Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 1. szám · / · SZÉP ERNŐ: DALI DALI DAL (2)

SZÉP ERNŐ: DALI DALI DAL (2)
ELBESZÉLÉS
V.

A hatodik gyerek után apám nem hozta szóba a hegedűt.

Csak egyszer volt az időben a hegedűről szó, az pedig nem otthon esett a háznál, hanem a szilvahelyi kiserdőn, vizsga előtt, szép meleg júniusi nap. Szokása volt a tanító uraknak minden esztendőben kirándulásra vinni az iskolát a kiserdőre egész napra. Osztály szerint vonultunk csapattal, feltarisznyázva, a szekérúton a városból kifelé, két-két osztály előtt a tanítója, úgy mint a hadnagyok haladnak a sorakozott katonák előtt. Csak a tanító urak nem ültek lóháton, se kivont kard nem meredt a válluk iránt, a tanító urak botot vittek. Látni polgárembert, tanítót is alkalmasint, hogy az is úgy markolja a botot, a jobb kabátzsebben, hogy az a bot felfele van a végivel, pedig az isten lefele rendelte. Az ilyen civilben talán benne rekedt az ábránd, katonatisztnek képzeli magát. Gyereknek is valami katonásdi érzés ha így vonulhat sorakozva a szekérúton. Apám a bot mellett a hegedűt is magával vitte mindig az erdei kirándulásra; mikor elhagytuk a várost, a mezei úton mink gyerekek rögtön énekelni kezdtünk, apám pedig muzsikával kísérte az énekét. Visszazendül, visszazendül sokszor az én szívembe az az örökédes iskolás dal, akit minden kiránduláskor énekeltünk a mezei úton, hallom apámat is hegedülni ott a gyerekek előtt, balfelé hajtott fővel, a botját odaadta előre egy közel gyereknek, azután osztán rákezdte:

Árnyas erdőben szeretnék élni nyáron át
Nékem a zöld árnyas erdő vidám kedvet ád,
Lomb a fán virág a fűben sattöbbi sattöbbi.

Mikor ezen a kiránduláson délidőre, bújócska, fáramászás, makk- meg csigabigagyüjtés után összegyültünk az erdőőrék háza előtt, (ott asztal is volt a földbe verve meg padok pihentek három-négy sorba) igen, mikor ott letelepedtünk az elemózsiát kirakodni, először történt, hogy apám nem játszott az erdőben. Mert az erdőben szokott volt a legszebben játszani, mikor a gyerekek felmajszolták az ebédet és ott ültek a gyepen mint a sűrű csigabigák. Az erdőőrék is kinn voltak a ház előtt, (azok adtak vizet az iskolának) kérte apámat az a Kossuth-szakállas öreg őr: tanító uram játsszon már valami szépet úgy mint tavaly, sose hallunk mink itt az erdőn muzsikát.

Apám nézte azt az asztalra fektetett kölcsönhegedüt, bánatos volt, csak csóválta a fejét:

- Majd jövendőre öregem, majd a magam muzsikáján, ez nem az enyém, ezen nem tudok úgy játszani.

A kollega is kérte, legalább egy-két kuruc nótát játsszon, ő a kuruc nótákat szerette legjobban.

- Barátom - azt mondta néki apám - nem játszok ezen a rossz hegedün az erdőn, nagyon fáj itt az én lelkem barátom. Nagyon de nagyon sajnálom a régi muzsikámat.

Ennél többre nem emlékszem, mondom, otthon egy árva szóval a hegedüt nem említette sokáig, sokáig, csak hordozta magába némán a fájdalmat, mint a szerelmes aki elvesztette a boldogságát.

