Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 4. szám · / · FIGYELŐ · / · KÉPZŐMŰVÉSZET

Bálint Jenő: KOKOSCHKA

Németország helyrajzilag a régi Németország helyén van, ám az a Németország, mely az európai kultúrközösségben elfoglalt nagyhatalmi pozícióját fénylő szellemeinek köszönheti - szétszóródott az egész világban. Einstein, Thomas Mann, Liebermann, Reinhardt, Stefan Zweig, Wassermann (aki csak nemrég halt el emigrációban), Alfred Kerr stb., stb., a világ négy égtáján hontalanul élnek, Kokoschka ebben a pillanatban - itt ül közöttünk, Budapesten van.

A szellemileg szétdarabolt Németország egy ragyogó égiteste hullott az ő személyében közénk; az ecset egyik legmodernebb úttörője; első hírhozója, letéteményese annak a világképnek, amelyet az expresszionizmus világszerte akkreditált művészi jelentősége képvisel ma a művészetben.

Első volt azok között, akik a pikturát nem mint színes reprodukciót fogták fel, amely beéri azokkal a megvesztegető artisztikumokkal, melyeket a puszta felület mutat - amely az embert s magát az öt érzékünkkel kitapintható «valóságot» ünnepi alakban fogta fel; az egész életet valahogy úgy, mint amelynek ahhoz, ami benne ideg és gondolat, semmi köze sincs; amely a művészetet úgy tekintette, mint valami elszenderítő álomitalt...

Kokoschka az elsők elsője volt, aki az ecsettel - gondolkodni mert; aki gondolkodni mert az ecsettel és boncolni és alámerülni egy világba, amely bennünk és körülöttünk, mint valami befűtött kohó, születésünktől halálunk percéig kihagyás nélkül zakatol.

Az a piktúra, mely ezt a világot érezte vászonra, a szónak köznapi értelmezésében nem volt - szép. Nem volt köznapian szép, nem volt a hazugságok piktúrája s nem volt kényelmes, mert - gondolkodásra serkentett. Ez a piktúra kéjelegve tárta fel az ember s a világmindenség lelki ráncait, szeplőit, gyűrődéseit. Ez a piktúra a belső igazságot kereste, azt, ami - egyedül igaz. Ez a piktúra az ember rejtett gondolatait kereste; azokat a gondolatokat, amelyekről az ember maga sem tud... Ez a piktúra a dolgok belső rugóját kereste, azokat a lelki rugókat, amiktől úgy jár az ember, ahogy jár; ugy néz, ahogy néz; olyan hangjának színe, amilyen; amelyektől, vagy amelyek következtében megrándul egy kar s életet kap egy gesztus...

Ez a piktúra nem a szemlélhető matériát nézte mint megfestendő modelt emberekben, dolgokban, hanem azt a lelki modelt, amelyet elkendőz szemeink elől a megtévesztő anyag.

Ez a piktúra: szellemidéző piktúra.

Olyan érzékeny, mint a szeizmográf egy Kokoschka ecsetjén, amely már 1908-ban fölérezte - tehát évekkel a világháború kitörése előtt - az emberiségpusztító nagy rengést... Fölérezte egy Van Gogh, egy Edward Munch is, akiknek szellemköréhez tartózik; de talán egyik sem a színeknek s vonalaknak azzal az elektromos nyugtalanságával, mint ő, akinek minden akkori húzása már olyan, mint valami művészi alarm...

...Egy szélvihar most közénk sodorta; azok közé a barátai közé, akik mindenütt megtalálhatók a világban, szétszórtan. Akik régesrégóta jól ismerik művészetének korszakos horderejét s akik most is, emigrációja idején, lelkesen sorakoznak fel körötte.

A művészet országában nincs politikai elfogultság, sem semmiféle elfogultság; ez az ország szeretettel öleli magához a művészetnek azokat a reprezentánsait, akik annak tartályait, új, mélységnyitó szépségekkel, új, átalakító tartalmakkal telítették; akik a művészet jövőjébe szegzett tekintettel feláldozzák a művészietlen jelen egyéni kényelmét.

*

A próféták sorsa jutott Kokoschkának osztályrészül, azok sorsa, akik nem találják honjukat a hazában, de megtalálják az egész világban...

- Vonatban élek - úgymond - sohasem tudhatom, hol talál rám a reggel...

Minden második szava ez: Kunst.

