Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 12-13. szám · / · DÁNIEL ANNA: DON JUAN HALÁLA

DÁNIEL ANNA: DON JUAN HALÁLA
II.

- Igaz volna? Itt van, - kérdezte Don Leontinus Niccolini testvértől. A szerzetes bólintott. Don Molina gyorsan közbeszólt: - Még várni kell. Donna Mária még nincs itt.

- Mi közöm az asszonyhoz, - felelt Leontinus. - Mire várunk még? Itt a bekerített fenevad.

- Csendet Don Leontinus! Donna Máriát meg kell várni. Nélküle soha ide ki nem csalhatjuk Juant. Az ő műve, hogy a vad hurokra került.

- Hát most itt van. Bent a hurokban. Végezzünk vele!

- De én megígértem Donna Máriának - mondta Molina, - hogy elébb egyedül hagyjuk Juannal. Egy esztendeje fut az asszony nyomába. Ennek az asszonynak külön számadása van vele. A húga, Angelica, Juan miatt lett öngyilkos. Az ő bosszúja az övé! Azt nem adja át senkinek. Azt hiszitek, nem próbáltam lebeszélni róla. Nem ment. Ez volt az egyetlen föltétele, ha ide kicsalja Juant. És én megígértem neki.

Leontinus arca elsötétült: - Én pedig nem bízom asszonyban, ha Juannal egyedül hagyják.

- Donna Mária az én sógorném. Én kezeskedem erényéért. És aki kételkedik benne... - Niccolini testvér most gyorsan közbeszólt:

- Csillapodjatok uraim. Akár megtartjátok a Senorának adott szavatokat, akár nem, a kolostor minden ajtaja el van zárva. Innét nem menekülhet senki... ha ti nem akarjátok. De hát nem gondoltatok a király bosszújára... Ha a felséges úr legjobb barátját, Tenorio lovagot meggyilkoljátok?...

- Ha mindnyájunk vérével fizetünk is, - felelt Leontinus, - Juannak nem szabad élve elhagyni a kolostort.

- Balga beszéd ez uram. - És a szerzetes hangja keménnyé és szigorúvá vált. Az Úr nem kívánja pusztulástokat. Ha most bosszútálltok Tenorio lovagon, kétségkívül nagy bűnt követtek el. De még nagyobb bűn, ha időt nem hagyva magatoknak a vezeklésre, vétkes meggondolatlansággal a biztos halálba rohantok.

- Mi mindnyájan elkészültünk a halálra, - mondta Leontinus. - Ki védhet meg minket a király haragjától?

- Az Úr végtelen kegyelme, - felelt a szerzetes. - Ő csodát tehet értünk. Mindnyájunkért.

Egy öreg pap jött be és jelentette: Donna Mária, Don Pedro de Molina özvegye. - Donna Mária magas, vékony, csodálatosan felépített alakjának csak körvonalait mutatta a feketebársony, földetseprő, álligcsukott ruha. Sötét, kékesenfekete hajára fátyol borult. S a fátyol árnyékot vetett fehér arcára, sötét szemére, merész, egyenes orrára és erősen összeszorított szájára. A lovagok néma fejhajtással üdvözölték. Niccolini testvér eléje lépett: - Légy üdvöz Senora. Don Juan de Tenorio lovag nemsokára itt lesz a klastromban. És miután e nemes vitézeket, kik - miért tagadjam? - érthető, bár bűnös bosszút hordanak szívükben, nem sikerült lecsillapítanom, a szerencsétlent át kell adnom sorsának. Ha menekülni, akarna, vagy előtted Senora kegyelemért könyörögne, meg kell vele értetned, hogy ellenségei bosszúja, sajnos, elzárt előle minden ajtót. Hogy Don Leontinus csatlósai körülzárták a klastromot és hogy...

- Úgy látom Atyám, nincs bennem bizalmad, - vágott közbe az asszony. - Azt hiszed azért hívtam ide Juan de Tenoriot, hogy menekülésére módot adjak?

