Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 14-15. szám

FENYŐ LÁSZLÓ: HAJNALI ÚT ÁGYAM FELÉ

Ez a hajnali ballagás,
álomtól részegen,
omladozó pillám, temesd
be életúnt szemem.
Ez nem az ágy még? Nem lehet?
Lerogyni volna jó. Megyek.

Megyek a dombnak fölfelé,
néz szemközt a derék
kápolna, (alszik a harang
zömök tornyába még)
csak néz, néz, mint feddő anya:
- Már megint reggel jársz haza?

Egyszál vándor az ég alatt,
hajnalban homlokig,
mint ahogy az életben állsz:
ismerd fel sorsod itt -
vagány az élet, te: vagány,
magán-zárkád magány, magány.

Fönn alszik két kis kedvesem:
Jundi és Marika,
hatévesen, nyolcévesen,
miről álmodik a
gyermeki szív hajnal felé? -
Hogy kerüljek szemük elé?...

Hát nem mered vállalni, hisz'
te vagy, ez is te vagy
s talán kell: magadból kilengj,
hogy megtaláld magad
és - az ifjuságnak hozod
e késői áldozatot.

Éjszakázás, vers, szerelem:
édes feleslegek,
hát szórd el, öntsd ki, tékozold,
amíg van és lehet,
ej, ráérsz fukarkodni még,
eljő, várd ki csak idejét.

S míg tűnődöm e gondokon,
egyszerre csak derű
kap el: hát enni az egész,
hát ilyen egyszerű
lehet az élet? - Hajnalom,
keresd viszfényed arcomon.

S a mennyéggel most összenéz
szemem, mintha a nap
e szikrázásból kelne, ahogy
a szemünk összecsap;
szél hajt pelyhedző jószagot -
Szabadság! Bátrabb hajnalok!