Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 5. szám

DÉRY TIBOR: KALUSKA

A kakas már hetedszer kukorékolt. - No... no! - mondta Gyöngy néni álmosan, megdörzsölte az orrát, az ablakhoz lépett és kinyitotta. Persze, hogy már világosodott, lent a völgyben az országút is fehéren porzott már s az ablak előtt, a diófa ágán egy nagy bibic hintázott s szemrehányóan benézett a szobába. Gyöngy néni háza az utolsó volt a meredek hegyoldalon, alatta a szomszédék házából a kémény már vígan fújta a füstöt. Felemelte orrát és kiszimatolt. - Ejnye, ejnye - mondta s tüsszentett - fánkot sütnek kora hajnalban! - A kémény ott füstölgött egy lépésnyire; ha nem volna olyan kurta a karja, megcibálhatná és belenézhetne. De az udvarukba leláthat: a kakas lent épp felemelte fejét, hogy nyolcadszorra kukorékoljon, amikor megkondult a templomharang s a harmadik házból ingujjban kilépett a pékmester s az ajtó előtt kétszer jól pofonvágta fiát. - Fánkot... kora reggel! - motyogta Gyöngy néni elégedetlenül s mezítláb leszaladt a kis kert kerítéséig, ahonnét belátni a szomszédék konyhájába. - Te jó isten! - mondta. Fánk még hagyján, de Krisztina palacsintát sütött kora hajnalban, a lobogó tűz fölé tartotta a tepsit, meglóbálta s olyan magasra hajította... Gyöngy néni majd hogy keresztet nem vetett. A palacsinta eltünt a szeme elől s tizenegyig kellett számolnia, míg cuppanva visszaesett a tepsibe. Újra felszaladt a szobába. Mire az ablakhoz ért, újabb palacsinta repült ki épp a kéményen, csillogva megfordult a levegőben, a zsíros felére, mint macska a talpára, s visszaszállt. A kakas kilencedszer kukorékolt.

Ezalatt teljesen felkelt a nap a szemközti domb mögül s már a falu legalsó sorát is végigöntötte fehér fényével, mintha nagy fazék tejjel loccsantotta volna le a tetőket. A kémények valamennyien elkezdtek füstölögni, a kinyiló ablakok megvillogtak s fényes üzeneteket küldtek keresztül-kasul a faluban. A tanító úr kilépett a kiskertbe s nádpálcával kiporolta vasárnapi fekete ruháját.

Az éjszaka esett az eső s a falu megfürödve, tiszta fehéren, mintha lakodalomra készülne, csillogott a napfényben. - Elmégy a lakodalomra? - kérdezte a tanító felesége, az ablakból kihajolva, de nem várta be a feleletet, a fészerhez szaladt és kiengedte három tyúkját. Az állatocskák olyan soványak és szárazak voltak, mint a deszka, de olykor az egyik vagy a másik jókedvében elejtett még egy-egy tojást, mint ritka mosolyát egy vénkisasszony. - Elmégy? - kérdezte az asszony. - Persze hogy elmégy - dünnyögte. - Nincs olyan senki ember a faluban, akihez el ne mennél. Pedig ezek a Bobákék még csak a kalapjukat sem emelik meg...

A tanító azonban szótlanul tovább porolta ünneplő kabátját. A kondás elhaladt a ház előtt s olyat fújt tülkébe, hogy egy nagy bolha ijedtében szó nélkül lefordult a kabát gallérjáról a fűbe. A tanító pálcájával orron vágta s hosszan fütyült. - A harmadik! - mondta. - Ha a tyúkjaim olyan kövérek volnának, mint a bolháim, jobban szeretném a feleségemet.

