Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 14-15. szám

BEREZNAY PÁL: MORGUE

A soffőr megnyomta a gummilabdát, két hörgő, rekedt tülköléssel jelezte, hogy megérkezett. A földszinten egy kis ablakban rögtön felgyúlt a villany. Sötét volt az épület, a kapu felett halványan világított egy parányi fény. A hullaszállító autót kísérő két sapkás szolga leszállt és felnyitotta a fekete csukott kocsi ajtaját. A járókelők nem álltak meg érdeklődéssel, mindenki ment hazafelé, megszokták már az efélét. Csak két nő - talán most jártak először erre - jött át a túlsó oldalról, megállt a kocsiúton, jó távol az autótól és a vörös kövekkel kirakott épület vadszőlővel felfuttatott homlokzatáról olvasta a fekete nagy betűket: Morgue.

Nyomban azután, hogy bent felgyúlt a villanykörte, éles csengőberregés hallatszott ki az uccára, egy... kettő, egyre türelmetlenebbül, majd öblös férfihang kiáltott: «Íí... stváán!...»

Az udvar végéről férfialak jött a kapu felé, döcögő, imbolygó járással. Egyik lába helyén valami kengyelvas koppant a kövezeten és fölötte lötyögött a nadrágszára. Erős, markos ember, kócos, szőke haja rendetlenül lógott homlokába, arca vörös, látszott, hogy ágyából zavarták fel. A kapu mindkét szárnyát feltárta és mérgesen szólt ki az uccára:

- Ki az öreganyját hoznak ilyenkor?!...

Az emberek nem feleltek, kihúzták a kocsiból a fekete fakoporsót és mentek befelé. Csak most mászott le az ülésről egy rendőr is, aki karjait egymáshoz csapkodta és lábaival tapogott. Hideg szél dühöngött. Hetek óta nem havazott, kemény, száraz volt a föld és a járda szélén a kis hókupacok, mint szikladarabok szilárdan álltak.

A koporsót néhány lépcsőn vitték fel az irodába. A rendőr diktált és egy bőrkabátos szolga írt a nagy kopott könyvbe. Este 7 óra után a Rózsadomb bokrai között vette észre a 2326-os őrszem. Homloka át volt lőve, a revolver ott feküdt mellette. Személyazonossága ismeretlen, zsebei üresek voltak. A bizottság kiszállt, a jegyzőkönyv másolatát holnap áthozzák.

- Egyszáznegyvenegyes - mondta a szolga és István a polcról leemelt egy kartonlapot, fekete krétával rákanyarította a számokat. A koporsóban fekvő holttest nagy kék csomagoló papírba volt burkolva. A papírt felhajtotta és a kartonlapot rákötötte a halott lábára. Csak két piszkos, lyukas cipő, rongyos, kirojtozott nadrágszár látszott.

Egy ember segítségével a már meredt testet négy nagy kerékre fektetett széles deszkára rakták és István a kocsit maga előtt tolva, ment kifelé a nyirkos, hideg pincébe. Hosszú folyosókon keresztül a kerekek nyikorgását vaslábának ütemes, egyenletes koppanásai kísérték. Egy tágasabb benyílóba helyezte el a kocsit. A csomagoló papírból kibontotta a holttestet, a fejet egyenes irányba kényszerítette, a ruházatot rendbe hozta. Köröskörül sorjában álldogáltak hasonló kis kocsik, mindegyiken egy-egy holttest feküdt. Némelyik a felismerhetetlenségig összeroncsolva, némelyiknek a feje, a lába, a karja hiányzott. Egy széles ládában öt-hat hulla hevert, ezeket holnap reggel kell felvinnie a tanár úr szobájába. A falon fekete táblára krétával írta a sok szám alá: 141. Lecsavarta a villanyt és sötétben indult kifelé. Nem ütközött meg semmiben, jól ismerte az utat, hovatovább tíz éve járja már. Leadta a kulcsot a kapusnak és a széles udvaron át ment vissza a szobájába. Az udvar végén egy kis kamrácska, ez volt az egész otthona. Sötét, barátságtalan, nyirkos kis lyuk, néhány lépcsőt kellett lemenni, aztán meghajolni, mert oly alacsony volt az ajtó. Régen fehérre meszelt, most kormos, szürke, barátságtalan falak és a szimpla ablak repedésein keresztül télen betolakodott a hideg, nyáron meg közvetlen közelről a bomlásnak induló testek nehéz, émelyítő szaga. És mégis otthon volt. A hosszúlábú, pókhasú vaskályha köpte a meleget, a rozsdás vaságyon, a tarka párnákon jó volt leheveredni, és elbújni a puffadt, meleg dunyha alá. A többiek, akik itt laknak, mind alszanak már, ma ő az inspekciós. Kár, hogy az udvar másik végén Erzsinél, a takarítónőnél is sötét van. Főzetett volna magának teát... Csak ma ne kelljen mégegyszer kimennie, olyan hideg van!...

