Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 7. szám · / · FIGYELŐ

BABITS MIHÁLY: KÖNYVRŐL KÖNYVRE

A kétezeréves költő. - Mostanában sokat olvasok Horatiusról. Itália nagy ünnepségeket tervez kétezeréves költőjének születésnapjára. Meglesz-e az ünnepség közeljövőben, vagy elhalasztják, nem tudom: mert a filológusok még vitatkoznak a pontos dátumról. Nekem Horatius mindig aktuális, s kivált a mult nyáron volt aktuális, amikor nagy betegségem fő-fő vigasza az ő könyve lett, szinte hónapokig egyetlen olvasmányom. Azóta megint elővettem, az Európai Irodalom Történetén pepecselve...

Az «arany középszer» költőjét valósággal be kell mutatni a mai közönségnek amely jóformán semmitsem tud róla, s amit tud, az is ellenszenves. Voltak boldog, kulturált korszakok Európában amikor őt ismerni, sőt kívülről tudni szinte a műveltség abécéjéhez tartozott. A mai Európa nem sokat talál rajta. Semmi más mint egy költő, s politikai vonatkozása alig van.

Valamikor nálunk is otthonos volt. Latinja szinte egy második anyanyelv édességével zengett sok magyar lélekbe. Hányan értik ma már ezt a nyelvet? A régi zseb-Horác a padlásra került, és egerek rágják.

Jubileuma még Olaszországban is alighanem inkább csak hiúsági kérdés. Vergiliust könnyű volt Itália szentjévé és nemzeti költővé avatni. Hisz ő egy nagy nemzeti eposzt írt mely Augustus világeszméinek hirdetője, a Pax Romana eposza. S még falusi és pásztorversein is áttetszik a nemzeti gondolat: Itáliát a földje teszi naggyá, s a földhöz és a régi erkölcsökhöz való ragaszkodás...

Ezt a szelíd «mezei» költőt a saját kora is nemzeti nagyként ünnepelte. Horatius valósággal az ő vállain és felelősségére jutott be a hírnévbe és halhatatlanságba: ő mutatta be Maecenasnak. Ünnepe is úgy követi a Vergiliusét (pár év távolságban), mint valami pünköstöt a hétfője.

*

Horatius, a tárcaíró. - Maecenas társasága a kor legműveltebb embereiből állott, s egyáltalán nem kell hízelgők vagy kitartottak körére gondolni. Vergilius társadalmi helyzeténél és műveltségénél fogva egyenrangúként szerepelt e társaságban. Helyzete oly intim volt, hogy egy ilyen fiatal költőt is bemutathatott, akivel versei révén ismerkedett meg, s aki a világban csak egy szerény hivatalnok, quaestori írnok rangját érte el. Sőt multját is megbélyegezte valami. A Brutus-féle hadban Augustus ellen harcolt. Igaz hogy megfutott a csatából, mint hajdan Archilochos, s mindenesetre az általános amnesztiában részesült.

Mégis ez a fiatalember, úgylátszik, egykettőre az egész társaság kedvence lett. Ami érthető is, hisz Horatiusról van szó. Maecenásék igazán meg tudták ismerni és becsülni a költői tehetséget. De Horatius neve nemcsak egy nagy költőt idéz hanem egy páratlanul életrevaló, okos és kedves embert is. Szellemessége és tapintata olvasóit is meghódítja mindenütt ahol magáról és helyzetéről beszél. Ezt pedig sokszor teszi. Horatius nem a nagy világeszmék költője mint Vergilius. Nem is a gyengéd, légies szépségeké. Ő gyalogjáró, szellemes, moderntípusú és urbánus poéta, az emelkedettség legcsekélyebb igénye vagy póza nélkül. Az olvasóval szinte azonnal bizalmas viszonyba lép, akár egy modern napilap csevegő s népszerű cikkírója.