A hegyoldalról a libák hosszú sorokban vándoroltak az országút felé, amelynek szélén megülepedett az esővíz. Tócsák csillantak meg mindenfelé a napban, mint egy nagy tükör szétvert cserepei, amelyekben az ég kedvtelve nézegeti magát a hosszú, zárt éjszaka után. A fűszálakon harmatcseppek ragyogtak s ha a hajnali szél elhúzott fölöttük, leejtették őket, mint királyok táncoló gyülekezete koronáikat. Az uradalmi gyümölcsösben, amely alacsony kőfallal el volt választva a falutól, már virágoztak az almafák, gyöngéd rózsaszín fejüket összedugták s a falon áthajolva lenéztek a patakba.

- Péter - kiáltotta harsányan Kalács Mária, a cipész felesége s messzire kihajolt az alsó sor utolsó ablakából, amely mögött már az uradalmi kőfal kezdődött. - Péter, merre vagy? - Az orra előtt egy méh zümmögött. - Rózsának nézi az orromat - mondta méltatlankodva s elhessegette. - Péter, bujj elő!

Péter hasmánt feküdt a patak partján s fényes kavicsokból házat épített a vízben. A belső szobában két karcsú, zöld béka ült egymással szemben, egy nagy, vörös trónuson s beszélgettek. - Szép idő van - mondta a férj. - Jó élni! - felelte a feleség s kacéran kinyújtotta világoszöld lábát. - Milyen ügyes építészünk van! - jegyezte meg a férj hangosan, hogy Péter is meghallja. - Meg fogom bízni, hogy építsen egy istállót a legyek számára. - Éhes vagyok - mondta az asszonyka nagyon hangosan. - Én is! - kiáltotta Péter. - Én is éhes vagyok. De előbb táncolni fogtok! - Szájához illesztette furulyáját. A békák fülüket hegyezték, aztán illedelmesen kézenfogták egymást és elkezdtek táncolni. Mennél erősebben szólt a furulya, annál jobban csillogott a patak, végül oly erős és titokzatos fényt árasztott már, hogy abba kellett hagyni a dalt.

Hársfa tövén szeretsz ülni
Este, a csöndes völgy felett
A holdfényben, ha eláll a szél
Dobogni hallod szivemet.

- Péter! - hallatszott újra a rózsaszin, alacsony ház felől. - Ha nem jössz ide, úgy pofontörüllek...

Messziről vonatfütty hallatszott. - Éhes vagy, fiam? - kérdezte Kalácsné s meghatottan nézett fiára. - Ennél-e ebédet? - Péter intett a fejével, hogy enne. - Nincs pénz, Péter! - folytatta az asszony. - Szaladj át Kaluskáékhoz s kérjél egy kis lisztet, cukrot, tojást, sót... - A többit már nem lehetett hallani, mert egy méh közeledett fenyegetőzve s Kalácsnéni hirtelen becsapta az ablakot. Péter elindult. A háta mögött még egyszer kinyilt az ablak. - Nézz be a lakodalmasokhoz is - kiáltotta utána az anyja. - Mondd meg Mihálynak, hogy...

Kaluskáék a túlsó végen laktak, a Fekete végen, ahol az uradalmi szeszfőző, a cukorgyár s a gőzfürész állt. Meg kellett kerülni az egész hosszú kőfalat, amely a gyümölcsös, a nagy park s a kastély körül vezetett, aztán leszállni egy kis, köves szakadékba, amelynek legmélyén vékony vizecske csordogált. Innét egy fenyvesen át keskeny ösvény vezetett fel a hegyoldalra, ahol a kettészakadt falu folytatódott. A Fekete végen nagyobbára azok a munkások laktak, akik az uradalmi gyárakba jártak dolgozni. Péter csak olyankor került ide, ha Kaluskáékat «látogatta».