Szavainak sodrát alig lehet követni, úgy beszél, ahogy fest. Telve van villamossággal.

- Európában mechanizálják a szellemi megnyilatkozást. Ha száz év mulva ki fogják ásni a mai ember szellemi hagyatékát: olyan embertípusra fognak találni, melynek hiányzott az öt érzéke...

Szürkéskékbe foszforeszkáló szemei szinte évszázadokba fúrnak:

- A ma emberének nem lesznek emlékei... A szobrok, amelyeket az uccán látni lehet: nem szobrok, hanem levélnehezékek... Ezek fognak fönnmaradni!

Csontos, ideges kezei megrándulnak.

- Még ötven évvel ezelőtt is az uralkodó osztály volt az igazi művészet elősegítője, fölkarolója; ma: ez az osztály a giccset szereti, míg maga a nép autobuszt, hangárt csinál, a jövő korszak útját építi... Pedig az ember, hatezer évre visszamenően, a művészetben nyilatkozott meg igazán!

Pattogó németséggel szinte harsogja ezeket a szavakat:

- Man sieht nicht, man fühlt nicht, man hört nicht, man empfindet nicht! - heute will man nur: herrschen! Herrschen über die Menschen, über die Elemente!

Civilizáció?

- Igen, az. Civilizáció. De - kultúra? Nem. Ez nem a kultúrák kora.

Felkapja fejét.

- Európa halott ma.

*

Árnyalatnyi keserűség nincs hangjában. Az a fajta művész, aki nem vesztette el lába alól a talajt; igazi művész sohasem vesztheti lába alól a talajt. Nem a művész a vesztes, ki nem találja meg a korát a korában, de a kor, mely koldustarisznyát köt oldalára...

- Aki oly művészi célzatokkal jön, mint amilyenekkel én jöttem, az szent, bolond, vagy pária... Én - teszi hozzá elgondolkozva - pária vagyok... Kitaszított...

De mindjárt utána fölegyenesedik benne a művészi öntudat:

- Igaz, művész számára mindegy, hogy a vezető társadalom bolondnak nézi-e, kitaszítottnak, vagy szentnek...

De magát a művészt sem kíméli a bekövetkezett katasztrófáért:

- Az, hogy a művész és a művészet oda került, ahol ma van: ő az oka. Tőle várjuk, aki előidézője lett ennek, hogy ebben a szélcsendben az emberek elsikkasztott öt érzékét ismét visszaszerezze az emberiségnek... Ennek a törekvésnek egyik kis hulláma a föltámadt expresszionizmus.

Letűnt művészeti törekvésekről, elmúlt művészi nagyságokról beszél.

- Cézanne, Renoir örökbecsű művészek, de műveiknek kora lejárt. Ez már művészeti mult. Van Gogh még ma is él és főkép: Munch!

Szívére teszi kezét. Ez nála a legnagyobb elismerés.

- Az expresszionizmus nagy eredménye, hogy az emberek kezdik megérteni és megszeretni a primitíveket is, ami ötven évvel ezelőtt még elképzelhetetlen volt. Hol voltak a primitívek? Nem a szépművészetek múzeumában, hanem néprajzi gyűjteményekben...

A tegnap történelmének objektív perspektívájából ítéli meg a művészet mai helyzetét:

- 1906-1912... e két dátum között kezdődött az a szellemi forradalom, mely felszínre hozta s a művészet életébe emelte a primitíveket, ide tartozik a feléledő népművészet is - ez is az expresszionizmus egyik eredménye. Az expresszionizmus évekkel előbb megérezte a világháború rengését, azt a rengést, mely...

Elgondolkodik.

- ...mely még legalább ötven évig fog eltartani!

Előránt egy könyvet, mely telve műveinek reprodukciójával. Rámutat egy portréra, mely egy férfi önmagából kikelt figuráját ábrázolja, előreugró, kigyulladt szemekkel, térdére kulcsolódó vagy még inkább kapaszkodó idegroncs kezekkel, egészében valami önmagából kifordult, megtépett lélekkel, az egyensúlyát vesztett ember lelkiségének valóságos drámai térképével.

- Ha száz év mulva utána néznek a ma művészetének: ez a kép fogja-e ezt a kort jellemezni, vagy azok a kisminkelt porcellánbabák, amiket bronzban, márványban, piktúrában nem szünnek meg a ma művészei elkövetni?!