Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 10-11. szám

HEVESI ANDRÁS: AZ ÖSZTÖNÖK ŐSERDEJE

Néhány évvel ezelőtt a könyv Németországban, úgy mint Európa bármely más nyelvterületén egy magányos ember megnyilatkozása volt és nem is akart egyébnek látszani. Egész neveltetésünk természetesnek találta, hogy az íróban elszigetelt embert lássunk, aki önmagát képviseli, semmi egyebet. Az író lehetett demokrata vagy szocialista, konzervatív vagy forradalmár, de nem volt azonos sem a konzervativizmussal, sem a forradalommal. Azokban a világnézeti és politikai keretekben helyezkedett el, amelyek közel állottak hozzá, amelyekben jól érezte magát, de nem szívódott fel, nem semmisült meg a politikai keretben; énjének legmélyebb rétegét megtartotta magának. Válaszolt azokra a kérdésekre, amelyeket a világ feladott neki, de a válasz csak őrá magára volt jellemző, nem képviselt senkit és semmit. Keyserling gróf mint próféta lépett fel, mintaképnek ajánlotta önmagát, vagyis azt követelte, hogy a többi német őhozzá hasonlítson, de álmában sem jutott eszébe, hogy joga van a többi német nevében beszélni, mert hasonlít hozzájuk. A nemzeti szocialista forradalom egészen új irodalmi fogalmakat teremtett, a könyv definiciója megváltozott; ma a német könyv nem monológ, hanem kinyilatkoztatás; az író nem önmagából meríti ihletét, hanem a kollektivitásból, írása a német nemzet önelemző kísérlete. A mai Németországgal kapcsolatban hasznavehetetleneknek bizonyulnak mindazok az irodalmi kategóriák, amelyeket az utóbbi száz év Európájában megszoktunk; nincs többé merész és óvatos, lázadó és opportunus író, az írás egyetlen megnyilatkozási formája az extázis. De ha csak egyféle irodalom van is Németországban, ez nem jelenti, hogy ez az irodalom hivatalos, ez a szó egyáltalában nem fedi azt, ami ma Németországban történik. A hivatalossághoz a merev formalizmus, görcsös tekintélytisztelet, feszes méltóságteljesség képzetei tapadnak, amelyek híven símulnak az állam feszes, konzervatív stílusához.

Csakhogy a német állam ma nem konzervatív, hanem vulkánikus, izzó, hajlékony, lávaszerű, dinamikus, hogy a németek kedvenc szavával éljünk; a németség nem eszmény, amely előtt meghajol az író, hanem élettani lendület, amely benne remeg; német írónak lenni ma a médiumok révületére emlékeztető állapot, amelyben az író tollán át a faj szólal meg. A változás oly gyökeres, hogy az írók már nem is emlékeznének a korábbi állapotra, ha az új extázisnak nem volnának türelmetlen negációi, régi ellenfelei, akikkel még nem számolt le teljesen. Legnagyobb ellenfele az intellektualizmus. Az új német állam az intellektuelek ellen alakult meg - írja új könyvében (Der neue Staat und die Intellektuellen) Gottfried Benn, az új Németország egyik legtehetségesebb vátesze. Benn, aki az 1920-as Berlin expresszionista zürzavarában és cerebrális művészi légkörében nevelkedett, ma undorodik a spekulatív intelligenciától. Szerinte csak az olyan gondolat ér valamit, amelyben történelmi erő ébred öntudatra. Valójában mindig csak a történelem gondolkozott. A Sinai hegye gondolkozott, mikor lehozták a frigyládát, a mérföldkövek gondolkoztak, amelyek a Rómába vezető utat mutatták és a huszadik század is gondolkozott, mikor létrehozta a totális államot. Csak az olyan gondolat ér valamit, amely új emberi stílust, antropológiailag megváltozott embert teremt. Benn ki se mondja, annyira természetesnek találja, hogy nincs «örök emberi», az emberiség fejlődésének minden nagy korszaka új emberfajtát teremtett, amely eltemette magában a régit. Számára bizonyára nincs értelme az emberi gondolkodás vagy művészet elszigetelt történetének, csak egyetlen történeti tudományt ismer: az antropológiát, mindenesetre ezt a szót használja leggyakrabban.

Benn polgári foglalkozása és tudományos neveltetése szerint orvos; úgy látszik, az orvos élettani iskolázottsága legalkalmasabb a ma vajudó új világnézet befogadására. Nézzük, hogyan határozza meg az emberi személyiséget. Ezen a téren is totalitásra, teljességre törekszik. Nagy tudományos felkészültséggel és rengeteg referenciával szakít azzal az előítélettel, hogy a személyiség székhelye az agyvelő, közelebbről az agykéreg. A személyiség az egész testen megoszló komplex egység, csak az egész szervezetben összefoglalható és kormányozható totalitás, amelyben különösen nagy szerepet játszanak a mirigyek. Benn az irónia szikrája nélkül idézi ezt a szakaszt: «Napoleon pajzsmirigye pompás volt, innen a kifogyhatatlan energia; harci kedve, animalitása és praktikus lángelméje kifogástalan mellékvesére vall. Austerlitz, Jena, Friedland - csupa mirigytermék. De hypophysise végül cserben hagyta. Napoleon tündöklése és bukása híven követte hypophysise tündöklését és bukását.» A személyiség és vérmirigyrendszer olyan szerves kapcsolatban van, hogy tévedés volna azt állítani, hogy a mirigyek az egyébként meglévő személyiséget árnyalják; nem, a kettő egy és ugyanaz; a vérmirigyrendszer ugyanannak a sajátosságnak az élettani megnyilatkozása, amelynek a lélektani kifejezése a jellemrajz. Amit intellektusnak nevezünk, az csak az ember egyik, nem is a legfontosabb és élettanilag mindenesetre legfiatalabb sajátsága.