Levetkőzött és bemászott az ágyába. A kapcsolót nem csavarta le, még nem tudott volna aludni. Ágya mellett egy széken kis láda feküdt. Abban kotorászott. Levelek, könyvek, másra értéktelen tárgyak, emlékek kerültek elő. Ma éppen kerek negyven esztendős. Mint ilyenkor minden évben, visszagondolt mindenre, ami történt és elővette a multból maradt szemmellátható bizonyítékokat, amelyek visszavitték elmosódott helyekre, elmúlt időkre, amikor még könnyebb volt az élet, mosolyogni is lehetett, történt is, hacsak egy-egy kis apróság, mégis valami. Előkerültek sorra a levelek, egy egész halom. Ezt leányok, asszonyok írták... Igen, akkor még két lába volt... Ezt a mama, szegény, nehezen ment neki az írás, mégis milyen sokat írt ki a frontra: «Csak egészséges maradj, fiam!...» Szépen visszarakosgatta őket, a leveleket, bizonyítványokat, pirosfedelű zsoltároskönyvet, melybe gyerekes nagy betűkkel, gondosan írta be ezelőtt 31 évvel nevét: «Timár István III. o. tanuló». A ládát elrakta a szekrénybe, lecsavarta a villanyt, visszafeküdt az ágyába. És a sötétben apró zümmögéssel jött a mult sorra, mind-mind... a nagy falusi napsütötte határból, be ebbe a mély, nyirkos ketrecbe. Egyenként jöttek, szálltak az emlékek, körülvették, elborították az ágyat, hogy a feje forró lett, a szemei megteltek könnyel. A nagy ákácos, a határban, ahol társaival viháncolva őrizték a teheneket. Hol megfürödtek a patakban, hol szarvasbogarat kerestek, elkóboroltak a nagy erdőig is, a marhákra vigyázott a lomposfarkú, lógófülű Pici-kutya. Apja-anyja kint volt a földeken, mert ők szegények voltak, mindig másnak dolgoztak. Estére mégis meg volt a vacsora, néha paprikáskrumpli, néha szilvásgombóc. Ez volt a kedvenc étke, még ma is az. Mintha hallaná a mamának fáradt, álmos, ásításba merült hangját este a spórherd mellett, mikor a marhákkal hazaértek: «Pista, szilvásgölödényt főzök...» Azóta sem hallotta így. Akárhogy igyekszik, apjára nem tud visszaemlékezni, oly korán halt el, csak arra emlékszik, hogy a mama azóta ötszörannyit dolgozott. Kijárt a határba, este mosott a jegyzőékre, még vasárnap is. Mert bár egy gyermek volt, mégis nehéz megélni a nincstelennek. A négy osztály után ő is kijárt dolgozni. És addig dolgoztak, addig kuporgattak, hogy mire húsz éves lett, már meg volt egy kis vityillójuk. Zsuptetős, rozoga, de mégis a sajátjuk. Nagy dolog az. Volt ugyan rá még adósság, de majd letörlesztik. Egy darabra ugyan abbamaradt minden, mert besorozták. Három esztendőre. Hosszú, nagy idő. Három év. Az Istenit, vagy nyolc lett belőle. Mert még véget sem ért a három év, még ki sem vetkőzött, bent kellett maradni és rögtön ki az első vonalba. És aztán ment a dolog, hol itt, hol ott. Furt és furt megállás nélkül. Gondolni sem akar rá. Először lent a szerbek, majd fenn az oroszok, végül az olaszok. A kis ház otthon ráment, a mama is a föld alá került. Míg 18-ban, mikor már úgyis vége volt az egésznek, az ő lába is ott maradt. Pestre került és közel egy évig döglődött a kórházban. Aztán a hadigondozóban várta, hogy csináljanak vele valamit. Mint sok mások, ő is kiállt egy-egy forgalmas uccasarokra cigarettát árulni. Haza a világért sem ment volna. Így, ezzel a zörgő vaskengyellel a lába helyett... a világért sem. Nagyon ocsmány, csúfolódó a falusi nép. Sokan koldulni jártak, erre ő sohasem vetemedett. Sokat éhezett, nélkülözött, míg ide került. Eleinte, az első években borzalmas volt az élete. Nem akart maradni. Irtózott a halottaktól. Sokat látott, sokat átélt a harctereken, de az más volt. Az háború volt, és ott katonák voltak. De itt a pince mélyén ruhástól és meztelenül fekvő szétroncsolt hullák, a sok vér, az eltorzult arcok között nem volt maradása. Mintha éjjel az ajtaján kopogtattak volna és sorra feküdtek volna le melléje az ágyra... Irtóztató kifejezésükkel, kimeredt, üvegesedett szemeikkel mintha őt nézték volna... És mégis itt maradt. Ha szabadnapos volt és bár nem szívesen, kiment a városba, rokkant társai szájából ömlött a panasz és irígykedve beszéltek őróla, akinek biztos, nyugodt, nyugdíjas állása van, ilyenkor mindig elhatározta, hogy mégis marad. Lassan megbarátkozott az ittlevő kollégákkal, összejártak kártyázni, a bort a szomszéd kocsmából hozatták és nem egyszer maga sem tudta, hogyan került vissza szobájába. És így lassan megszokott mindent. A környezetet, az embereket, a holttesteket.