- Honnét van annyi lisztjük, cukruk, tojásuk, sójuk? - gondolta Péter s egy nagy vidám kérdőjelet fújt furulyájával a levegőbe. - Akárki kér a faluból, az mind kap a nénitől. Azt mondják, hogy az uradalomból lopják, éjszaka, ha süt a hold. De hol tartják ezt a rengeteg holmit, hogy mindig adhatnak, akárhányan jönnek is! - Elgondolkodva megállt s egy lehulló napsugarat végigfolyatott tenyerén, mint egy vékony fonálka aranymézet. - Olyan kicsi a házuk, hogy jövőre, ha megnövök, el se férek már benne s a kertjük meg akkora, hogy egy béka átugorja. Folyton ott a csendőrőrmester a nyakukon s a kertjüket is felásatta már s nem talált mást, csak egyszer egy rozsdás bögrét egy aranypénzzel benne. S az öreg Kaluska bácsi utána olyat nevetett, hogy majd belehalt!

Jó, szagos szél húzott el a virágzó almafák között s egy marék rózsaszínű havat szórt az útra. - Hühó - kiáltotta Péter s meglóbálta kalapját. Ha esik az eső, felmásznak a szivárványra s a felhők mögé dugják a lisztet s a tojásokat. Meg fogom kérni, hogy egyszer mehessek velük. Hühó!

Felugrott a kőfalra s lábát átvetve lebámult az árnyékos parkba, amelynek túlsó végén, csodálatosan ragyogva, nagy, kerek napfoltban állt a fehér kastély. Innét a falról nézve olyan kicsinek tűnt, mint egy kunyhó fák mögül s a fogat, mely ép befordult s a feljáró elé hajtott, apró skatulyának látszott, amit két hangya húz. A feljáró lépcsője előtt hosszú, négyszögletű virágágyak ragyogtak. A piros, kék és sárga virágok oly jól megfértek egymás mellett, mint a békés gondolatok a szívben.

- Ezeknek mindenük van - gondolta Péter s egyszerre rosszkedvű lett. Gyorsan lemászott a falról, zsebredugta furulyáját s elkezdett szaladni. S csak akkor lassított, amikor már elhagyta a kőfalat s a szakadékhoz ért. A túlsó oldalon, a ritka fenyők mögött már látszottak a Fekete vég házai.

Lent a víz partján egy bokor mögött egy úr ült fehér nadrágban és horgászott. - Hé, gyerek, ide gyere! - kiáltotta. Péter megállt. - Szaladj vissza a kastélyba - mondta az úr - s mondd meg, hogy hozzák utánam a kabátot. - Péter hallgatva nézte. - Nem hallod, no! - Péter nem moccant. - Süket vagy? - kérdezte az úr s a fülére mutatott. Péter tagadólag megrázta fejét, aztán egy ugrással átgázolt a vízen s a fenyvesbe iramodott. Nem is nézett hátra.

Egyre szomorúbb lett. Holott feje fölött vidáman ragyogott a nap s a gyantás fáknak olyan jó szaguk volt, hogy beléje lehetett volna harapni és szopogatni, mint a cukrot. Egy mókus szaladt ki makogva az útra, felemelte farkát, cigánykereket hányt, aztán eltünt a bokrok közt. De Péter, ahogy közeledett az erdő kijárata felé, egyre rosszabb kedvű lett. S mikor kilépett az országútra s meglátta a házakat, hirtelen sírva fakadt, s leült az árok szélére.

De alig sóhajtott egyet-kettőt, az út kanyarodójánál egy porfelhő szállt a magasba s egy szekér közeledett vágtatva a falu felé. A kocsisa idegen volt, de Péter a mellette ülő alakban is alig ismerte fel Bobák Mihályt, oly sűrű volt a por, amely mint egy csillogó függöny, körülvette a szekeret. - Mihály - kiáltotta ijedten - lekésel az esküvődről! - A szekér elhúzott előtte s Péter látta, hogy Mihálynak a keze fehéren be van bugyolálva, s a kötésen sötét foltok ütnek át. Elkezdett kiabálni s a szekér után vetette magát.

Mire a ház elé ért, az udvar már tele volt emberekkel. - Mi történt Mihállyal? - kérdezte Péter ijedten. - A körfürész levágta az ujjait - mondta valaki. - Hányat? - kérdezte Péter. - Hármat vagy négyet, - felelte egy kövér néni. - Akkor nem lesz ma esküvő? - kérdezte Péter kíváncsian. De már nem kapott feleletet.