Az asszony most húgára gondolt. Angelicára, aki emiatt az ember miatt halt meg. A hangja fenyegető lett: - Te nem ismersz engem Atyám.

- Te nem ismered azt az embert, akivel egyedül maradsz Senora.

- Jól ismerem - felelt az asszony, - bár még soha egy szót sem váltottam vele.

- Akkor hát magadra hagyunk Senora. Juan úr mindjárt itt lesz. Ha az ajtón kopogtatnak, eljönnek érte azok, akik úgy gondolják, hogy számolni valójuk van vele. A Szent Szűz irgalmába ajánllak téged asszonyom.

Az asszony, mikor egyedül maradt, lassan a feszület elé ment. Le akart térdepelni, de aztán elfordult a kereszttől. Mintha félne az Üdvözítő arcától. ...Te előtted Üdvözítőm, imádkozni én nem tudok. Neked én ezt el nem mondhatom, te mindent megbocsátó Krisztus. Tudom, Uram, hogy bűn a kívánságom, de könyörgök mégis, segíts meg engem. Ha életem, ha üdvösségem árán. Add hogy bosszúm ép, egész és az ő gazságaihoz méltó legyen. Add hogy szenvedjen, gyötrődjön, kegyelemért rimánkodjék, sokáig, hosszan, mintahogy szenvedett, gyötrődött, rimánkodott az, akit becstelenül elcsábított, mint ahogy vágyott az én édes kis testvérem az ő mérges, átkos csókja után. Add hogy úgy féljen, borzadjon, utáljon meghalni, mint ahogy félt, utált, borzadt élni ő szegényke, mikor az a vadállat más asszonyhoz ment tőle. És ha bűnhődnöm kell bosszúszomjamért, sujts le reám! Itt vagyok. Elfogadom. Adj neki, - ha végtelen irgalmadtól tellik - békét a másvilágon, engem pedig taszíts a kárhozat tüzére. De elébb teljes és hiány nélkül való legyen az én bosszúm. Fájjon neki a halál, mely reá vár és fájjon neki az élet, melyet itt kell hagynia. Ne irgalmazz nekem, ha nem akarsz, de hallgass meg...

Egyszerre valami vad rémület fogta el. Hátha Juan megsejtett, észrevett valamit és nem jön be a csapdába? Hátha a papok az utolsó percben mégis megrettentek a király bosszújától. Eddig bátor volt. Most reszketni kezdett. Úgy érezte: a gyönyör, a beteljesülés percét rabolja el tőle a sors.

- Itt vagyok, Senora.

Az asszony megfordult. Szembenállt Juannal. Egy pillanatig némán, mozdulatlanul nézte, aztán önkénytelenül feléje ment egy lépéssel. Halkan, csöndesen, szinte tagolva mondta: - Hát itt vagy? Hát eljöttél Juan?

- Kételkedtél benne, Senora? Hiszen te hívtál?

- Igen. Én hívtalak. - Aztán fölemelte fejét, hátravetette sötét fátyolát és úgy kérdezte: - Tudod te Juan, hogy hova hívtalak?

- Az üdvösségbe. A mennyországba. Magadhoz hívtál, Senora.

Az asszony még egy lépést tett a férfi felé és minden szót keményen hangsúlyozva mondta: - Magamhoz hívtalak. A halálba hívtalak Juan. S mert a férfi nem felelt, folytatta: - Ma meg fogsz halni, Juan. Nem érted, mit mondtam? A halálos ellenségeid állnak el minden ajtót. Itt van mindenki, akit valaha szívendöftél. Nézz csak ki az ablakon. Don Leontinus csatlósai körülzárták a klastromot. Miért nem mozdulsz? Nem akarod megnézni?

- Nem. Én hiszek a szavadnak.

- És tudod, hogy meg fogsz halni?

- Ha te mondod, Senora, úgy lesz.

- Meghalsz Juan.