Mióta féllába ottmaradt valamelyik hegyoldalon, minden társaságot került. Nőismerőse nem volt, nősülésre gondolni sem mert. Öt kollégája a szabadnapokról visszatérve órákon át részletezte a jobbnál-jobb kalandokat, de azok épkézláb emberek... az egészen más... Hogyan próbálkozzon ő féllábával?... És a foglalkozása... szolga a hullaházban... ilyesmivel nem dicsekszik az ember... Az egész udvarban csak egy nő lakik, Erzsi, a takarítónő, az is ragyás. A társai mind nőtlenek, akár ő. Arcukra valami különös kifejezés ragadt, valami a hullák eltorzult merevségéből. Eleinte borzasztók voltak, aztán megszokta őket, mint mindent megszokik az ember. Hiszen mindegy, munka... munka.... Majd... esetleg, ha nyugdíjba megy... akkor majd elmegy falura... hacsak egy félhold földet, meg egy kis házat vesz... mi kell egy öreg embernek?...

A kapu felől halványan csengő hangja szűrődött be, utána a kapus elnyujtott öblös hangja: «Íí... stváán!...»

Bosszúsan cihelődött föl és kilépett a hideg udvarra.

*

Tavasz volt, enyhe, langyos szellő ide-oda himbálta a rügyektől dús ágakat, az uccákon gyerekek irtóztató üvöltéssel rúgták egymásnak a piszkos, sáros rongylabdát. Timár István tehetetlenül, betegen feküdt ágyában. Most hozták haza a kórházból. Hónapokig feküdt, élet és halál vívott belsejében küzdelmet. Még karácsony előtt történt, hogy új, kifent bicskájával szelt a kenyérből. A bicska megcsúszott és beszaladt a tenyerébe. Jól kimosta a sebet és mert erősen vérzett, rongyot csavart rá. Aznap a budai hegyek fái alól hullát hoztak átvágott nyakszirttel. Több napig hevert ott. Nem gondolt arra, hogy munkaközben leesett a kötés. Másnapra megdagadt a keze, a karja, még a feje is. Borzasztó fájdalmai voltak, öntudatlan állapotban szállították át a klinikára. Senki sem hitte volna, hogy életben marad. Már a lepedőt is fejére borították egyszer, de a faluról felszakadt legényt sokkal mélyebb gyökerek rögzítették az élethez, semhogy egy csapásra ki lehetett volna dönteni. Megmaradt. És most visszaszállították lakására, ruhái, mint bő lebernyegek lógtak csont és bőr testén és talpra állani képtelen volt. Befektették ágyába, és ott fekszik tehetetlenül. Hallja, mikor nyitják a kaput, viszik le a pincébe a hullákat, hátán fekszik... belenéz a semmibe, figyeli, hallgatja az ablaküvegnek neki-verődő legyek zümmögő koppanását... Jobb lett volna ott maradni a klinikán, vagy vissza se kerülni a frontról... Nem feküdne most így magárahagyva...

Ahogy az idő belehajol a késő délutánba, már hűvösebb lett és szél kerekedett. Erzsi, a takarítónő bejött. Bár senkisem hívta, senkisem kérte, magától, jószántából nyitott be a szobába. Az ablakot betette, a beteg párnáit megigazította és egy sörös pohárban tejet hozott. Később ismét bejött, felcsavarta a villanyt és egy csésze kávét helyezett az ágyhoz közel.

Hosszú éveken keresztül dolgozott István együtt a takarítónővel, de most először kerültek ily közeli érintkezésbe. Jóformán soha egy szót sem váltott vele. Nem is köszöntötte. Sem reggel, sem este. Épp úgy, mint a többiek. Nem is kerülték egymást. Elmentek mellette. Nem volt férfi, nem barátkoztak vele, de nőnek sem számított. Arcán fekete himlő írtó pusztítást végzett. Homloka legfelsőbb vonalától, le egészen a nyakáig csupa mélyedés, gödör, ránc és heg. Arcát undorító kékesvörös szín borítja, mely még visszataszítóbbá teszi borzalmas kifejezését. De a bentlakók már megszokták. Nem gúnyolják és nem is sajnálják. Találkoznak vele, ha a nagy seprőrúdra csavart ronggyal mossa fel az épület folyosóit, havonta egyszer bemennek hozzá és átadják a szennyes ruhát, mert Erzsi mos és vasal rájuk. Persze pénzért. Nem volt meghatározott összeg, amit fizetnek a ruháért, ki mennyit akart. Panasz nem volt soha, mindent pontosan és idejére végzett el. Egyébként nem törődtek vele. Ezért nézett csodálkozó szemekkel István reá, mikor a segíteni akaró pillantását felfogta, de Erzsi nem figyelt rá. Este még bejött, érdeklődött, hogy nincs-e valamire szükség, aztán lecsavarta a villanyt, visszament a konyhába és vasalta a ruhát tovább.