Lebukott s a tolongó tömeg lábai között bemászott a házba. Ott is sokan voltak, a legtöbbje már ünneplő ruhában. Bobák néni az ablak mellett állt s egy nagy lakodalmi kalácsot tartott a karjában, kendőbe bugyolálva, mint egy pójásbabát. Az asztalon nagy kancsókban bor állt s aranysárga és rózsaszínű sütemények egy kerek, fehér tálban. Az asztal mellett ült Mihály, a bekötött keze a boroskancsók között feküdt. Péter melléje állt s figyelmesen megnézte a kötést. Aztán felemelte fejét. Látta, hogy Mihály arca izzadt s fekete haja a homlokába lóg, nem úgy, ahogy lakodalmashoz illik. Felemelte kezét s kisimította a haját.

- Nem lesz ma esküvő? - kérdezte hangosan.

Mihály megrázta fejét, mintha légy szállt volna az orrára.

- Esküvő? - ismételte. Aztán a beteg karjával jobbra-balra lesöpörte a nagy boroskancsókat az asztalról. Mindannyian elkezdtek kiabálni, az edények csörömpölve a földre vágódtak, az asszonyok sikítottak, Péter lába is egész nedves lett a bortól, még a jobb nadrágszára is. De azért nem ment el a helyéről. - Hát mi lesz, Mihály? - kérdezte konokul, de a felelettől, amit kapott, mégis megijedt és kiment a szobából. A küszöbre érve még egyszer hátranézett, hogy Bobák néni nem ejtette-e le a kalácsot?

A templomóra közben kilencet ütött. Sietnie kellett, ha azt akarta, hogy délre elkészüljön egy kis ebéd. Kaluska a ház előtt ült már, mintha épp Péterre várna. Olyan egyszerű parasztarca volt, mint akárki másnak a faluban, csak a szeme fénylett erősebben. - Hé honfitárs! - kiáltotta már messziről, amikor meglátta Pétert - ne gyere ide!

- Miért? - kérdezte Péter, nevetett és tovább ment a ház felé.

Kaluska merően nézte a szúrós szemével.

- Fordulj meg és eridj haza! - mondta. - Nincs lisztem, cukrom, tojásom, sóm...

Egy arany gyík szaladt fel csillogva a házfalra, hátrafordította fejét és kárörvendve nézett Péterre. A ház előtt az eperfa meghajolt a szélben és nagy árnyékát ide-oda lengette a füvön, mint egy rossz köpönyeget. Kaluska felugrott és iszonyú hangon elkezdett kiabálni. - Eridj haza! - ordította. - Nem érted a jó szót, gazember? Frrr... Frrr... - fújta. - Mindig koldulni? Miért nem segíttek magatokon?

- Hogyan segítsünk? - kérdezte Péter. - Ha egyszer nincs munka.

Az ablak kinyilt s Kaluskáné ezüsthajú feje kihajolt s úgy csillogott, mint egy lámpa, amit kiakasztanak a ház elé. - Mit kiabálsz? - mondta. - Fogd meg a gallérjánál és verd meg, ha nem akar elmenni.

Péter a válla közé húzta fejét. - Nem lehet engem megverni, mert visszaütök - mondta fenyegetőzve. - Anna néni - kiáltotta hirtelen - megég a tej!

Amikor a két öreg ijedten hátra fordult, gyorsan beosont a kapun, leült a konyhapadkára s elkezdett nevetni. - Édesanyám azt üzeni - mondta hangosan -, hogy tessék adni egy kis...

- Nincs... nincs - felelte Kaluskáné s szelíden megingatta fejét. Péter csak most ijedt meg komolyan.

- Nincs - ismételte Kaluska morcosan. - Nincs, honfitárs! Mért nem segíttek magatokon, mi? Az egész falu belőlem él, mi?