- Miért ismétled el olyan sokszor? Hát jól van. Meghalok. Valahányszor asszony csókjáért indultam el, mindig elkészültem rá, hogy férfi kardjával találkozom. Nem történt velem semmi váratlan... Miért hivattál?

- Hogy elpusztítsalak. Nemsokára kopogtatnak az ajtón s neked akkor véged lesz Juan. De addig akarom, hogy húnyd be a szemed és gondolj arra, akit meggyilkoltál.

- Kire? - kérdezte Juan, de hangja inkább udvariasan érdeklődő volt, mint kíváncsi.

- Olyan sok az áldozatod, hogy már nem is tudod kiről beszélek, úgye? De ha ezer asszony veszte nyomja is lelkedet, angyalt csak egyszer sikerült tőrbeejtened. Emlékszel a húgomra, Angelicára?

- Jól emlékszem rá. Szép bársonyos, fehér, sima bőre volt. Aranyosbarna haja. Édes, kis, szomorú szája, fátyolos szeme. Szívtelen, önző, lélektelen állat volt, - épen úgy mint a többi.

- Káromlod, gyalázod a halottat, akit megöltél?! Tudod miért állok itt veled szemben? Mert meg akarom neked mondani: Meghalsz Juan de Tenorio. Meghalsz Angelica húgom gyilkosa. S aki tőrbecsalt, aki gyilkosaid kezébe adott, az én voltam.

- Én meghalok, Senora. Ez rendben van. Ám te még nagyon fiatal vagy és nagyon szép lehetett az életed, mert túlontúl félsz a haláltól. Nekem nincs okom félni, nincs okom borzadni. Ha neked kellene elmenni?!... Kínos fájdalommal vonaglana a lelked a sok színes csoda után, amit itt kell hagynod. Az én emlékeim?... Kedves, tüzes, színes órák vagy percek. Talán szépek is lettek volna, ha meg nem mérgezi őket az asszonyok ostobasága és gonoszsága.

- Te becstelen! Rágalmazod áldozataidat.

- Senora, hát te sem tudsz másként beszélni, mint az értelmetlen, önző kis állatok nyelvén? Áldozat?!... Hallom, így nevezik őket. Igy mondták a te Angelica húgodról is. De hát miért? Igaz, szerencsétlenek, nyomorultak lettek. De hát ki tette őket azzá? Nem a sajátmaguk ostobasága, önzése? A gyönyör, a mámor perceit miért nem tudták annak venni, ami... Az élet legszebb, legerősebb megnyilvánulásának. Mindegyik adóslevélnek érezte a szerelmet és zokogott, mint a kárvallott gyáva kalmár, hogy ki van fosztva. Mondjad, Senora, férfi és asszony vehet-e el egymástól valamit? Ők csak ajándékozhatnak egymásnak: mámort, gyönyörűséget.

- Hallgass, istentelen.

- Ha sért a szavam, hallgatni fogok. De ha Angelica húgod elpusztításával vádolsz, illik, hogy meg is hallgasd amit felelek. Mondjad Senora, igazság az, hogy a mámoros órák után az egyik kifosztottnak, megraboltnak hirdeti magát, a másik mint becstelen lator hallgassa az emberek szitkait. Ha az ölelés elég volt, - legyen vége. Mind a ketten boldogok voltak vele. Miért megrabolt, meggyalázott bárányka az egyik és rabló ordasfarkas a másik?

- Szennyes a beszéded, mocskos a lelked. Miért is hallgatlak tovább?

- Mert tudod, hogy igazság van a szavamban. Mert most már te is megérted, hogy ostoba, szívtelen állatokat öleltem eddig, mindég. Ők csak könnyezni tudtak, ha elhagytam őket, ahelyett, - mintahogy én tettem, - meghatott boldogsággal gondoltak volna az édes szép napokra, vagy órákra. Én szerettem őket, mikor egy másik asszony karjába átmentem, ők gyűlöltek, átkoztak - és hűségesek maradtak hozzám. A te húgod, Angelica volt a leggonoszabb. Ő nem elégedett meg az átkokkal. Megölte magát, hogy szenvedjek miatta, míg csak élek. Hogyha csókjainkra akarok gondolni, a férgeket lássam, amint szép fehér testén lakomáznak. Oh milyen szívtelen, gonosz teremtés volt a te húgod, Senora.

