Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 4. szám

ISMERETLEN MAGYAR KÖLTŐK II. [+] : GREIZINGER ISTVÁN

Zenetanár

Beregszászban születtem 1892-ben. Apámat 94-ben Újpestre helyezték polgári iskolai igazgatónak. 96-ban baleset folytán megvakultam. A veszteséget nemigen éreztem, úgy hogy csak később értettem meg, miért sírt annyit az édesanyám. 8-tól 20 éves koromig a vakok nevelő, majd foglalkoztató intézetében éltem. Legnagyobbrészt proletár és paraszti származású társaim közt jól éreztem magam és nem egy igazi barátot találtam. Ezután hat évig szobauraskodtam a Zeneakadémia szomszédságában, míg megszereztem a zenetanári oklevelet. Nagy élmény volt a szabad diákélet, azaz annak a lehetősége, mert inkább csak néztem és csodáltam, mint éltem Budapest zuhogó életét. Ugyanolyan vonzón-félelmes misztikus varázzsal hatott rám, mint kicsi koromban a Duna látása. E boldog korszak utolsó évét apám halála borította gyászba, s pár év múlva legdrágább barátom, egyetlen öcsém elvesztése. Látnom kellett napról-napra ennek a ragyogó tehetségekben gazdag életnek a sorvadását... Ebben a komor házban telt el házasságom első öt s kislányom életének első négy esztendeje. Sokmindenért kárpótolt a családom, úgy hogy ha ma nem vagyok büszke, boldog ember, ez nem rajtuk múlik, de nem is a helyzetemen. A vakság ugyanis nem kereszt, épp úgy meg lehet szokni, mint mondjuk a londoni ködöt, vagy akár a budapesti villamosközlekedést; tövise csupán abban rejlik, hogy az emberek ösztönös biologiai ellenszenve és - őszinte tisztelettel is jól megférő - szánva-lenéző fölénye az erre hajlamosakban alsóbbrendűségi komplexumot termel. Művészi hajlamom és pályám és még néhány egyéb csapás aztán elvégezte idegeimen, ami még hiányzott. Furcsa betegség, gőg és alázat örök harca. Főkép az tart vissza a művészi szerepléstől is, hogy alázatom méltatlannak ítéli munkáimat arra a magas mértékre, amit gőgöm magamranézve kielégítőnek tart.

(Újpest)

 

[+] Az Ismeretlen Magyar Költők első Csoportját lásd a Nyugat február 1-i számában.

 

LESZÁMOLÁS