- Tudja-e mit mondott Mihály? - kérdezte Péter hirtelen elkomorodva. - Most hozták haza a kórházból, mert a körfürész levágta három ujját az este. Nem lesz lakodalom. Azt mondta, hogy lefekszik az országút mellé az árokba, puskával s ha este az autó kihajt az állomáshoz, agyonlövi az uraságot.

- Úgy, úgy! - mondta Kaluska. Péter tűnődve nézett az arcába, mert úgy értette, mintha Kaluska helyeselne. Elgondolkozott. A konyha hirtelen elsötétedett, odakünn beborult az ég s a macska nyávogva beugrott az ablakon. - Sokan haragusznak az uraságra - mondta tűnődve. - Éhezik a fél falu! Én se ettem tegnap dél óta. Mihálynál egy nagy lakodalmi kalácsot láttam, azzal most mi lesz?

- Nincs, honfitárs - mondta Kaluska. - Segítsetek magatokon!

Anna néni az ablakhoz lépett s kihajolt. - Eső lesz - mondta. - Hátha hoznánk valamit?

- Én is jövök - kiáltotta Péter. - Tessék megengedni! Segítek cipelni!

Nem sokkal később útrakeltek mind a hárman. Péter oly elkeseredetten könyörgött, hogy Kaluskáék magukkal vitték. Mindegyiknek a vállán egy üres zsák volt átvetve. Közben megeredt az eső, odébb még sütött a nap s a hegy fölött megjelent a szivárvány. Péter sápadt volt az izgalomtól.

Meredek ösvényen, mely sűrű bozót között vezetett el, indultak fel a hegytetőre. Olyan csend volt itt a magasban, amilyent Péter még nem hallott. A lomb zöld volt s mégis más volt színe, mint amit megszokott s mintha a vidék is alatta, amelyet Péter betéve tudott, megváltozott volna; idegen, különös fényben ragyogott, mint egy arc, amelyet először látni mosolyogni. - Ez bizonyára már Kaluskáék miatt van - gondolta Péter. Ő volt utolsó a sorban, előtte ment Anna néni, legelől Kaluska. Amikor elérték a szivárványt s Kaluska fellépett rá, nagyot nyögött s megfordult, hogy felsegítse feleségét. Péter négykézláb mászott fel s rögtön elkezdett jajgatni, mert megégette kezét s a meztelen talpát. Kaluska nevetett. - A kék íven járj - mondta. De az meg olyan hideg volt, mint a jég s Péter táncolva és sziszegve hol az egyik lábára ugrott, hol a másikra, míg végül a középen rá nem talált egy kis langyos, tojássárga ösvényre, amelyen bántatlanul lehetett futkosni. - Nagyon meredek ma a szivárvány - mondta Anna néni lihegve. - Vigyázz fiam, le ne essél a földre, mert kitöröd a nyakad!

Már magasan a föld fölött jártak, jobboldalt a nap sütött, baloldalt a hold mint egy nagy ezüst golyó szaladt a hegyek fölött. A mélyben a falu minden egyes házát meg lehetett ismerni, csak a Felsővégen, amelyen egy nagy felhő árnyéka feküdt, volt egy kis homály. A kéményeken át le lehetett látni a tűzhelyekre is s hogy ki mit főzött; sovány leveskék füstölögtek mindenfelé. - Krisztináéknál palacsintát sütnek! - kiáltotta Péter ijedten s megállt. Kaluska hátra fordult, lenézett s rosszalólag csóválta fejét. Egy palacsinta épp kirepült a kéményen s oly magasra szállt, hogy ha Péter idejében kinyújtja kezét, elfoghatta volna. A hold kísértetiesen ragyogott. Bobák Mihály kéményéből nem szállt fel füst, a házat rengeteg ember állta körül, olykor egy-egy ököl fenyegetőzve felemelkedett, aztán az emberek hirtelen szétszéledtek s Mihály az udvarból bement a házba. Hogy ott mihez fog, nem lehetett látni. A kastély körül urak és hölgyek sétáltak a parkban, egy lugasban egy fiatal hölgy csókolózott egy fehérnadrágos úrral.