A negyvenkét éves leány húsz éve lakik a hullaházban. Húsz éve dolgozik reggeltől késő estig megállás nélkül. Ő takarítja az épületet, ha a behozott holttestet egy hozzátartozója kiviteti, ő mossa le a halottat és öltözteti fel a behozott ruhákba. A szolgáknak, sőt a gondnokéknak is ő mossa, vasalja a ruháit és a pénzt, amit fizetnek érte, mind félre rakosgatja. A fizetéséből megél, sőt mondják, még abból is félrespórol. Hogy mire, azt talán maga sem tudja.

Negyvenkét évvel ezelőtt egy cselédleány valahol Pesten titokban leánygyermeket szült. A rongyokba burkolt csecsemőt letette a lelencház kapuja elé és aztán elfutott. A gyermeket megtalálták és egy év multán kiadták falura neveltetésbe. Mint a többi más «idegen», «menhelyi» gyerek sokat sírt, éhezett. Egy faluról a másikra, egy parasztcsaládtól a másikhoz került, nyáron melegben, télen fagyban, leginkább mezítláb, kis maszatos, rongyos kartonruhácskában. Négyéves korában már a réten őrizte a libákat, kis társnőivel a réten hancurozni, hempergőzni lehetett és ezek voltak a legszebb napjai. Alig mult hat esztendős, mikor rémes kór járt a faluban. Ő is beteg lett és hamar Pestre vitték. Mikor visszakerült a faluba, elbujt a szénapadlásra és ott sírt napokon át. Szép, sima, rózsás arcbőre csupa lyuk, csupa gödör, vörös, irtóztató, undorító heg. Ilyennek képzelte azelőtt a boszorkányokat a pokolban. És ettől kezdve kínlódás, türhetetlen hajsza volt egész ifjúsága. Elbujt mindenki elől és bárhogy verték, ütötték, nem volt hajlandó megmaradni az iskolapadban. Hiába, a csúfnevet nem kerülhette el. Akárhogy futott, mindenütt fülébe ütődött az utána kiáltozó gyerekek hajszolása: «Rücskös Böske!... Rücskös Böske!...»

Széles csontozatú, melles, nagy lánnyá fejlődött, férfimódra a mezei munkában, aratásban, cséplésben mindig a legnehezebb munkát végezte. Mikor délben elpihentek, elnyujtóztak az aratók, ő távol, nagyon távol hevert le a többiektől. Mert a durva tréfa soha egy pillanatra nem maradt el mellőle. Elment más környékre, elmenekült idegen emberek közé, de a gúnyolódás és csúfneve úgy kísérte mindenüvé, mint borzalmas, ijesztő arcbőre. Végül feljött a fővárosba. Ha végig ment az uccán, a járókelők utánafordultak, összebujva sugdostak egymásnak, összeráncolt szemöldökkel. Cselédnek nem vették. Ki akart ily rettenetes arcot maga mellett tartani?... Egy darabig építkezéseknél hordta a maltert, de nem volt maradása. Minduntalan feléje szállt egy-egy kőműveslegény durva gúnyolódása. Véletlen folytán, egy hirdetésre ajánlkozva, idekerült. Itt nem bántották. Nem törődtek csúnya arckifejezésével, ezen a helyen nem ujság az ilyesmi. Nyugodtan dolgozhatott. Elbújt kis lakásában, ha nem volt az épületben dolga, mosott, vasalt, foltozott, varrt, távol minden sértő gúnytól és megvetéstől. Hetek multak anélkül, hogy kiment volna a városba valamit bevásárolni, vagy elintézni. Ilyenkor futva menekült a járda szélén, szemét lesütve óvatosan elkerülte az emberek pillantását. Megkönnyebülten sóhajtott fel, mikor bezárult mögötte a hullaház kapuja. Bent a konyhában felvette az otthoni ruhákat és megnyugodott. Egész szép kis félrespórolt pénze volt már. Ruhára nagyon keveset költött, élelemre is. Minden hónapban összeszámolta pontosan pénzkészletét és aztán újra visszarakta egy még mindig szagos, régi szappanosdobozba. Hogy mire fordítja majd a pénzt, arra nem is gondolt. Sokat hallott beszélni, panaszkodni, hogy odakünn mily nagy nyomor van, hogyan éheznek az emberek és jól esett az a tudat, hogy nem tartozik közéjük. Életében évek óta változás nem volt. Pontos munkájáért nem bántották és a halottak csendesek, egyformán hallgatnak. És ez jó volt így. Hosszú esztendők óta az egyedüli szenzáció a hullaházban, a féllábú rokkant szolga, Timár István megbetegedése volt. Napról-napra hozták a hírt a szomszédos klinikáról, hogy hiába az orvosok minden fáradozása, nem fog megmaradni. Mikor ma délelőtt mégis visszakerült, a felismerhetetlenségig megtörve, halottfehéren, lesoványodva, az ő szíve is megesett rajta. És a nap folyamán nem is hagyta nyugodni a tudat, hogy az István ott fekszik tehetetlenül, minden ápolás nélkül. Ezért főzött dél felé egy kis hamislevest és délután tejet, kávét. Életében most először segített valakinek és tehetett jót. Másnaptól kezdve gondos, hű ápolójává szegődött Istvánnak. Tízszer is megfordult egy nap nála, sebtiben kitakarított, rendbehozott mindent. A többiek, a bentlakók nem törődtek semmivel, észre sem vették a dolgot. Hetek multak el, fáradhatatlannak bizonyult az ápolásban, anélkül, hogy egy fölösleges szót is váltottak volna egymással.