Irónikus szellem, mindenről fölényesen és mulatságosan tud beszélni. Első könyvét, a szatirákat, Sermóknak nevezi, azaz egyszerűen Beszélgetéseknek. Verse csakugyan egészen közel áll a prózához, valami könnyed, művelt, franciás, Anatole France-éhoz hasonlítható prózához. Született műélvező és kritikus, s finoman elemzi az előttejárt szatiraköltőket. De nem követi őket. Csöppet sem erkölcsbíró, mint például Lucilius. Szatirái inkább csak ízléshibákon mosolyognak. Nem «ostorozás» ez, még nem is kacagás. Így mosolyog a művelt és udvarias ember a snobon aki kiissza a szájvizet.

Kifigurázza a parvenüt, a parazitát, a pazarló örököst, az elpuhult és dologtalan városi életet; de kifigurázza az erényt pózoló filozófusokat és erkölcscsőszöket is. A világról röviden az a véleménye hogy mindenki bolond egy kicsit, még a sztoikusok is, akik ezt hirdetik. Ő maga inkább Epikouros tanára esküszik: Epicuri de grege porcus. Malac az Epikur kondájából. De epikureizmusa nem tudományos, mint a Lucretiusé. Teljességgel gyakorlati.

*

Horatius a költő. - Mindig hajlandó önmagán is mosolyogni. Úgy adja életét ahogy van. Látjuk őt városi sétáiban, az utcán, piacon, ahogy lerázza a tolakodókat, megkérdi a kofáktól a zöldség árát, s benéz a szemfényvesztők bódéiba. Látjuk esteli borozgatás közben, s nem titkolja tőlünk azt sem, hogyan iparkodik hatalmas barátainak kegyét megnyerni s megtartani. Ezt is tökéletes bonhomiával és tapintattal. Maecenas egy kis környéki villához juttatja, s azontúl nem győzi a falusi élet előnyeit magasztalni verseiben. Kicsit hálából, és hódolva ő is az Augustusék agrárius tendenciáinak. De kicsit őszintén is, noha maga tökéletes városi karakter. Nem gazda mint Vergilius. Neki a falu inkább az otium helye, a költői visszavonulásé, s a baráti kirándulásoké.

Többnyire nőket is visz magával. A szerelemben nem kényeskedik, s mint igazi epikureus, ki is fejti hogy inkább választja könnyű hölgyek barátságát, mint a tisztességes asszonyokét amiből mindig csak felesleges bonyodalom lehet. Nem érdemes bonyodalmat csinálni: az élet úgyis rövid. Jön a «sárga halál» és a «morc öregség». Nem tehetünk okosabbat mint nyugodtan élvezni amíg lehet. Így élvez Horatius, okosan és mértékletesen: s ebből a filozófiából fakad lírája. Ódái melyeket ma inkább daloknak neveznénk, az élet legszebb és legmúlandóbb örömeinek valóságos bibliáját teszik. A szerelem vad és irracionális mélységei iránt époly kevés az érzéke mint a természet bujább és primitivebb szépségei iránt. Szerelme kissé fölényes és fegyelmezett; tájképei azt a természetet festik amelyen már az ember uralkodik. A tavaszban gondol a görög mitológia nimfáira is, de megfigyeli egyúttal a kiszáradt hajók vízrevontatását; s a tengerparti panorámán kritizálja a költséges villaépítkezéseket.

A mi modern romantikus felfogásunk a lírát csak a túlzottban, a vadban, az ősiben, a korláttalanban szereti keresni. Mindez Horatius egész lelkiségével a legtökéletesebb ellentét. S mégis Horatius minden ízében lirikus, egyike a legnagyobbaknak. Könyve egy emberi attitüd hiánytalan lírai monumentuma. Költők vannak talán gazdagabbak, szárnyalóbbak. De könyv, verseskötet, nincs tökéletesebb. Ezt ennenmagamtól idézem, mert egyszer már e helyen írtam erről. Akkor a Fleurs du Mal-t említettem. «Az persze egészen más attitüdnek vet monumentumot. Ha úgy tetszik, egy modern attitüdnek a klasszikussal szemben. De az is, és ez is: egy-egy halhatatlan típusa az emberi lélek szembenézésének evvel a halálos élettel, - vers-zenébe és szó-zamatba sürített élet-íz, mely halálig vissza-visszatér ínyünkre, ha egyszer megízleltük.»