- Gyerünk, honfitárs - kiáltotta Kaluska -, még hosszú útunk van!

- Ha nincs szivárvány, akkor hogy mászik fel ide? - kérdezte Péter.

- Sehogy - felelte Kaluska. - Bizony, nem a legjobb közlekedés ez! Az embernek alkalmazkodnia kell esőhöz, naphoz, világossághoz. Vasútat ide nem lehet építeni, se villanyost, se országútat, honfitárs!

- Repülővel sem lehet jönni? - kérdezte Péter. De Kaluska csak a fejét rázta ingerülten, aztán gyorsan lehajolt s egy marék kék fénnyel, mint egy hólabdával, úgy orron vágta Pétert, hogy az majdnem elsírta magát.

Közben hirtelen besötétedett, a nap lebukott a föld széle alá s a csillagok kihajoltak és piros és kék sugárnyalábokkal végigsöpörték az égboltot. Ha Anna néni olykor hátra fordult, olyan színes volt az arca, mint egy édes emlék. Éjjeli madarak röpködtek lomha szárnyakkal fejük felett, huhogtak és károgtak s a szárnyuk néha akkorát csattant, mint a mennydörgés. Egy aranyszínű kis madár Anna néni vállára szállt, megcsipkedte fülét s oly édesen kezdett el fütyülni, hogy Péternek megdobbant a szíve. Röviddel utóbb újra kivilágosodott s a nap zúgva felgördült a láthatárra.

Egy kis ajtó elé értek, amelyet Péter csak akkor vett észre, amikor Kaluska megállt előtte s egy zörgő vaskulccsal kinyitotta. Péter bizalmatlanul nézte az ajtót, mert biztosan tudta, hogy egy pillanattal előbb még nem volt ott; egy kis szürke felhő lebegett a helyén. De aztán megnyugodott. Tágas, kissé homályos kamrába léptek, amelynek padlója lisztes volt, mint egy malomé, egy messzi ablakból halvány fény szivárgott be. A famennyezet alacsony és füstös volt, távolabb az ablak felé meg mintha emelkednék s oly világoskék szint vett fel, mint az ég. Ugyanott, az ablak alatt a földön, egy óriási kerek tükör feküdt; oly nagy volt, hogy a túlsó vége elveszett a homályban. Vastag petróleumszag töltötte be a levegőt, a mennyezetről légypapír függött.

- Ha! - gondolta Péter - ez a Kaluskáék éléskamrája!

A falnak támasztva hosszú sorokban liszteszsákok álltak, fölöttük a polcokon mézesüvegek, cukorsüvegek és sokszínű kis zsákokban só, paprika, bors, gyömbér, porcukor és száraz mazsola. Odébb száz bödön tiszta fehér zsír állt, két-három söröshordó, egy láda kockacukor, tíz nagy kosár tojás s egy nyitott hordó, amely tele volt fekete nadrággombokkal. - Hát ez minek? - kérdezte Péter s megcibálta Anna néni szoknyáját. De ez nem felelt. A muskátli cserepei fölé hajolt, amelyek végeláthatatlan sorban húzódtak egy alacsony polcon és szelíden korholta az egyik virágot, amelynek leszáradtak a levelei. - No te haszontalan - mondta -, megint nyavalyogsz? Láz csíp, földi bolha bánt, tetű esz, vagy a mélabú furdal? mit kókadsz, mint aki elvesztette az eszét, ffü te haszontalan! Megállj, ha nem térsz észhez, feltüzellek legközelebb! - A muskátli megremegett ijedtében és maga alá kapkodva száraz leveleit, szégyenkezve szebbik felével fordult Anna néni felé. Ez még egyszer megfenyegette ujjával, aztán tovább ment a sorban. A szép, piros virágok hivalkodva felvetették fejüket, mint a jó iskoláslányok, akik megtanulták a leckét.