Anyám pedig akkor nyáron kifőzött magában egy tervet, amit azután sokat tárgyaltak esténkint apámmal. Avval kezdte, hogy a varrás nagyon szaporátlan munka, avval nem lehet elég pénzt keresni. Hanem szeretne berendezni magának egy hímző előnyomdát, olyat látott Böszörményben egy asszonyságnál, mikor két éve Böszörményben volt az unokatestvérét látogatni, Eszter nénit, mert az akkor gyerekágy után borzasztó nagy beteg volt. Én mint gyerek nem tudtam mi fán terem az a hímző előnyomda, apám se sokat hallhatott felőle, mert emlékszem anyám még plajbászt is vett kézbe s rajzolgatva magyarázta el apámnak, mi mindenféle cifrasággal fogja majd a szilvahelyi asszonyokat meglepni. Tátottam a szám oda feltérgyelve a székre a lámpa alá, hogy én is lássam azokat az érdekes rajzolásokat, amiket anyám a boltból való durva, töréses papírzacskó darabokon művelt. Egypár hétig mindig ezen politizáltak anyám meg apám, a vége az lett, hogy anyám rávette apámat, hogy vegyen fel a Népbanknál még ötven forintot váltóra; apám elment Bajom fiskális úrhoz, aki az Első Magyar-féle ügynökséget segített apámnak megszerezni, Bajom fiskális úr olyan derék jó ember volt, aláírta apámnak az ötven forintos váltót. Nekem ez csak öröm volt, mikor hallottam, mert az a váltó is az én kincseim közé fog majd kerülni.

Akkor augusztusban vagy szeptemberben azután anyám utazott be egy reggel Debreczenbe; hazajött estére egy nagyocska skatulyával, abból pakolta ki az asztalra apám elébe, meg a kicsi szolgálólányunk meg a gyerekek elébe azokat a sose látott eksztra micsodákat, amikről ő csak azt tudta mondani, hogy azok a mustrák. Azok apró darab fák voltak, kerekek, négyszegletesek meg háromszegletesek meg félhold formák meg olyan véletlen rendetlen formák is mintha a cserép tál esik le, és mindenféle buta darabra törik. Igen ám de ezeknek a fadaraboknak az egyik lapjára sárga rézzel be volt verve egybe valami szép szabályos göndörség, másikba kicsi meg nagyobb kerek lyukacska körbe, harmadikba aféle figura mint a madár karma de több madárkáéból összeragadva, negyedikbe három keskeny félhold egymás mellett, ötödikbe rózsa, hatodikba, hetedikbe is meg még egy csomó fadarabba virágformák, szöllőlevél meg azután cicafej meg pillangók, meg kis madarak meg csillagok, meg névtelen sűrű cikkcakkok, ábrák, olyanok, amilyeneket láthattam már kézimunkákon, firhangokon Szilvahelyen, és ember koromban azután a női kelméken elszórva, meg gyönge csipkéken meg a drága hájas szőnyegeken; ezeket a hontalan ábránd tanítja a festő meg a csipkeszövő meg a szőnyegvarró kezeknek mindenütt az öt világon. Mingyár első este kaptunk mink gyerekek jó egypár rácsapást a mancsunkra apánktól meg anyánktól, mert hozzájok kapkodtunk azokhoz a csuda figurákhoz, le is ejtegettünk belőlök az asztal alá. Anyám azután újra szépen rendbe rakta a kincset, belé tette a skatulyába vigyázattal hogy szépen eltérjenek egymástól; a skatulyát bezárta a szekrénybe.

Vasárnap a Szilvahely és Vidékében már ki volt hirdetve hogy minálunk a Batthyány-utca 32. szám alatt mindennemű kézimunkákhoz, ingek, cihák, zsebkendők, csíkok kivarrásához való legdivatosabb előnyomás jutányos áron eszközöltetik.

A ház falára pedig apám felszegezett egy kicsi fatáblát (az asztalostól hozta), azt a táblát elébb anyám befestette fehérrel és csupa szép nagybetűvel ráírta avval az ecsettel, amelyikkel a pitvar fala alját szokta behúzni pírossal, ráírta: HIMZŐ ELŐNYOMDA ITT A HÁZBAN. És az írás alá odapingált egy szőllőlevelet, egynéhány félholdat összeragadva meg olyan cikkcakkos ábrát amelyik szép volt de semmi értelme nem volt.

