Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 8. szám · / · FIGYELŐ · / · APRÓ BÍRÁLATOK

Schöpflin Aladár: SZINHÁZI BEMUTATÓK

Szokatlan, újszerű vagy furcsa színhelyre tenni egy darabot, vagy legalább egy felvonást, most divatos fogása a kommerciális színműírásnak. Hatás-eszköz, amelyet annál többet használnak, mennél kevesebb a találékonyság és fantázia igazibb, belsőbb hatás-eszközök kitalálására. Bőségesen él vele Halász Imre, a Napoleon ágya című bohózat szerzője is. Az első felvonás egy vasuti fülkében folyik le, a második egy múzeumban, a harmadik egy párizsi rendőrhivatalban. A vasuti fülke szűk térnek bizonyul egy egész felvonás időtartamára; a szereplőket csak némi erőltetéssel lehet elmozdítani a helyükről s egyszerre csak ketten vehetnek részt a cselekvényben. A múzeum hagyján, a rendőrhivatal már nem újszerű, multkor is láttuk a Magyar Színházban. Szóval a színhelyek nem nagyon válnak be.

Amik bennük történnek, azok se nagyon. Egy nászuton járó ifjú hölgy ráveszi a szerelmes férfit arra, hogy a vészféket meghúzza, aztán arra, hogy Napoleon múzeumi ágyában töltse vele a nászéjszakát - ez némi facsarásával a fantáziának elképzelhető. Hogy a múzeumban betörők járnak s velük együtt a rendőrségre viszik a nászutas párt is, azt is el tudja képzelni az, aki járatos a színpadi lehetőségek ama körében, melyet a francia bohózatírók kellően kitágítottak. Ehhez azonban az kell, hogy a dolog igazán mulatságos legyen. Sajnos, az adott esetben megvannak a bohózati helyzetek, megvan minden, ami a mulatsághoz kell, csak éppen az élc szikrázása hiányzik. E nélkül az egész hideg kieszelésnek tűnik fel. Olyan, mint a rosszul dugaszolt pezsgő, amelyből kipárolgott a szénsav. Úgy látszik, még az ilyen bohózathoz is kell valami inspiráció-féle, amit nem lehet merő kiszámításokkal pótolni. Az igazi íz nélküli szerepeket igazi íz nélkül játsszák. A színészek - jó művészek is - mintha nem hinnének szerepeikben s csak úgy intéznék el a játékot, mint a hivatalnok az aktát, amelyhez tulajdonképen semmi köze sincs. Darabból, előadásból hiányzik az, ami a fődolog: a játék jókedve.

Békeffy Lászlót és Orbók Lórántot nyilván az vette rá Tóth Béla Boldogasszony dervise novellájának színpadra dolgozására, hogy észrevették, milyen jó színpadi alakot lehetne csinálni a keresztények vallási vitáit és a különböző felekezetű szerelmesek bonyodalmát bölcs emberséggel elintéző dervis alakjából. Ehhez azonban nem elég az eredeti anekdóta kinyújtása és megtoldása egy a budai basa termében lejátszódó hosszú jelenetsorral, amelyen szabadon a Pázmán lovag után a toprongyos dervis elfoglalja a nagyhatalmú basa helyét és onnan ítélkezik. Ismerni kellene egy kicsit a keleti életbölcsességet, érdekes észjárást és humort, ahogyan az például Nasreddin hodzsa eléggé ismert tréfáiban s más török írásokban nyilatkozik. És kellene némi emberábrázoló képesség is, amely úgy űzné-fűzné a dialogust, úgy mozgatná a színpadon történő dolgokat, hogy azokból egy valóságos emberi jellem kerekedne ki. Az, hogy a dervis rongyokban, bozontosan jár, kezével furcsa szabadgyakorlatokat csinál, stb., még nem jellemzés. Egy szót nem hallunk tőle, ami emberi testből jön ki és nem csupán szerepből. A többi szereplőkkel sem járunk jobban. Valamennyinek csak egy tulajdonságát ismerjük meg: a papok csak épen hitvitázó papok, a szerelmesek csak épen szerelmesek, a török urak csak épen buták. A második felvonás törökjei erősen emlékeztetnek arra, hogy a Nemzeti Színház mai épületében valamikor operetteket játszottak. A darab üres hüvelyébe az előadás sem tud tartalmat önteni. Sugár Károly kiváló tehetsége sem tudja a dervis szerepébe belepótolni, amit a szerzők kihagytak belőle.

Nem szívesen vagyunk tanui annak, hogy a Nemzeti Színházban izgalmasabb dolgok történnek a kulisszák mögött, mint a kulisszák előtt.