Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 14-15. szám · / · FIGYELŐ

TÖRÖK SOPHIE: A NATURALIZMUSTÓL A CSODÁIG
Földi Mihály: A lázadó szűz (Athenaeum)

Képzelődni a régi korok írói is tudtak, de ez még nem jelentett elszakadást a földtől, a realitás rabságából könnyebben kiléphetett, aki nem nagyon ismerte a realitást. A magas költészetnek persze mindenkor joga volt többet adni a valóságnál, de ez a költészet csodája; a regénytől, melyben természetszerűleg mindig több a matéria mint a szellem, bizonyitékot várunk. Romantikus korokban kalandos és mesés történeteket írtak, az eszmék játékos és ingyen lehetőségek súlytalan világában mozogtak, valami más volt fontos, nem az aprólékos valóság törvénye. Ma már a hullám túlsó oldalán elképzelni is nehéz, mily megrázó élmény lehetett, mikor ebbe a légies és érzelmes világba betört a naturalisták vérrel, szaggal és bilinccsel súlyos forradalma. A test még titok volt, lenézett és pezsdítően új, triviális és gazdag világ; és nemcsak felfedezés volt, hanem bátorság is a titoktörők brutalitása.

Bőr és izom, sejt és csont és vér, egy dús világ, mégis alig pár évtized alatt bejárható és megismerhető utolsó atómjáig. A bátor újitók utódai csakhamar unalmas és üres gépet hajtottak - és napjaink irodalma megint szomjas és kíváncsi. Ez a folyton kiujuló és csillapíthatatlan kíváncsiság új bátorságért szomjaztatja az írót: valóság? vérrel és szaggal és sáros bilinccsel - elég volt! Kilépni belőle, fölébe emelkedni, új és idegen úton új titokért megindulni - ez a mai regényíró legégetőbb problémája.

De hová? Bennünk a föld, amit únunk és fölöttünk az ég, amit sohasem ismerhetünk. És bennünk a lélek, amit sohasem ismerhetünk. S ez a lélek újabban azt állítja, hogy nincs is anyag, csak erő van! nincs test, csak akarat. Ezt feleli a múl század anyagimádó tudósának, aki oly meggyőző fölénnyel tudta kijelenteni, hogy bonckésével keresztül-kasul járta a testet és talált vért vizet izmot zsír és ideget, - de lelket azt nem talált sehol.

Generációnk írói közt alig van még egy, aki annyi makacs akarattal küzd, hogy a naturalizmus únt bilincseiből kitörje magát, mint Földi Mihály. Pedig őt még a naturalizmus dajkálta - most új regényciklusában evvel a nehéz problémával viaskodik: mi van a testen, az életen túl? miután sem az ok, sem az értelem nem található a testben. Mert mi értelem van abban, hogy az emberek kínban születnek, gonoszul élnek és ostobán meghalnak? És megint születnek, rontanak és szenvednek és undorító halálba zuhannak, mindig egyforma, végtelen és változatlan körforgásban. Ki akarja ezt? hol a cél? hol egy szikrányi értelem?

Oly mű ez, melyet magas célkitűzése, ambiciói és mondanivalója komoly vitatkozásra tesznek érdemessé. Vita, vagy kritika két különböző szempontból nyulhat hozzá. Nézhetem a gondolatot, az eszmét, amit közölni akar, itt nem sok vitatni való van, nemcsak mert legtöbbnyire egyetértek vele, hanem mert a hit dolgait hihetem, vagy tagadhatom, de vitázni velük céltalan. A másik, az esztétikai kérdés még komplikáltabb: ma, a regény válságának, új műfajok születésének vajudó napjaiban nálamnál hivatottabbak is nehezen tudnának számot adni a helyes útról. Nem dönthetem el, mi helyesebb, mi bátrabb: kényelmesen stagnálni az ismert vizek unalmas biztonságában, vagy fáradságos utakra indulni, számolva a veszéllyel, hogy új valóság helyett csak fantasztikumra lelünk? Magam problémáiból is tudom, mily fullasztó a rabság, mily nehéz a test, s mily bénitóak a fizika törvényei. De hová? Képzelődni a régiek is tudtak, ma már ezt nem lehet megismételni ugyanúgy. Nem lehet többé a megismert testet átlépni; túlnézhetsz a földi valóságon, de nem fordíthatsz többé hátat neki. Mint ahogy minden filozófus előlről kezdeni és újból megteremteni akarja az egyetlen filozófiát, mégis minden filozófiában benne vannak az előző és megtagadott spekulációk, így a mai regényíró megtagadhatja a valóság értelmét, de nem tagadhatja, hogy áll rajta. S ennyivel nehezebb a dolga: kívül test és belül lélek, kívül bűn és belül Isten, de a kettőség nem szakadhat meg az ingyen csoda-osztás veszélye nélkül. A lélek láthatatlan, de ha felmutatom, mindenkor csak háromdimenziójú lehet; a tükör csak szimbolum, sohasem valóság.

Aki Istent keresi és meghal érte: belül bizonyára szent, de kívűl őrült. S a gazdag és előkelő úr, aki hol állítja, hol cáfolja, hol viselkedésével bizonyítja, hogy ő az Ördög, biztosan rokona a sötét hatalmaknak, a Ding an sich vonatkozásában valóban ördög is, de a jelenségek világában pusztán egy gazdag és szeszélyes különc. A kettőségnek szigorú harmóniájában indul meg Földi Mihály nagy regénytrilógiája: harcol az Élet a Pusztulással, a jó a rosszal, a földi kéj a mennyei nyugalommal, a szűz anya a lázadó asszonnyal, az Isten az Ördöggel.