Az agyvelő ebben a totalitásban elég szerény szerepet játszik, de ez a szerep csaknem elenyészővé zsugorodik, ha tekintetbe vesszük, hogy a személyiség alakulására a szervezeten kívül milyen döntő hatása van az öröklődésnek. Az öröklődés azonban nem annyira végzetet jelent, hanem inkább fejlődési folyamatot, szakadatlan változást. Az emberiség életrajza szakadatlan fejlődés a szó antropológiai és biológiai értelmében. De minden győztes embertípus megőrzi a régit és meghaladottat. A hajdani népeket a lelkünkben hordozzuk és ha a késői ratio meglazul, álomban vagy mámorban, a hajdani népek a felszínre törnek, ritusaikkal, prelogikus szellemi alkatukkal és misztikus egyesülés órájához juttatnak. Mikor az öntudat állandóan veszélyeztetett határa enged, megjelenik az ősi, a tudattalan az én átalakulásában és azonosulásában, az örökkévalóság és mindenütt jelenlét hajdani élményében. Az ember magában hordja egész irracionális, démoni multját, a mythikus erők összecsapását. Mindez korábbi, ismeretlen világokból ered, az ember sokszázezer év terhét hordozza, de hiába volt kezdettől fogva ember, más szóval öntudattal felruházott élőlény, a személyiség mindig más volt a mindenkori légköri és geológiai viszonyok között. Az emberi szellemet ma az élettől különböző principiumnak tekinthetik, amely felveszi a harcot a biológiai valósággal, de a személyiségben elválaszthatatlan a test millió étvágyától és mozdulatától.

*

Ez a személyiség a maga egészében, a maga vaskos, tenyeres-talpas totalitásában, hetven vagy száz kilójával, minden véredényével, szervével és mirigyével, az egész protoplazmatömeg az államé. A totális ember még egy nyomorult felhámot sem tart meg magának, mindent odaad az államnak. A szép antitézisek, amelyekben mi magyarok is nevelkedtünk és amelyeket mélységében germánoknak éreztünk, egy csapásra megsemmisülnek, értelmüket veszítik. Az ellentét szórakoztató dialektikája helyébe az azonosság mámora lép, a teljes, tökéletes azonosságé. A totális államban megsemmisül a hatalom és szellem, egyéniség és kollektivitás, szabadság és szükségszerűség ellentéte; a kettő egy és ugyanaz, maguk a fogalmak a régi liberális világnézet, a meghaladott antropológiai típus henye maradványai; a totális állam bizonyára gondoskodik helyettük újakról, amelyek egybeforrasztják a hajdani ellentéteket. A totális állam világnézete monisztikus, alapelve a Führertum. Hogy mi a Führer, azt nem sikerült kibetűznöm Benn könyvéből; hol «égő csipkebokor», amelyet az egész német nemzet követ, hol maga a német nemzet; hol csodálatos kivétel, hol maga a norma. Mindenesetre százezer - vagy ne garasoskodjunk - millió év biológiai lendületének a megtestesülése.

Hová vezeti ezt a hetvenmillió vonagló testet? Az új embertani eszmény felé, amely könyörtelenül keresztülgázol a meghaladott szépségeken és idejüket mult igazságokon. Egy új ösztönös világ felé, amelyben az ember az ösztöneivel tájékozódik, mint a százlábú a csápjaival. Egy új miszticizmus felé, amely nem az ész betetőzése, hanem az észt megelőző világa a mitológiának, a titokzatos megfeleléseknek, egybeeséseknek és sorozatoknak, a sámánok és varázslók, a táltosok és ráolvasók univerzuma. A legkorszerűbb tudomány, a legelőkelőbb szellemi fegyverzet - amit Gottfried Benntől nem lehet elvitatni, így hajítja el örömujjongva a fegyvereit, így bukik le búvár mozdulatokkal valami puha, szinte cseppfolyós káoszba. Azt mondják, ott kellett lenni, át kellett élni azt, ami Németországban történt. Az intellektusnak azonban megvan az a korlátja, hogy csak azt tudja átélni, amit legalább részben megért. Elfogulatlanul próbáltuk ismertetni Benn könyvét és megvalljuk, elolvasása után épp oly tanácstalanul nézzük a totális állam emberfeletti varázsát, mint azelőtt. Lehet, hogy ami Németországban történt, csakugyan világtörténelmi fordulat. De egyelőre még nem tudja magát kifejezni. Az intellektusnak ebben a világban, amely százezer esztendős ösztönök zajos, zsibongó őserdeje, nincs sok keresnivalója. De tartozik magának azzal, hogy beléhatoljon és elfogulatlanul szemlélje, még akkor is, ha ez a világ ő ellene született meg.