Az az értelme volt, mint a szöllőlevélnek, a holdnak, meg odabent a skatulya többi némán csillanó sárgaréz cifrájának, az hogy ITT A HÁZBAN egy szenvedélyes anya harcol a gyerekeiért, harcol a minden éjszaka dülledőbb szemekkel, hosszabb újakkal fenyegetőző kísértettel, a Szegénységgel, mert az el akarja kaparintani hat ártatlannak az egészségét, az élete édes álmát, a jövendőjét, az örökkévalóságát.

Anyám az ismerős asszonynépet sorba járta, rábeszélni az előnyomdára, meg hogy majd kommendálják a barátnőik közt is a nyomtatott mintáról való kézimunkálást. Egy hét múlva, két hét múlva megindult valahogy az a kis előnyomda, jöttek polgárasszonyok, polgárlányok, csupa kíváncsiságból is eljöttek, anyám mindnek megmutogatta végig mind a mustrát, persze minden látogatás avval kezdődött hogy anyám oda volt a zavartól:

- Jaj milyen rendetlenségbe vagyok. Kisül a szemem! Hová ültessem édes! Mars ki gyerekek, nem lehet velök bírni, mindig a szobába, mindig csak a szobába a lába alatt az embernek.

Otthagyta a konyhában a főzést, otthagyta a varrógépet a földre esett külön rékliujjakkal, halcsontokkal; otthagyta a kicsi gyereke pólyálását, hintőporral való cukrozását, sietett, szaladt udvariaskodni, szolgálni, fáradni. Volt néki sok apró darab vászna arra hogy azokon mutassa be rögtön a látogató fehérnépnek, milyen válogatott szépek, amellett milyen természetesek a minták, milyen tisztán nyomódnak, milyen könnyű lesz kivarrni selyemmel meg színes cérnákkal. Egy kis lapos bádog skatulyát is hozott anyám Debreczenből a mintákhoz, annak a feneke szövet volt, az be volt áztatva mindig ibolyaszín festékbe, abba a szövetbe nyomkodta befelé anyám a fadaraboknak a rezes orcáját, úgy tette lágyan, finoman aztán a vászonra, sorba sorba, c c c úgy csudálták az egyszerűbb asszonyok akik sose láttak még ilyet. Anyám elmagyarázta az anyagi részt is, mennyibe kerül egy rőf, egy méter mintanyomtatás, vagy ha virágot, pillangót meg egyéb figurát nyomtat, az egyenkint vagy párjával vagy tucatjával mennyibe kerül. Azok az árak persze mind krajcárok voltak, egy krajcárok, két krajcárok, öt krajcárok, tíz krajcárok.

Elkezdtek szóval potyogni a házhoz a krajcárok, a két krajcárok, a négy krajcárok, tíz krajcárok, húsz krajcárok.

Húsz krajcár egyszerre egy kézből, az már nagy öröm volt, attól már sugárzott egész nap az anyám arca.