Az ördög frakkosan, mint realizált földönjáró lény egészen veszélyes írói vállalkozás, a giccs és sablón árnyéka lebeg felette. De Földi Mihály szerencsés kézzel nyúlt hozzá, regényében az ördög a legsikerültebb, legizgatóbb és legszellemesebb szereplő. Ez nem a kénköves lángot okádó bibliai ördög, sem a Faust cinikus rosszszelleme, a kaján bűnre-csábító, ez az ördög ember is lehetne, nyilván az is, bolondos, bizarr zsarnok, s ördögi eszméi melett testileg legfeljebb csak úgy ördög, ahogy angyalt is ismert minden korok költészete. A régi ördögök neutrális lények voltak, ijesztő szörnyek, vagy férfiruhás szellemek, de Földi ördöge vonzó és férfias habitussal csillog e világban, ideális kísértő a szerelemben, sikertelenségének oka tragikusan, hogy mindig angyalt kíván. Fázik és kíváncsi, élni szeretne oktalan tiszta szerelemben, de csak a kéjt ismeri, ismeri és únja. Isten árnyéka ő, mindenütt a másik oldal, az élet visszája és kontrasztja, - láthatólag pedig egy éleseszű kiábrándult ember, kínlódó, nyugtalan és izgatott ember, aki únja, útálja és megveti az élet ostoba céltalanságát, nyugalomra vágyik, s számára a nyugalomnak pusztulás a neve. Nem tudni: barát-e, vagy ellenség? Rosszat akar, pusztulást akar, ezt adhatja csak, mint lényegét; megsemmisülni jó és kívánatos, egyetlen értelmes lehetőség ebben az értelmetlen világban, az ördög vágya jóhiszemű: erőszakkal is rá kell kényszeríteni az ostoba életre a megsemmisülés boldogságát.

S a jelenségek világában háború van, ember marja az embert esztelen, ölnek és halnak, s nem tudják miért? Folyik a drága vér, iszonyú év lép a szörnyű nyomába, s nem tudják miért! ez az ördög világa. De egyúttal a férfiak világa is - a férfiaké, akik élet és halál urai e földön, s akik esztelenségekre használják hatalmukat. Férfiak csinálják a háborút, férfiak ölnek, és öldöklést parancsolnak és őrjöngenek a kifolyt vér mámorában, - míg az asszonyok átkos fájdalommal szülik a jövendő háború katonáját. Ostoba gépek! miért szültök a Halálnak? miért nem szakítjátok meg az átkozott láncot? Asszonyok! tiétek az Élet, tagadjátok meg az Életet!

Az Élet jó, az Élet az Istené, gyermeket akarok! - mondja a lázadó szűz. S a gyilkos férfi kezéből kiveszi a hatalmat az Életépítő Anya. Itt Földi regénye a matriarchatus problémái felé nyúl. Ha a világ gonosz és esztelen, a férfiak kormányozták, hogy ilyenné lett. S amit a férfiak ezer éveken át rosszul csináltak, tegyék ezentúl a nők, tegyék máskép és jobban. A férfié az ész és hatalom, de evvel nem tudott közelebb jutni Isten országához. A férfi öl, az asszony teremt, - ne teremtsen többé a Halálnak! Földi Mihály ördögének igazi arca a Halál arca, s a megsemmisülés ellen lázadó szűz, kiben egy megdicsőült halott szerelme csodával teremt gyermeket, evvel a testében kibomlott élettel győzi le a Halált, az ördögöt, a férfit.

Égiekről beszélni és csodát sóvárogni lehet úgy is, hogy az ember a földön, s a föld törvényei alatt áll - sőt: csak így lehet. S e regény eszméi hiába rángatóznak, s tépik béklyóikat, mint magasba röpített ballónokat, erős kötelekkel béklyózza őket a föld. Az események reális környezetben zajlanak le: városokban, utcákon, szalónban, klinikán, bérházban és hangverseny-teremben. Isten és Ördög nehéz vitáit szellemes társasági beszélgetésekben kapjuk. A problémák nem húzzák le, izgalmas és változatos események lendületével sodródik a gondolat, ezért Földi Mihály regénye a nagyközönség számára is érdekes és élvezetes olvasmány. A szerencsés egyensúly csak egy helyen billen meg, s az áramot feszítő kettőség megszakad: mikor a csoda már nem vágy, nem szimbolum s nem lázas látomás, hanem reális valóság: a szűz halott szerelmesétől gyermeket fogan. E ponton hitetlen maradtam, nem pusztán a csodákra süket materialista józanság kényszeréből, tudom: «ki méltó látni a csodát, az a csodát magában hordja». Dantenak elhiszem, hogy megjárta a Poklot és látta az angyalokat, de más a törvény és lehetőség a versben és más a regényben. A lázadó szűz gyermeke eszmeileg bizonyára a diadalmas élet szimboluma, de mint valóság, fürdőszoba és vacsoramaradványok közelében nem bírhat oly szuggesztivitással, hogy a társadalmi regényre kötelező realitás páncélját szétrobbantsa.

De ez csak epizód, s a regény koncepciójának egységét és komolyságát nem érinti.