Ezalatt Kaluska az ablak felé távolodott s Péter utána szaladt. Egy betámasztott ajtó mellett megálltak s mögéje néztek: rengeteg disznó feküdt ott egy ólban, legelől egy szép, fekete kan, amelyről Péter rögtön megismerte, hogy az uradalmi csordából való, ahonnét nemrég, néhány héttel ezelőtt veszett el. Egy másik ajtó mögül kecskemekegés hallatszott. Kaluska oldalba lökte Pétert és egyik szemöldökét felhúzva ördögi vigyort vágott. De mire Péter vissza akart nevetni, Kaluska leejtette szemöldökét s oly vérfagyasztó szigorral nézett Péterre, hogy annak a haja égnek meredt ijedtében. Ugyanebben a pillanatban a messzi kis ablak hirtelen vakítóan kivilágosodott, mintha egy izzó csillag gyulladt volna ki mögötte s fényében Péter meglátta, hogy amit tükörnek nézett, a padlón, az egy mozdulatlan csendes tó, amely felől hűvös virágillat árad. Orgonabokrok álltak itt jobbról-balról s ha szél húzott el köztük, gyorsan előrehajoltak s megnézték magukat a tó vizében. Az ablak megint elsötétedett.

- Micsoda tó ez? - kérdezte Péter.

- Bor - felelte Kaluska. - Hegyaljai.

Péter lehajolt és szörpentett egyet kóstolóba. De nem volt igaz, nem volt bor, közönséges víz volt, mint otthon a kútvíz, még kissé keserűbb is. Kaluska a bokrok mögött állt és hangtalanul nevetett.

A szél feltaszított egy újabb ajtót. Egy kopár, fehér terem látszott mögötte, amelyben itt-ott alacsony székeken emberek ültek, különös, fénylő arcokkal és beszélgettek. Egy halvány fiatal lány egy zsámolyon ült, egy magas ablak alatt és kis kézitükörben nézegette magát. Aztán hirtelen mozdulattal kihajolt az ablakon, lenyúlt a messzi földre, az uradalmi gyümölcsösbe s kitépve egy virágzó, rózsaszínű almafát, mint egy kis pamaccsal, bepúderezte vele az arcát. Péter sikoltott elragadtatásában.

- Gyerünk, honfitárs, munkára! - mondta Kaluska. - Meg kell tölteni a zsákokat s hazavinni!

Keményen dolgoztak késő estig. Mikor a három üres zsák végre megtelt s külön egy kis nádkosarat megtöltöttek tojásokkal, Kaluska egymás mellé állította a zsákokat, amelyek feszesre voltak tömve, mint a kolbászok. Aztán az egyik kezével megfogta Pétert, a másikkal Anna nénit s így kéz a kézben lassan körültáncolták a zsákokat; előbb lassan, aztán egyre gyorsabban. S ahogy gyorsult az ütem, Kaluska egyre erősebben szorította Péter kezét s hiába jajgatott ez hangosan, a vasmarok szorítása egyre elviselhetetlenebbé vált. - Tessék elengedni - nyöszörögte Péter. Körmeiből kicsordult a vér s a padlóra fröcskölve vörös kört írt a zsákok körül. Amikor a kör bezárult, Kaluska megállt s elengedte a kezét.

- Hogy el ne felejtsd a kirándulást, honfitárs - mondta. - Mutasd meg az anyádnak is!

Péter, miközben vérző ujjait törölgette, magában azt gondolta, hogy amúgy se felejtette volna el. De nem mondta ki hangosan. Kaluska kinyitotta az ajtót, hideg szél áramlott be s a szivárvány fénye vakítóan beragyogta a kamrát.

De mielőtt elindultak volna, Péter még egyszer hátra szaladt a kisablakhoz, felmászott a létrára s kinézett a szabadba.