Egyszer egy este, mikor István már jobban volt, ágyában ülve az első pipáját szívta és nézte a sürgölődő asszonyt, halkan szólt hozzá:

- Erzsi, hogy fogom megfizetni a szívességét?...

Akkor egyszerre olyan zavart lett és olyan furcsa volt minden, hogy kifutott a szobából.

*

Mint a rügyező fák, melyek egyre jobban szélesedtek dús lombkoronává, úgy telt, izmosodott István minden tagja, vissza az élet számára. Igaz, tüzelt már a nyár, mikor ismét munkához látott. Egész nap dolgozott, tisztogatott megállás nélkül, hadd lássák, hogy be akarja pótolni a sok henyélő napot, úgy hogy fáradtan ért vissza este a szobájába. De itt sem tudott pihenni. Valami hiányzott. Hosszú hónapokon át megszokta maga körül a gondos, segítő asszonyi kezet. Ezt nélkülözte most. Mert mióta felkelt ágyából és először kisétált az udvarba, Erzsi többé nem jött be hozzá. Pedig gondoskodását nem kívánta ingyen. Megfizetett ő mindenért, sőt mikor először volt kint a városban, egy kis ezüst karórát hozott haza és este átadta Erzsinek, akinek minden csúnyaságán keresztül sugárzott meleg, hálás tekintete.

Lent a pincében, mikor István tólta a kocsit és Erzsi halottat öltöztetett, vagy a forró nyári estéken, mikor lehetetlen volt megmaradni a négy fal között, István kiült pipáját szopogatva ajtaja elé és megvárta, míg a többiek, a bentlakók már mind alszanak, olyankor odasompolygott Erzsi még mindig világos, nyitott konyhaajtaja elé és halkan elbeszélgettek mindenféléről. És mikor István, úgy éjfél után visszament a szobájába, újból és újból megállapította magában, hogy leszámítva arcának csúfságát, milyen derék, erős, hasznos leány Erzsi. Közelebbi ismeretségükről azonban senkisem tudott. Valósággal rettegtek mindketten a gondolattól, hogy majd észreveszik a dolgot és fékezhetetlenül száll feléjük az emberek gúnyolódása, hogy «lám, a féllábú és a ragyás egymásra talált...»

Különben Erzsi nem gondolt, nem remélt, nem akart semmit, csak teste-lelke állandóan tűzben égett, mintha láz gyötörné, mert életében most először fordult férfi feléje.

Egy szeptember délutánján egyedül maradtak a pincében. István külön helyre rakta a másnap felboncolásra kerülő holttesteket, Erzsi pedig a kistolókocsikat mosogatta. Vödör víz állt előtte, abba mártogatta a nagy rongyot minduntalan. István ép kifelé készült és amint megfordult, szeme a vödör fölé hajoló leányra esett. Bő blúzának nyílásán belátott nagy, dús, fehér melleire. Kezével vadul kapott oda, a ruha kivágásába. Csak egy pillanatra... Erzsi visszahőkölt, arca szinte lángot vetett a felszökő vérhullámtól, de a férfi nem vette észre, nyugodt, lassú léptekkel indult a kijárat felé szótlanul, csak lábahelyén a kengyelvas koppant egymásután a kövezeten.

Aznap még többször találkoztak, elmentek egymás mellett, mint az idegenek. Este, mint rendesen, István kiült az ajtaja elé, pipájának füstje magasra szállt a levegőben. Mozdulatlanul ült, míg túl, a másik sarokban az inspekciós szolgánál is sötét lett az ablak. Akkor átment Erzsihez. Lassan, óvatosan. A leány már lefeküdni készült, a haját bontogatta. István nem állt meg a küszöbön, mint máskor, jóestét kívánva, egyenesen belépett a konyhába, a villanyt elcsavarta, az ajtót lezárta biztos kézzel, mintha otthon lenne. Egy hang sem hallatszott, csak elmulasztott hosszú élet, számtalan esztendő kárpótlásának felgyujtott tüze lobogott roppant lángolással.

