Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 10-11. szám · / · FIGYELŐ

SCHÖPFLIN ALADÁR: AZ ORSZÁGÉPÍTŐ
Kós Károly regénye - Révai

A történelem előadása szerint Szent István inkább epikai alaknak tünik fel: hősnek, aki egy óriási feladatot sikerrel hajt végre. Mégis az irodalom újabb és újabb erőfeszítéseket tesz arra, hogy tragikai hőst csináljon belőle. Ennek nyilvánvalóan első sorban az az oka, hogy íróink nem tudnak szabadulni a történelem romantikus felfogásától, amelybe beletartozik az az elképzelés is, hogy a kereszténység felvétele s ezzel a Nyugathoz csatlakozás valami szakadást idézett elő a magyar lélekben, tehát a nagy történelmi művelet végrehajtójának lelkében is. Szent István tehát e felfogás szerint merő állam-raisonból, érzelmei ellenére kényszerítette államépítő reformját a magyar nemzetre. A történetírás feladata kimutatni, hogy ez az elgondolás a középkori politikai, kulturális és erkölcsi atmoszféra nem-ismerésén alapszik és tulajdonkép nem egyéb, mint a magyarság és a Habsburg-uralkodók közötti viszonynak öntudatlan visszavetítése a középkorba. Az, hogy Szent István fegyverrel kényszerítette a nemzet ellenálló törzseit a kereszténység és ezzel a saját királyi hatalma előtt való meghódolásra, egyáltalán nem magyar specifikum, ugyanígy tette kereszténnyé egy-egy uralkodó - a dolgok természetéből folyólag - idegen fegyverekre támaszkodva mindazokat a pogány népeket, melyeket a népvándorlás vetett Európa különböző tájaira.

Az irodalom, ha történelmi témákat használ fel, nem szeret előtte járni a történelmi tudatnak, szívesebben támaszkodik a hagyományon alapuló köztudatra. Ezért mennél régebbi korába nyúl vissza a történelemnek, azokba a korokba, amelyekről kevés a részletes tudomásunk s amelyeknek embereiről történelmi szerepükön kívül alig tudunk valamit, annál közelebb marad ahhoz a történelmi romantikához, amelynek tipikus példái a képzőművészetben az olyan képek, mint Munkácsy Honfoglalása vagy Feszty körképe, a regényírásban Herczeg millenniumi regénye, A pogányok. Kemény Zsigmond sokkal valószerűbb, történelmileg és művészileg egyaránt magasabbrendű történelem-átköltése szinte nyomtalanul hangzott el az irodalomban. Folytatása csak legújabban, Móricz Zsigmond Báthory és Bethlen-regényeiben akadt s most az erdélyi írók, Makkai Sándor és Kós Károly tettek kísérletet a kétféle, mondjuk, a Jókai-típusú és a Kemény-típusú történelmi ábrázolásmód áthidalására.

Makkai Sándor, mint regényének ismertetésében legutóbb említettem, a történelem aktuális asszociációinak kiemelésével igyekszik a történelmi ábrázolás valószerűségét kihangsúlyozni. Kós Károly más módszert próbál: hősének, Szent Istvánnak a köztudatban szoborszerű merevségben megmaradt alakját mozgalmassá akarja emberiesíteni romantikus elgondolású motívumok belegondolásával. Megmarad a romantikus koncepciónál: István anyja által beoltott hivatás-érzésből, természetes ösztöneinek legyőzésével végzi el nagy művét. Hogy küldetését, a magyar állam megteremtését, a nemzet egyesítését végrehajthassa, azokat kell fegyverrel leigáznia, akikhez a szíve húz, azoknak az idegen lovagoknak a fegyvereivel, akikkel érzelmileg nincs közössége. Ezenkívül is még külön romantikus stigma borong homlokán: csírájában elfojtott, de mindvégig sajgó szerelme az erdélyi Gyula vezér görög eredetű felesége iránt. Ezzel az író István alakját beleregényesíti a középkori lovag általános típusába. Sőt ezt a romantikát a népmese stílusáig bővíti azzal a motívumával, hogy valahány győzelmet arat ellenfelein, Koppányon, Ajtonyon, Gyulán, annyiszor meghal egy-egy gyermeke. Ezzel az eredetileg emberiesített hős szimbolikussá válik: fel kell áldoznia minden emberi értékét, hogy teljesen az Eszme hordozójává lehessen. Végeredményben István nem is emberi módon cselekszik, hanem egy eszmének, egy hivatásnak a fegyvere csak, fegyver, amely kényszerűen lecsap ott, ahol a saját húsába is vág. Emberi boldogtalanságát műveli nagy országépítő hivatásának teljesítésével. Ez az elgondolás egészen közel áll a keresztény áldozat-eszméhez - és ebből a szempontból nézve, sajátságosnak tűnik fel, hogy Kós elgondolásában csak mellékes szerepet játszik István művének vallási része. Ő nem a szent királyt látja, hanem az országépítő államférfit, aki a különböző, nagyrészt fajilag és nyelvileg is különböző törzsek konglomerátumából megteremtette az egységes magyar nemzetet és az egy hatalmi szervezetbe összefogott Magyarországot.

Ez a tagadhatatlanul érdekes és szuggesztív koncepció azonban inkább csak alap-pilléreit adja meg Kós regényének, a történet menetét sokkal inkább vezeti az író friss mesélő kedve. A történet maga István három útja: az első békés, rokoni küldetés Erdélybe, Gyula vezérhez, a másik kettő hadjárat Koppány ellen a Dunántúl és Ajtony ellen a Tiszántúlon, folytatólagosan Gyula ellen Erdélybe. Ezeket szélesen, nagy kedvteléssel, kitünő elbeszélő ízzel, szinte Jókaira emlékeztetve mondja el az író s a szereplő személyeket, Istvánt is csaknem háttérbe szorítja maga a történés, a regényes fantáziával kiegészített történelmi anyag. Katonai műveletek döntik el a dolgokat, tulajdonképpen István sorsát is, nem a benne ütköző belső konfliktusok, amelyek ilyen módon alig tűnnek fel egyébnek romantikus dekorációknál. A drámai koncepciót Kós epikailag oldja fel, ami erős szakadást hoz létre koncepció és kompozíció között.

Sok finoman színezett részletképet teremt az író ötletessége és fantáziája. Mindjárt az elején a Géza fejedelem-kori Esztergom képe a templomépítés mozgalmasságával, a két görög asszony, Gyula és Ajtony feleségei a számukra barbár környezetben, a fejedelem-választás komor színezetű jelenete és ezenkívül az apró, eleven vignetták serege - mind az író élénk részlet-invencióját mutatják. Leginkább ezek adják elbeszélő módjának sodrát, amely magával ragadja az olvasót ott is, ahol ítélete talán megjegyzéseket volna hajlandó tenni. Érdeklődésének erős transszilván részrehajlása van, igazi, élményszerű tájképeket csak Erdélyről rajzol, magyarországi képei sokkal konvencionálisabbak. Nyelvének is van, minden tájbeszédi színezés nélkül, bizonyos erdélyi íze, amit jól esik hallani.

Kós könyvében is érezzük az írói hivatásnak azt a komolyabb átélését, ami az erdélyi írók javát megkülönbözteti az itthoniak többségétől.