- Meghalt érted.

- Önmagáért halt meg. A saját szívtelenségéért, önzéséért. Meghalt, mert nem tudta elviselni, hogy más mellett boldognak lásson. Ostoba volt. Életben maradhatott volna. Sohasem voltam boldog. A többi asszonnyal épen olyan szerencsétlenül jártam, mint vele. Az ilyesmi mindig megnyugtatja és lecsillapítja a nőket.

Az asszonyból akaratlanul tört fel a kérdés: - Hát ennyire gyűlölöd a nőket?

- Nem tehetek róla. Nem tanítottak meg rá, hogy lehet szeretni, becsülni őket. És most, hogy ütni fog az órám, csak azt sajnálom, hogy nem találkoztam egy asszonnyal, csak egyetleneggyel... - Közelebb lépett Máriához és folytatta: - Akivel úgy álltam volna szembe mint veled. Mint ember az emberrel. Mert ha gyűlölsz, ha halálba dobsz is, mégis különb és jobb vagy hozzám azoknál, akik azt hazudták nekem, hogy szeretnek. - Az Asszony megremegett: - Mit akarsz tőlem? - Juan megint közelebb jött hozzá: - Egy éve járok a nyomodba állandóan, hűségesen, kitartóan, szakadatlanul. Egy éve nem öleltem asszonyt. Egyiknek sem tudtam megbocsátani, hogy nem te vagy.

Mária összeszedte magát. Végignézett Juanon: - Igy szoktál beszélni a szerencsétlenekkel, akiket megejtesz?

- Mindenkivel olyan nyelven beszélek, amilyet meg tud érteni. Te vagy az első asszony, akihez úgy szóltam, ahogy emberhez szoktak.

- Hazudsz!

- Miért hazudnék? Nem a gyönyörűség perceihez kerestelek. Azt hiszed, nekem az ilyesmiért egy évig kell futni s várni? Fejemet ide az ellenségeim pallósa alá hozni? Ej, az ilyesmit én valamivel olcsóbban is megkaphatom. Nekem, szép büszke Senora, szemtől szembe kell veled állanom. Ha a halál óráján, azt se bánom. És meg kell tudnom: vajjon ember vagy-e te Donna Mária, vagy pedig csak szebbformájú, nemesebb állat, mint a többi?

- Juan, - mondta az asszony fakóra vált arccal, - miért jöttél ide?

- Ezért. És nem a csókodért Senora. Nem is vagyok én olyan szomjas, hidd el nekem. De meg kell tudnom, igazán átok, megválthatatlan átok van-e rajtam? Egyszer régen hallottam egy rémes mesét valami vezeklő remetéről. Vidám, jókedvű legény volt valaha s a nászéjszakáján fiatal felesége undorító hüllővé változott karjai között. Látod, én többet kibirtam, mint ez a boldogtalan. nekem minden csókom után látni kellett, mint változnak az emberi voltukban büszke, asszonyi szemérmességükben kényes teremtések förtelmes állatokká, akik magukban, magukért élni nem tudnak, nem akarnak és meghalnak inkább, semhogy kieresszenek karjaik közül.

- Hallgass Juan. Parancsolom!

- Csak az ajkad mondja ezt. De a szemed húzza ki belőlem a gyötrelmes vallomásokat. És én egy esztendeje, mióta megláttalak, mióta a szívem...

- Egy szavadat sem hiszem. És ne merj nekem a te bűnös, tisztátalan szerelmedről beszélni. Megtiltom!