*

Horatius, a művész. Persze minden a művészet dolga. Horatius is «gáncstalan» művész. Amihez nála a misztikus «zsenin» kívül a nagyon is pozitív ízlés, önkritika és tökéletes poétai kultúra is hozzátartozik. Horatius végigjárta az egész görög iskolát. Fordított is. Alkajost részben az ő közvetítésével ismerjük. De még szószerinti fordításai is eredetien hatnak. Minden sor amit leír, azonnal az övévé válik. Egy észrevétlen, jelentéktelennek látszó semmiség, egy nyelvi fordulat, egy szórendcsere elég hogy a versnek valami különös, összetéveszthetetlen horatiusi zamatot adjon. Ez a horatiusi zamat a világköltészet örök elemeihez tartozik azóta, új és új ajkakon új mód szineződve.

Övé lett a vers is, és senki annyi görög versformát át nem mentett a latinon át az újabb irodalmakba. A legnagyobb metrikusok egyike ő. Minden sorát külön kell nyelvünkre venni és ízlelgetni, mint a «nagy borok» minden cseppjét. Persze már fejlettebb, hajlékonyabb nyelv is állt rendelkezésére, mint, mondjuk, Catullusnak. A külömböző sapphói, alkajosi, asklépiadési, iónikus stb. sorok az ő közvetítésével jutottak a legújabb költőkig s gazdagították olyan külömböző egyéniségű lirikusok zenekincsét, mint (találomra) Klopstock, Berzsenyi, Tennyson.

Ez a nyelv és vers mindenre képes: acélos és férfias zengésekre épúgy, mint érzéki, lágy, élveteg hangokra. Horatius készséggel állott hatalmas pártfogói mellé abban is hogy költészetét a nagy római ügynek, a világbirodalmi eszmének szolgálatára odaadja. Így születtek a «római ódák», amik egy egész nagy modern «hivatalos és ünnepi» ódaköltészetet vontak maguk után, s családjuknak még ma sem szakadt magva.

Horatius azonban mindig bizonyos fölénnyel kezelte az ilyen politikai témákat. Legharciasabb költeményében Tyrtaiost zengi vissza: dulce et decorum est pro patria mori. De nyomban utána maga is mosolyogni látszik háborús pátoszán s naív népmesei hangulattal üti el. Igazi elemében mégis csak akkor van mikor szerelemről énekel, szép fiúkról és leányokról, akiknek neve még ma is az örömök zengésével visszhangzik fülünkbe. Vagy sajátmagáról, életének mindennapi eseményeiről, amik közül a legkisebb is úgy érdekel bennünket, mintha legjobb barátunkról volna szó. Idősebb korában verses leveleket ad ki, Epistolákat, intím barátaihoz címezve. Ezekben egészen meztelenül mutatja meg magát, s talán egyetlen könyvét sem olvasom ma nagyobb élvezettel. Saját művészetéről is beszél, irodalmi ítéleteket mond, józanul, csevegve, nagyképűség nélkül, s megírja azt a levelet is, melyet az utókor Ars Poëticának nevezett el. Mintegy mellékesen és félvállról megalapítója és őse lesz minden modern irodalmi kritikának.

*

A moment. - Horatius művészete bizonnyal «kultúrfölösleg» volt. Egy hosszú békekorszak áldott terméke. Ez a nagyszerű század, a hatalmas világcsászárság védelme alatt, s egy fejlett és általános civilizáció ölében, szinte minden fényűzést megengedhetett magának. A kultúrált békének ez az állapota, ily tartósan, biztosan, messze világra terjedően, alig ismétlődik a történelemben, egész a XIX. század végéig. Talán azért mutat e két távoli korszak irodalma annyi rokonságot. Csak béke kell és fellélekzés, s az emberi szellem szinte magától létrehozza a legnagyobb gyönyörűségeket. Mi lehetne az emberiségből ha a XIX. század kultúrája nem hullott volna hirtelen a mai végletes sötétségbe! S mi lenne ma már ha a római kultúra nyugodtan fejlődhetett volna tovább!