És bent a hullaházban, a kíntól eltorzult holt arcok, oszladozó, hideg, merev testek hajlékában új élet fogant.

*

Életük ettől kezdve rettegésbe merült, nyugalmuk sem volt, úgy vigyáztak, hogy viszonyuk titokban maradjon. Mert ha rájönnének, ha felfedné valaki, egy percig sem maradhatnának tovább, hanem kenyér és kereset nélkül kóborolhatnának, mint oly sokan manapság és azonkívül a szégyen, a többiek röheje szinte még irtóztatóbb... Erzsi a munkába vetette magát bele, robotolt, súrolt, takarított, mosott késő éjjeleken át, hogy ne kelljen gondolkoznia. Mert szíve alatt már határozottan érezte az új élet csiráját, megállíthatatlanul nőni, fejlődni, gyarapodni. Hogy lesz?... Mint lesz?... Nem talált kiutat, akárhogy törte a fejét. Még Istvánnak sem szólt, pedig nem lehet már soká titkolni... Százszor is nekikészülődött, hogy elmondja, de mindig torkán akadt a beszéd. Egyszer lent a kapualjban söpört és István átment a trafikba. Ahogy visszajött és elhaladt mellette, megszólította, bár a hideg verejték kiütött homlokán:

- István... mondani akarok magának...

A férfi megállt és ránézett.

- Én bajban... - folytatta - én... úgy... vagyok...

A férfi nem felelt, nyugodtan, szó nélkül továbbment, arca meg sem rándult, szemei meg sem rebbentek, csak továbbment, de a leány szívére mégis megnyugvás szállt. Délután az udvarban találkoztak, a férfi megállt, mint aki szólni akar.

- Gondoskodjon az írásairól... az enyéim együtt vannak.

Nem mondott többet, továbbment, csak néhány lépés után szólt hátra csendesen:

- Majd este... bejövök...

Erzsi mindent megértett. Ki szeretett volna futni az uccára, mindenki előtt kikiáltani a titkát, mert most kicsi volt neki az udvar. Úgy nézett a tovabicegő férfi után, mint a távozó jótékony tündér után, aki megnyugtatta, bátorrá tette és bizonyossá, hogy van Isten az égben. Most már nem félt, egyenes derékkel, nyugodt fejtartással fog szembenézni mindennek.

Este a konyhában, sötétben István egy ládára ült és nyugodt, tiszta fejjel megbeszéltek mindent. Már derengett, ők még mindig együtt ültek, felaprózva a legkisebb részletekig, a legnagyobb előrelátással kitértek minden eshetőségre és megbeszéltek minden elkövetkezőt:

Hogy ameddig lehet, titkolni kell a dolgot és ha úgyis rájönnek, a közöttük levő dologról akkor sem szabad senkinek sem szólni, mert akkor mindketten repülnének. Amilyen ember a gondnok, egy pillanatra sem engedné tovább őket az épületben. Nincs más hátra, a leánynak a szégyent vállalnia kell. Azért talán csak nem dobják majd ki és ha igen, akkor is kap valami végkielégítést. Ha kitennék, akkor a férfi sem marad. Kint a fronton volt egy parancsnoka, az a sörgyárban igazgató, az biztosan segíteni fog rajta és felveszi kocsisnak. Innen ő is kap majd ha kilép néhány száz pengőt és együtt falun, nem messze a fővárostól talán vehetnek egy kis vityillót, sajátjuk lesz és a férfi onnan fog bejárni a sörgyárba.

Erzsi fejében kóválygott a sok terv, készülődés, nem várt sok öröm, esemény. Erősen hajnalodott, mire ágyába került. Mielőtt lefeküdt volna, zsebében pénz csörrent meg. Két pengő volt, amit a gondnoknétól kapott a kimosott ruhákért. Felnyitotta a skatulyát, amiben a pénzt tartotta és hozzátette a többihez.

Egy szolga állított be Erzsihez:

- Menjen fel, a gondnok úr hivatja!

Kimenő ruháját vette magára, úgy ment fel a lépcsőn. Jól tudta miért hívják. Most már nem lehet tagadni, még a vak is látja...

A gondnok az íróasztala előtt ült és tetőtől-talpig jónéhányszor végigmérte a takarítónőt.

- Erzsi, magának tudnia kell, hogy miért hivattam.

- Igen, tudom - válaszolt a leány. A gondnok folytatta:

- Már néhány hete mondta a feleségem: «Te, ezzel az Erzsivel baj van!...» Aztán mások is szóltak... nem hittem... Ugyan menjetek!...mondtam nekik... Az Erzsi!... Hogy képzelitek?...Lehetetlen!... De most már én is látom!... Hát most aztán beszéljen, Erzsi!

- Mit beszéljek, gondnok úr, kérem?