- Az én szerelmem?... Mi közöd neked ahhoz Senora? Az én érzéseim az enyémek. Én azt akarom, hogy te szeressél engem. És te vagy az első asszony, akivel szembenállva ezt így akarom. A többieknél?... Soha, egy pillanatig arra nem gondoltam, mit éreznek, mi a kívánságuk? Nekem akkor egy-két órára, vagy napra kellettek, hát kinyujtottam a kezem és elvettem őket. Hogy szerettek-e? Tudtam én? Bántam én? Kérdeztem talán a kardomat, ha kirántva hüvelyéből, fejem felett megforgattam, szereti-e, ha vele szúrnak, vágnak? Kérdeztem a tüzes-piros bort, ha poharamból rámnevetett, hogy szeret-e engem?

- A bor, az asszony az mindegy neked Juan? - És Mária hangja halk volt és bizonytalan.

- Egyszer az egyik adott mámort, aztán a másik után maradt lelkemben unalom és undor. És most szemedbe nézek és nem a magam gyönyörűségére gondolok. Látom, hogy erre a szempárra még sosem borult rá a mámor fátyola. Dacos, büszke ajkad itt piroslik előttem. Szegény szép kis szomorú száj. Soha oda nem tapadt egy férfi szájához, édes, szomjas, forró csókban. S a karjaid, melyek olyan csodálatosan finomak, nemes formájúak... Soha ez a két isteni csoda át nem fogta egy férfi nyakát erős szorításban, egy pillanatban bent érezve az örökkévalóságot.

- Elég volt! Egy szót se merészelj többet!...

- Már nem beszélek. Csak sajnállak téged Mária azért ami vagy s azért ami lehettél volna.

- Én?!... - És az asszony riadtan nézett a férfi szemébe.

- Hiszen még élni is csak azóta élsz, mióta engem gyűlölsz. Mi volták eddig? Fehér, hideg márványszobor. Mióta engem gyűlölsz, megelevenedtél és érzel. De vajjon ember vagy te Mária? Mert mikor megláttalak, azt reméltem, hogy a sok ostoba gonosz kis állat után, kiket karjaimba zártam, végre egy asszonnyal fogok találkozni, aki ember.

- Juan... - És az asszony egy mozdulatot tett, mintha menekülni akarna.

- Mert ha igazán ember vagy, akkor megfogom kezedet és azt parancsolom neked: viselkedj emberhez méltóan. Legyen bátorságod lenézni szíved mélyébe és amit ott látsz... - most ott állt közvetlen közel az asszony előtt és úgy mondta: - De mi ez? Már hátrálsz? Már remegsz? Mi ez Mária? Te félsz?

- Nem félek. - Mária mégegyszer fölemelte fejét, mintha szembe akarna szállni üldözőjével. - A sok fertelmes vétkedre gondoltam, Juan. Akik szerettek? Akik tieid lettek?... Hát jól van. De akiket galád fondorlattal, vagy becstelen erőszakkal megejtettél?...

- Mária! A szemedben látom, hogy nem hiszel az ostoba, hazug mesékben, melyekkel el akartak ámítani. Hiszen te tudod, hogy soha nőt akarata, kívánsága ellenére nem bírhatunk, el nem vehetünk. S ha képmutató szemérmetességük, gyáva, hitvány félelmük úgy kívánja, hát mi erőszakoskodunk, tőrbecsaljuk őket, - de mindig csak az ő titkos forró kívánságukra.

- Hallgass, Juan...

- Igazad van. Némuljak meg inkább, semhogy ilyen hitványságokkal terheljelek téged. A férfi és az asszony ölelkezése látod már, hogy milyen förtelmes, piszkos és hazug. Vagy lehetne neked csak a szemedbe nézni, ha meg nem engeded? Lehetne neked csak a kezed is megfogni, ha azt büszkén és bátran felém nem akarnád nyujtani? - És megfogta Mária kezét. Az asszony szabadulni akart, pár pillanatig ott vergődött, aztán egyszerre térdreesett Juan előtt. A férfi mosolyogva nézett le rá és úgy mondta: - Te szép vagy, kedves vagy, Mária... De látom, most már látom, te sem vagy ember. Egy pillanatig azt hittem. De csalódtam. Te is sírnál utánam, ha elmennék tőled.

