, e kis kötetnek tán legszebb sorai azok, ahol a környezet zordságát vagy a téli világot festi. Hogy a napfényes Olaszország napfényes szellemi életéből a barbár Pannoniába került, úgylátszik, ez lehetett legnagyobb költői élménye ennek az elkényeztetett humanistának.

Janus Pannonius verseivel egyidőben olvastam Babits irodalomtörténetét. Babits a világirodalom óriásainak századokon át fűződő láncát, alpesi hegyláncát figyeli s mérlegén Janus Pannonius könnyűnek találtatik. Az ő mértéke büszke mérték. Ha szerényebb igényekkel olvassuk Janus Pannonius verseit, szép látvány, amint a kor szokványos műveltségének rétegein át kibuggyan néha az igazi költészet. S feltétlenül megbecsüljük benne az izig-vérig irodalmárt, azt a fajtát, amelyik az irodalmi tudat folytonosságát fenntartja s e tekintetben a középkor szerzeteseinek utódja. S a magyar irodalomban érdekessé teszi alakját az a páratlan könnyedség, mellyel világfi és költő tudott lenni egyszerre s hogy megtalálta az utat, nemcsak sikereivel, de hajlamaival, gondolkodásával és vérmérsékletével Európa felé.