Tágas mező terült el előtte, ameddig a szem ellátott. A fűnek mély, smaragdzöld színe volt, mint az olyan vidéken, ahol sokat esik az eső. Péter mélyet lélegzett. A fekete termőföldnek súlyos, nyugodt illata az arcába szállt és bizalommal töltötte el szívét. A szél láthatatlanul hullámzott a napsütésben, húrjain át felhallatszott a méhek illatos zümmögése. Messze, a láthatár végefelé, néhány paraszt egy szélmalmot épített a lenyugvó nap fényében. S mintha a béke jóságos szellemei meg akarták volna segíteni őket, tüzes pálmaágakkal fejük fölé söpörték az ég minden fényét, megvilágítani munkájukat. A pálmalevelek nyomai rezegve megragadtak a kék levegőben. A malom mellett szétszórva, mint a virágok, néhány tehén legelészett s olykor felvetve fejüket, hosszan elbődültek. Távolabb egy templom szelíd tornya emelkedett az ég felé, a harang édesen szólt s alatta a temető csendes bokrai között egy fekete fejkendős öregasszony sétált, s kis szavait, mint a méhzümmögést, szétvitte a szél a táj fölött. Péter jól ismerte ezt a vidéket s mégis szorongó szívvel, megilletődve, hosszan elnézte. Az öregasszony arca is ismerős volt neki s mégis idegen s a messzi, halk ének, amely a malom felől hangzott, úgy megütötte szívét, mint egy édes emlék, amely rég elaludt már az ember szívében s egyszerre könnyesen s csillogva feltámad. Lemászott a létráról.

- Ez volt a legérdekesebb! - mondta hangosan, határozottan.

Hazaindultak. A zsákokat nem kellett vállra venni, a szivárvány oly síkos volt, hogy ha kisujjával megtaszította őket az ember, maguktól csúsztak, mint a jégen. Mindenki ráült a zsákjára, legelől újra Kaluska s leszánkáztak a hegycsúcsra. A földön hideg volt már, alkonyodott.

- Kaluska bá - mondta egy ember, akivel az erdőben találkoztak -, egy órával ezelőtt agyonlőtték az öreg uraságot az országúton.

- Kicsoda? -- kérdezte Péter izgatottan. De az ember csak a vállát vonogatta. - Az autóból lőtték ki - mondta -, amikor az állomáshoz hajtatott. A szívét érte a golyó, rögtön meghalt.

Péter erősen megfogta Kaluska kezét. - Mihály? - kérdezte suttogva. - Hát ő segített magán? - De nem kapott feleletet. Hazament s étlen-szomjan lefeküdt az ágyba. Egész éjjel álmatlanul hánykolódott, kora hajnalban pedig felkelt s átszaladt a Fekete végre. Az országúton, a kanyarodónál, ahol tegnap Mihály szekerével találkozott, egy rigó ijedten kiabálva a magasba szállt s négy csendőr fordult be a falu felől, közöttük vasra verve Kaluska és Anna néni. Péter megfordult s leesett állal utánuk bámult. Néhány lépéssel mögöttük a tanító jött az úton, Gyöngy nénivel. Péter hozzájuk szaladt.

- Miért? - kérdezte suttogva s a csendőrmenet felé mutatott.

- Kaluska lőtte agyon az uraságot - mondta a tanító halkan. - Bizony - folytatta -, mit remegsz úgy, fiam? Azt mondod, hogy nem igaz? Hisz maga jelentkezett a jegyzőnél még tegnap este. Na eridj haza, ha beteg vagy s mondd meg az apádnak, hogy jöjjön el valamelyik nap, meg kell hogy talpalja a feleségemet. Eridj hát!

Egy hónap mulva a járás székhelyén felakasztották Kaluskáékat. Ám amikor a hóhér felhúzta őket az akasztófára, egyszerre olyan könnyűek lettek, mint a levegővel teli disznóhólyag s vidáman himbálództak a kötélen. Péter egy évvel később találkozott velük egy szomszéd faluban, ahová nagyanyját ment meglátogatni. Kaluska felhúzta egyik szemöldökét s feléje hunyorgott, Anna néni az ujjával fenyegette. De már másképp hívták őket.