Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 6. szám · / · FIGYELŐ

Farkas Zoltán: KIÁLLÍTÁSOK

Két kiállításról kell beszámolnom. Az egyiket 1934. címmel tizennyolc képzőművészünk rendezte a Nemzeti Szalon helyiségeiben: Aba-Novák Vilmos, Berény Róbert, Bernáth Aurél, Bokros-Birmann Dezső, Bornemissza Géza, Csorba Géza, Czóbel Béla, Derkovits Gyula, Egry József, Farkas István, Ferenczy Noémi, Kmetty János, Márffy Ödön, Medgyessy Ferenc, Pátzay Pál, Perlrott-Csaba Vilmos, Szobotka Imre, Szőnyi István. Ez a névsor megmutatja, hogy olyan művészeink csoportosulásáról van szó, akik a nagybányaiakra és kortársaikra következő új művészetünknek kiemelkedő képviselői.

Igaza van a kiállítás tárgymutatójának, mely arra utal, hogy «van közöttük valami inkább érezhető, mint pontosan meghatározható rokonság. Valami korszerű törekvésekben kifejeződő, érzékeny, benső kapcsolat, amely sajátos művészi eredményeiket szinte közös nevezőre hozza.» Ez a rokonság elsősorban is negatív: nem naturalisták, nem impresszionisták, de ezen túl - amint már több ízben megpróbáltam őket jellemezni - víziószerűség van bennük: erősen átalakított látományokat adnak arról, ami a jelenségekből alkotásra kínálkozik, de még gyakrabban emlékezéseikről, melyeket képzeletük erősen átformál.

Ismert kvalitásaikkal jöttek, amelyek egyenként való jellemzését megtakaríthatom, hiszen ez a rovat már annyit foglalkozott velük, képzőművészetünk megújhodásának kiváló reprezentánsaival.

Néhány megjegyzéstől mégsem tartózkodhatom. Különösen két művészt kell kiemelnem, akik itt kiállított műveikkel erős továbbfejlődésről tanuskodnak.

Az egyik Berény Róbert, akinek festményei most is méltán keltettek nagy feltünést. Elhagyta ábrázolásmódjának apró szeszélyességeit, tovább fejlesztette kifejezésbeli erejét, mely eddig is annyira magára hívta a figyelmet. Most látható képei egytől egyig erősen transzponált létábrázolások. Valami különös ünnepélyesség hatja őket át, amely a jelenségek lelkét tárja elénk.

Másik festőnk, aki szintén kiemelkedik eddigi teljesítményei közül: Szőnyi István. Az élet bőségének kitünő festője: valamikor egész iskolát vonzott maga köré, évről évre nemesedik művészetében. A mindig gazdagon jelentkező tartalmi elemeket mind szigorúbban fogja össze képpé. Színekben is gazdagodott és még inkább azok nagyszerű összehangolásában.

A többiek közül külön kell felemlítenem Bernáth Aurélt, aki ismert és már méltatott festményei mellett naturalista ízű képeket is kiállított; Ferenczy Noémit, kit legutóbb méltattam; Márffy Ödönt, egy feltünően szép csendéletéért; Czóbel Bélát, aki itt is igazolta azt a jellemzést, melyet róla egy év előtt adtam.

*

A műcsarnoki kiállítás, mely gyüjteményeket, az arcképfestők, valamint az akvarell- és pasztellfestők együttes kiállítását mutatta be, két kollekciójával érdekes adatokat szolgáltatott a magyar művészet történetéhez. Két olyan festőnkről van szó, akik a maguk idejében nagy szerepet játszottak, de a század fordulója után meglehetősen háttérbe szorultak; egyikük azonban nem szolgált rá erre. Ez a jelentékenyebbik Deák-Ébner Lajos, aki ez év január 10-én halt meg. Művészi tanulmányait 1869-ben, Münchenben kezdte. Innét 1873-ban Párisba ment, ahol egy kissé a francia naturalizmus hatása alá került. De élete döntő pillanatát Szolnokon való letelepedése jelentette, ahol Pettenkofen környezetébe jutott. Az osztrák festő nagy hatással volt reá, elősegítette kétségtelenül erős festői tehetségének kifejlődését. Ebben a korban alkotta legszebb vásári jeleneteit, melyeken zsánerképszerű motívumokat szabadtéri fényviszonyok hangsúlyozásával frissen és erőteljesen állít elénk. Elsősorban ezek a képek, de többi festményei is, melyeket Petrovits Elek szerető gonddal gyüjtött össze és rendezett el, erős festői tehetséggel megáldott művészt mutatnak. Deák-Ébner egyik legértékesebb megindítója a magyar naturalista festészetnek. A magyar művészet kialakulásának mindenesetre számottevő egyénisége volt, mégha vezető szerephez nem is jutott, mert kora gátló befolyásaitól teljesen nem tudott szabadulni.

A másik festő idősb Vastag György, a mult század végén nagyúri körök keresett és ünnepelt arcképfestője. Száz évvel ezelőtt született és 1922-ben halt meg. Hosszú művészpályáján átalakulásokon ment át. Bécsben tanult, ahol akkortájt a biedermeiervilág festészete mindinkább tért vesztett a mindenképen pompakifejtésre törekvő udvari és gazdag polgári légkörben. Egy reprezentatív, imponálni vágyó, ünnepélyes arcképfestés modora alakult ki benne, amely később müncheni, majd Benczúrtól eredő hatások alatt nyerte el végső formáit.

Vannak képei, melyek határozott jellemző erőről tanuskodnak, de festőkvalitásai nem voltak kiválóak. A hátrább állók közé tartozott, akik új elemekkel nem gazdagították festészetünket. Inkább szorgalmas munkás volt, mint eredeti alkotó.