- Mit? - ordított föl a gondnok. - Hogy mit?... Hogy hogyan történt a dolog? Mikor történt? Hogyan lehetett ilyen szerencsétlenül elvetemedett?... Ebben, a maga korában... Mert ha kis taknyos kölök lenne, nem mondom, de így!... Nem értem... nem értem! Hány éves maga?

- Negyvenhárom multam.

- Na tessék!... Hova tette az eszét?... Tudja, hogyha a tanár úrnak tudomására jut a dolog, maga azonnal röpül... Itt nem tarthatunk ilyen személyeket... Nem szégyelli magát?!... Ki volt az a lehetetlen flótás?... Talán csak nem idevalósi?...

- Nem.

- Hát ki volt akkor? Beszéljen, amíg nem késő!...

A leány összeszorította ajkait és hallgatott.

A gondnok felugrott, idegesen járkált fel-alá.

- Hát ha nem beszél, akkor majd elmondom a tanár úrnak...

- Kérem szépen gondnok úr - szólt egész halkan, alig érthetően a leány - akkor én inkább már most elmegyek...

- És hova menne?...

- Nem tudom...

- Tudja Erzsi... szerencséje, hogy hosszú éveken át magára semmi panasz nem volt és mindenki csak a legjobbakat tudta magáról... most nincs szívem így az uccára tenni... Mert mit csinálhatna? A világ csúfja lenne!... Na!... nincs szívem...

- Köszönöm szépen, gondnok úr...

- Szégyelje magát! Azt mondhatom... és most elmehet... - majd utánaszólt - hétfőn jöjjön föl, a feleségem ki akarja meszeltetni a konyhát...

- Igenis... köszönöm szépen...

Kifelé menet nekiütődött az ajtónak. Nyugodt, megkönnyebbült lélekkel ment lefelé a lépcsőn. Úgy érezte, hogy ezen át kellett esnie, de hál' Istennek jól végződött. Hétfőn felment, kimeszelte a gondnokék konyháját és rendbejött minden, többé nem esett szó semmiről. Dolgozott tovább szorgalmasan, csak az estéi változtak meg. Tétlenül, ölbetett kezekkel űlt a konyhában és gondolkozott. Minél jobban haladt előre az idő, annál több gondja akadt. Gondoskodott gyermekkelengyéről, sok mindent kellett összevásárolnia, a bizonyítványok beszerzése is sok pénzbe jött. Úgy határozták Istvánnal, hogy a kilencedik hónap elején, mikor úgyis ki kell már lépnie az állásából, akkor majd megesküsznek. És erre a napra kuporgatott, megfogta a pénzt, rakott fillért-fillérhez, mert erre a napra akarja véghez vinni tervét, hogy Istvánnak összespórolt pénzéből műlábat vesz. Az pedig rengeteg sokba kerül. Mindig jobban és jobban vigyázott, hogy minél kevesebbszer kerüljön az emberek szeme elé és így kevesebbet legyen beszéd tárgya. Még így is egynéhányszor hozzáütődött füléhez egy-egy ocsmány szó, vagy gunyolódás, de ő szembenézett a gyalázkodókkal.

Ha tehette, ha elkerülhette, nem ment le a pincébe. Most félt a halottaktól, meredt kifejezésüktől. És ha mégis le kellett mennie, csukott szemmel tett-vett, dolgozott, a fejét elfordította, nem akarta megcsodálni őket... Féltette a testében éledő, pihegő kincset. És mikor ismét szabad levegőre ért, nem tudott betelni a kis kékségtől, amit az udvar magas falai az égboltozatból számára látni engedtek. És várta türelmetlenül az időt, amikor innen elszabadulhat, ki az élők közé... Majd falura, ahol csak messze, kint a temetőben nyugszanak halottak, de köröskörül éled, virágzik, lombosodik minden.

Sokszor nem tudott elaludni... Mert hátha... Hallott már ilyesmikről... Hátha a gyermek arca nem lesz tiszta, ha örökölné anyja arcát?... És hátha csak egy lába lesz?... Mint az apjának... Ha erre gondolt, két kezével takarta el az arcát, vergődött a kíntól, aztán odaállt a teknő mellé és mosott, szappanozott, megállás nélkül, a homlokáról dőlt a veríték, hogy ne kelljen gondolkoznia, hogy kimerülten dűljön az ágyára, holtfáradtan aludjon el és álmában láthassa magát falun, vasárnap reggel és kislányát, akinek hajába széles fehér szalagot köt csokorba és aki azt mondja majd: édesanyám.