Mennyit hallgattam, de mennyit, azokat a munkát hozó tekintetes asszonyokat, kisasszonyokat, ténsasszonyokat, ifiasszonyokat, meg akiket anyám sehogyse tisztelt csak kedves lelkemnek szólított, menynyit hallgattam azokat mesélni pletykálni, míg anyám felgyürt rékliujjal állott az asztalnál, nyomkodta nékik a kiválasztott mustrát a kivarrni való vászonra. Gyerekbetegségről meg a tulajdon elmúlt betegségökről, meg tolvaj szolgálókról meg szomszédasszonyokról, akikkel haragba vannak, azoknak a piszkos házáról, meg a piszkos csúnya nyelvéről hogy az nem tud egyebet mint hazugságot lapátolni. Délbe meg délután, mikor iskolából szabadultam, olyan szívesen maradtam anyám mellett ha munkát hoztak, elnézni azt az érdekes mustranyomást; segítettem is anyámnak, azoknak a ciháknak, fehér rékliknek, ingvállaknak, szakállkáknak, asztalfutóknak, fehérneműs szekrény polcaira való csíkoknak a szélit tartani, hogy feszesen feküdjenek a nyomtatás alá, meg vizet hozni aki szomjas lett, meg elszedni a vendégektől kosarat, esernyőt, pár csirkét, rucát, mert a jámborabb fehérnép mingyár mindent az asztalra tett. Oly nehéz kanavász-szagot hoztak magukkal a szobába, meg oly nehéz testszagot, idegen lett a szoba levegője mindig a mellemnek, az érzésemnek; semmi bajom se volt mégis elszomorodtam. Anyám kinyitogatta azok után a vaskos parasztasszonyok után az ablakot, hogy kitakarodjon az a savanyú levegő. A pádimentomot is sokat kellett feltörülni rögtön a vendég után, mert behordták a sarat mikor sár volt odakint. Voltak asszonyok, akik alkudtak, némelyik elcigánykodott egy fertályóráig egy-két krajcár különbség miatt, mielőtt anyám munkába fogott volna; a végin engedett anyám mert nem akart senkit elereszteni, de mindig megeskette azt a cigánykodó asszonyt hogy senkinek se mondja meg hogy néki milyen potyára dolgozott. Azután voltak olyan makacs hiú asszonyok lányok, nem engedtek tanácsot adni magoknak, azt a mustrát kellett nyomni nékik, amit ők szerettek, nem ami arra a célra inkább megfelelt volna. Anyám elharcolt velök egy darabig, azután rájok hagyta: jól van kedves lelkem, magának van igaza, magáé lesz a ciha (vagy az ingváll), nem az enyém. És azután ebéd alatt vagy vacsora alatt anyám elmulattatta apámat az aznapi mesékkel amiket a fehérnéptől hallott, azután meg elpanaszolta a harcait, avval hogy ez a sok hiábavaló beszéd az igazi fáradság nem a munka; apám azt mondta arra hogy aki buta sose kell avval vitatkozni; anyám azt felelte: tudom tudom, dehát nem tehetek a rossz természetemről, mindig csak a javát akarom mindenkinek.

Én nem tudom másnak akinek nem az én anyám volt az édesanyja, érdekes-é ez az előnyomás, érdekes-é mind ez a hétfő kedd szerda abban a szilvahelyi zsindelyes házban, olyan kis ujságokkal, hogy eltörik egy reggel az a fujtató kis üveg; amiből a vásznakon végig nyomtatott figurákat kellett anyámnak megpermetezni, hogy az a festék le ne porlódjon majd a vászonról, eltörik igen, üveg is meg fujtató csövecske is, azt megint Debreczenből kell meghozatni, egypár napig anyám duplán nyomtat rá mindent a vászonra amit hoznak, végtelen gonddal, hogy addig is biztosan megmaradjon a mustra mindenütt. Meg olyan ujságokkal, mint az hogy anyám a munkáért nem kap pénzt hanem tojásban egyezik meg, vagy új kolompérban, meg túróban, zsendicében, szöllőben is mikor leszüreteltek, meg dióban, almában körtében. Hiszen azt mind meg kéne neki venni a piacon a családnak. Van osztán bosszúság, mikor a tojás amit kapott, romlott, vagy az alma csupa féreg (mert némelyik asszony későbben küldte el a munkáért kialkudott gyümölcsöt). Nagyobb bosszúság volt az, hogy akadt olyan kuncsaft aki négyszer-ötször eljött anyámat megdolgoztatni, sohse fizetett, csak ígérte jövő hétről azután való hétre a pénzt; nem kell azt hinni hogy ezek szegény asszonyok voltak, nem, meg is mondhatnám név szerint ma is, kik voltak, láthatnák hogy nem kellett vón megkoplalniok hogy a tanítóné ténsasszony kínlódását becsületesen megfizetik. Vannak ilyen gyalázatos komisz lelketlen lelkek a jobbmódú népek közt, kirabolják a szegényt, mindig elfelejti megbüntetni őket az isten. Hát azután mi történik. Kicsorbul egy réz mustra a fájában, a másik lógni kezd mint a rossz fog az ember inye húsában, apám anyámmal nekilátnak este, ollóval, kisbicskával, kalapáccsal veszkődnek hogy kireperálják, megerősítsék; úgy járnák vele, hogy egyik is meg a másik is egészen összeromlik, kiesik. Némelyik mustrából a külön kis réz pontok esnek ki, azokat az anyám tintaplajbásszal teszi oda ahova dukálnak; megpróbálja az elromlott mustrákat is végigrajzolni a vízbemártott tintaplajbásszal az ingváll szélire meg a cihára, mindenre, (mikor azt a mustrát követelik,) dehát ez rettentő szaporátlan munka s akármilyen kézügyessége is van anyámnak, mégse mennek azok a göndörödő félkörök olyan tökéletes egyforma nagyságban, vagyis kicsiségben mint ahogy az a réz mustra nyomtatta, s hát ki győzné két rőföt, három rőföt abból rajzolni kézzel; azért a semmi pézért, vagy tán csak kolompérért. Majd bemegy anyám Debreczenbe megint a firmához, megcsináltatja ami mustra elromlott; vagy újra megrendeli, meg még többet is, mert van aki már únja a mustrákat, újakat követel. Nékünk is csak érdekünk, hogy gazdagabb legyen a választás, majd beviszen egy kis pézt anyám Debreczenbe, majd, majd.

