Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 4. szám · / · BABITS MIHÁLY: BEVEZETÉS "AZ EURÓPAI IRODALOM TÖRTÉNETÉ"-HEZ

BABITS MIHÁLY: BEVEZETÉS "AZ EURÓPAI IRODALOM TÖRTÉNETÉ"-HEZ [+]
NEM AHOGY MA SZOKÁS

Aki a világirodalomnak olyanféle látásából indul ki, amilyent vázoltam, nem igen alkalmazkodhatik az irodalmi tudomány mai irányaihoz és ideáljaihoz. Más szóval nem úgy fog «világirodalomtörténetet» írni, ahogyan ma szokás. A tudománynak is divatjai vannak; de ő nem megy a divat után.

Már az anyagát is máskép határolja körül. Hisz «világirodalom» az ő szemében lényegileg európai irodalmat jelent: azt az egységes irodalmi áramot, mely Homéros óta máig átlüktet európai kultúránkon. Idegen, barbár és exotikus irodalmak csak annyiban érdeklik, amennyiben ezt az áramot gazdagították, erősítették, vagy olykor némileg kitérítették útjából. Ezek kívül esnek a «világirodalmon». Faji vagy törzsi irodalmak; mind egy-egy zárt társadalom és kultúra kincse, mely nem tud és nem is akar az egész világé lenni.

Az európai, keresztény kultúra az egész világé. Legalább így van szánva. Minden léleknek kitárja kapuját, mint az Egyház.

Mindez persze ma avult közhelynek hat. Az európai irodalom kezdi elveszíteni egységének és egyetemességének érzését. A modern irodalomszemlélet nagyon is hajlandó minden kultúrában csak faji vagy törzsi kifejezést látni. Naívságnak vélné, a sajátunkat jelentősebbre becsülni, mint az idegent. Sőt kultúrcsömöre s fogyatékossági érzése bizonyos nosztalgiával néz a távolira, a barbárra. Ezeket egysorba helyezi a magáéval. «Világirodalom» így csak gyüjtőnév lesz, s a világirodalomtörténet lapjai keleti és exotikus literatúrák ismertetésével tellnek, melyeknek egymáshoz és a mienkhez úgyszólván semmi kapcsolatuk. Exotikus költők listáival, akiknek az európai olvasó többnyire még nevét sem hallotta, s műveiket még az irodalomtörténet írója is csak másodkézből ismerheti.

Nekem csöpp kedvem sincs olyasmiről írni, amit nem ismerek közvetlen átélésből, s ami nem érdekel, vagy legfeljebb valami néprajzi vagy történeti kíváncsiságból érdekel. Az igazi világirodalom nem is lehet ilyen. Annak okvetlenül érdekelnie kell teljes egészében. Oly egész az, amihez mindenestül közünk van, mert a saját kultúránk, a saját irodalmi életünk is hozzátartozik és nélküle meg sem érthető.

Ez nem pontosan és terület szerint Európa irodalma. Nem is Európában született. Ki is árad, idegen világrészekbe, s ott tovább sarjadzik. A homérosi költészet ázsiai eredetű. Viszont az amerikai irodalom teljességgel az európainak sarja és folytatója. Vagy például Ausztrália költője, Gordon, nem képzelhető az angol Swinburne és Browning nélkül. Az az irodalmi áram, mely a «világirodalom» fogalmának megfelel, nem is lehet kötve egyetlen világrészhez.

És mégis joggal nevezhetem «európai» irodalomnak. Amit európai szellemként ismerek, az ennek az irodalomnak szelleme. Az európai irodalom nem Európában született; de az európai kultúra ebből az irodalomból született.

Ez a kultúra - ellentétben a keleti és exotikus kultúrákkal - az egyéniség hatalmán alapul. Nagy teljesítményei egyének teljesítményei, akik gyakran idő és tér távolságain át egymásra hatva és egymást erősítve lázadtak a közszellem ellen. Lázadásuk a közszellemet folyton kiemelte önmagából; s így lett az európai kultúra haladó és változó folyamat, melynek valóságos élettörténete van, belső dráma, lelki válságokkal.

A keleti exotikus kultúrák ellenben statikus, konzervatív szelleműek. Emlékeik kollektív, gyakran névtelen alkotások, s nagy alakjaik nem a lázadók, hanem a megtestesítők és képviselők. Amit képviselnek, az egy zárt kollektivitás külön lelke. Minden látszat ellenére: az egyéni elv összeköti az emberiséget, a kollektív szellem szétválasztja.

Az ember egyén. S a világirodalom az embernek mint embernek irodalma.

Ez az elgondolás ismét ellentétbe állítja az igazi világirodalom történetíróját a mai tudományos divattal. A modern irodalomelmélet az irodalomban is szociális jelenséget lát. A közösség élete érdekli, amelynek egyik életműködése épen az irodalom. A korszerű tekintet előtt egyre kevésbbé látszanak fontosaknak a nagy egyéniségek, a kimagasló alkotások. Fontosabb az átlagíró, aki engedelmesebben fejezi ki a közösség átlag-lelkét; fontosabb maga ez a közösség; fontosabb néha a publikum, mint az író, s az irodalmi élet, mint az irodalom.

A nemzeti irodalmak történetében bizonnyal menthető ez a látásmód is. Európa nemzeti irodalmai kétféle szerepet töltenek be. Egyrészt a világirodalom haladó és változó folyamatába kapcsolódnak. Másrészt egy-egy nemzeti kollektivitás külön lelkét képviselik és őrzik. Olykor e két irányzat küzdelme teszi ki történetük gerincét; mint a magyarnál. Aki egy nemzeti irodalom történetét írja, annak fontosabb lehet a nemzet, mint az irodalom.

A világirodalom történetírójának azonban csak az irodalom a fontos. Ő túlszállt a nemzeteken. Nem a «közösség lelkét» keresi az irodalomban. Azt keresi, ami minden közösség számára jelent valamit. Aminek értéke független helyétől. Valami abszolutat tár e relativista hajlamú kor elé: a szellem közös valutáját. Az átlagirodalom nem érdekli: az időhöz s helyhez tapad. A nagy egyéniségek érdeklik, akik felelnek egymásnak, korokon és országokon át. A «világirodalom» arisztokratikus fogalom: értékbeli kiválasztást jelent. Az igazi világirodalomhoz csak a legnagyobbak tartoznak. S az igazi világirodalomtörténet ezeknek története. A nagyoké, akik folytatják egymást századról-századra, s kezet nyujtanak egymásnak a népek feje fölött.

 

[+] Babits Mihály készülő könyvének előszava. A mű az idei Könyvnapon kerül a könyvpiacra.