*

Kemény tél után, egy március eleji napon hirtelen felütötte fejét a tavasz. Az emberek kitódultak az uccákra, ahol az olvadt hó nagy csörgedezéssel szaladt a kanálisokba. Bent a hullaház udvarán is nagy tócsákban állott a piszkos, olvadt hólé és Erzsi hatalmas söprűvel a kezében látott neki a felgyülemlett víz eltakarításának. Már a nyolcadik hónapja hordja testében magzatját, járása imbolygó, mozgásai nehezebbek lettek. Istvánnal majd minden este együtt volt. Az írások már ott fekszenek az anyakönyvvezetőnél, két hét mulva nem lesz titkuk többé és Erzsi befekszik a szülészetre... Minden úgy ment, ahogy tervbe vette, dolgozott tovább, mint rendesen, hisz oly szükség volt minden krajcárra. Csak néhány nap óta nem ízlett a munka. Legszívesebben feküdt volna naphosszat. Derekában, meg a szíve tájékán égető fájdalmat érzett, hogy ordítani szeretett volna, de ajkait véresre harapva, titkolta mindenki, még István előtt is kínlódását.

A seprő nehezen mozgott kezében, minduntalan megállt... ép az udvar felére ért, mikor nagy sikoltással elvágódott. A szolgák mindenünnen előfutottak, még a gondnok is lejött az udvarra. A leány ájultan feküdt a földön, fél arccal a pocsolyában, amelyet pirosra festett az orrából patakzó vér. A szomszédos női klinikáról két ember jött, a leányt hordágyra fektették és elvitték.

István épp a másik épületben, a tanár úrnál volt fenn. Amint visszaérkezett, értesült a történtekről. A szeme se rebbent meg, pedig bensőjében mintha összeroppant volna valami. Mint a szélütött járt-kelt egész nap, maga sem tudta mit csinál. Szeretett volna átszaladni a klinikára, hacsak egy percre is, de mindjárt megkérdeznék, hogy mit akar?... Mi köze neki ehhez a leányhoz?... És akkor itt vége lesz mindennek... ezzel tartozik Erzsinek... hogy meglegyen kettőjük pénze... és kimehessenek falura.

Délután hozták a hírt a klinikáról, hogy Erzsi rosszul van és még az este megoperálják. Felvágják hasát. A gondnokné lent volt az irodában és fejét rázta... nem hiszi, hogy visszakerüljön ide még a takarítónő, mert a nyolcadik hónapban volt és az a legveszélyesebb és számítva, hogy 44 éves, a szerencsétlen, Isten csodája volna, ha rendesen megúszná... De nem sajnálja... miért nem vigyázott jobban magára a boldogtalan?!... Istvánnak mintha a torkát vagdosták volna... Mikor este szobájába került, álmatlanul hentergett az ágyán. Nem elég, hogy a féllába odaveszett, még ezt is irigyelte tőle az Isten. Hogy legyen, aki gondoskodjon róla, hogy öröme legyen a gyermekével... És ez a szegény leány mennyire örült, hogy elmehet innen, hogy spórolt, kuporgatott, hogy meglegyen minden... Vádolta saját magát is, hogy előbb kellett volna megesküdniök, de féltek a tanár úr haragjától... Csak felgyógyulna, rögtön megesküdnének!... Szerette volna előre tólni az óramutatót, hogy reggel legyen és hallhasson valamit odaátról, a klinikáról. Soha ilyen lassan nem múlt még az idő. Nem akart világosodni.

*

Reggel nyolc óra felé ujságolta egy szolga, hogy Erzsi az operációs asztalon kiszenvedett. Egykedvűen fogadták a hírt, még István is. Nem lepődött meg, még az éjjel számolt vele. A gondnok kiadta az utasítást, hogy egyelőre mindig az inspekciós végezze el Erzsi teendőit, de hamarosan gondoskodni fog új takarítónőről. A leány holmiját, pénzét, összesen 600 pengőt, majd ha nagy lesz, a gyermek fogja kapni. Mert a gyermek megmaradt. A menhelybe került. Egy félóra mulva elintézett volt minden, senkisem beszélt már a himlőhelyes takarítónőről. De István bensejében mázsányi nehéz súly feküdt s homlokát mintha láz verte volna ki. A legszívesebben ágynak dőlt volna, pedig az éjjel ő lesz az inspekciós.

Este fekete fakoporsóban áthozták a halottat. István kötötte meztelen lábára spárgával a fehér kartonlapot, a lábszámot. Aztán megindult a pince felé. Mereven, szoborszerűen tólta maga előtt a kis kocsit. Oda a többi mellé és akkor egy pillanatra, maga sem tudta miért, tenyerét odaillesztette a halott hideg homlokára. Csak egy pillanatra... Felülről éles kiáltás hallatszott: «Ií... stváán!...»

Kint az uccán a soffőr megnyomta a gumilabdát, két hörgő, rekedt tülköléssel jelezte, hogy megérkezett. A hullaszállító autót kísérő két sapkás szolga leszállt és felnyitotta a fekete, csukott kocsi ajtaját. A járókelők nem álltak meg érdeklődéssel, mindenki ment hazafelé, megszokták már az efélét. Csak két nő - talán most jártak először erre, - jött át a tulsó oldalról, megállt a kocsiúton, jó távol az autótól és a vörös kövekkel kirakott épület vadszőlővel felfuttatott homlokzatáról olvasta a fekete nagy betűket: Morgue.