- Én nem sírnék, - mondta komoran, sötéten az asszony és ottmaradt úgy a térdén.

- Még akkor sem fogsz sírni, ha majd a halálba visznek tőled? Ne merj hazudni. Igazat mondjál!

- Igazat mondtam.

A férfi felrántotta térdéről és magához ölelte. - Juan, suttogta az asszony, könyörülj rajtam. - A férfi pedig erősen magához szorítva, kérdezte: - Azt akarod, hogy eleresszelek? - Azt, Juan. - És még jobban belesímult a férfi karjába. - Könyörgök... Légy irgalmas hozzám.

Juan elmosolyodott. És Mária ajkára szorította száját. - Mit tehetek én a te szíved vágyával szemben, kedvesem.

- Ölj meg, Juan, - mondta halkan Mária és mindkét karjával átfogta a férfi nyakát.

- Nem, Mária, te élni fogsz. Te leszel az én fehérruhás, vidám özvegyem. Az én mosolygó párom, aki a síromnak is elmondja: Ha elmentél tőlem, ha a halálba mentél is, én nem haragszom. Mint ahogy nem haragudtam volna, ha más asszony karjába futsz tőlem.

- Juan én azt akarom...

- Én azt akarom, - mondta emelt hangon a férfi, hogy ember légy és megértsd: Férfi és asszony nem adhatja oda magát a másiknak, csak futó percekre. És a mámor nem arravaló, hogy megkösse, hanem hogy repülni tanítsa az embert.

Az ajtón kopogtattak. Mária egész testében megremegett. Átkarolta a férfit: - Itt vannak. Érted jönnek. És most...

- És most én meghalok.

- Nem akarom! Menekülj! Mentsd meg magad!

- Te tudod legjobban, kedvesem, hogy ez lehetetlen. - Kibontakozott az asszony karjából és az ajtó felé indult. Mária utánarohant és megfogta kezét: - Ne még, ne nyisd ki!

- Eressz, Mária. Nem tűröm, hogy itt... mint egy verembe esett állatot...

- Hát nem! Nem! - kiáltott magán kívül az asszony. - Én azt akarom, hogy megjavulj, Istenhez térj. Őrült voltam az imént. Eszemet vesztettem. Hiszen én tiszta, szűzies özvegye vagyok Don Pedronak. Még halálában is hű az én édes jó uramhoz. Mi közöm nekem hozzád, te bűnös, te gonosz ember? Én már nem gyűlöllek és engem te ne merj szeretni! - Nem tudta továbbfolytatni, mert erősen verni kezdték az ajtót.

- Most már elég volt, - kiáltott rá Juan. - Mária elébeállt és átfogta: - Eressz engem ki, Juan... Én beszélni fogok az ellenségeiddel. Könyörgök nekik... Don Molina mindent megtesz a kedvemért. Én nagyon gazdag vagyok. Minden vagyonom a papoké, ha téged innen kimentenek. Eressz engem, Juan... Én a perjelhez megyek. Beszélek Niccolini testvérrel! Mindenem az övék! Mindenem a papoké.

Az ajtót újra rázták-verték. Dühös szitkok és kiabálás hallatszott. - Őrült vagy, - kiáltott rá Juan az asszonyra. - Elég volt! - Egy erős mozdulattal félrelökte Máriát és kardja után nyúlva indult az ajtó felé.

- Hát akkor én... Akkor én... - Mária egy-két lépést tett, aztán ájultan összeesett. A férfi egy pillanatig visszanézett a földönfekvő asszonyra. Kihúzta kardját. Az ajtón dühösen, szakadatlanul döngették. Don Juan kihúzott karddal ment előre és kinyitotta az ajtót.