Addig is ott hajolgat az asztal felett, úgy nyújtogatja lefelé a vászonra a fejét mintha le akarna borulni zokogni vagy elaludni. A hátát meg fogja görbíteni az idő mint a pipaszárat, csak a pipaszár kivárja a maga idejét, anyám pedig a görbülést maga segíti közelebb a varrógép mellett; meg az asztal előtt, mikor a mustrát nyomja. A gazdag dámák ifjító szereket használnak, a szegény asszonyok pedig vénítő szereket használnak, gondot, fáradságot, szenvedést.

Meghallja munka közbe hogy sivalkodik odakint az udvarba valamelyik gyereke. Irgalmas isten! szalad kifele, ott hagyja a tekintetes asszonyt vagy a kedves lelkemet aki a szobában ül, hozza azután jajgatva a gyereket, az a gyerek csupa vér, betörte az orrát.

Ki foghatná rá az anyámra hogy hibás abban, hogy Sanyi vagy Margitka betörte az orrát? Még ha angol nevelőnő vigyáz a pulyára, akkor is megeshetik. Anyámnak pedig varrni kell odabe, vagy nyomni a mustrát, vagy a konyhába van anyám, az ebédünket főzi, nem járhat az apróságai után mint csibéi után a kotló. Mégis, ráfogja maga magára anyám, hogy ő az oka hogy a gyerek betörte az orrát, az anyának, azt mondja, meg kell azt érezni hogy a gyerekét baj fenyegeti.

Mit csinál? apám előtt megfogadja, hogy most egy hónapig nem teszen cukrot a kávéjába reggel. Evvel bünteti meg magát. Apám csak annyit szól rá nevetősen:

- Nagy bolond vagy te hallod.

Nem először szab anyám ilyen penitenciát magára.

Tavaly is mikor Erzsike torokgyíkot kapott, anyám egy álló hónapig nem fröstökölt, úgy látott neki éhen a délelőtti bajolásnak. Mert azt mondta, lehetett vón annyi esze hogy nem engedi a dedóba decemberben Erzsikét, mikor decemberben mindig járvány van a gyerekek közt Szilvahelyen. Azért is megbüntette magát egyszer, mert a kis szolgálónkat megríkatta. Az eltört egy ibriket mosogatás közbe, szegény kis lány, kiejtette a vizes csúszós kezéből. Anyám első haragjában lepiszkolta a kicsi szolgálót, aki tanyasi árva kis gyerek volt, anyám azt mondta mikor felfogadta, hogy anyja helyett édes anyja lesz néki. Igaz azt az ibriket nagyon sajnálta anyám, mert abból a hat ibrikből való volt, amit egy kedves komaasszonya adott anyámnak prezentbe. Nahát akkor arra ítélte magát anyám, hogy húsvétra nem veszi fel a barna selyem ruháját, persze meg is tartotta a szavát.

Még csak egyet említek, azt hogy egy forró nyáron arra ítélte magát, hogy egész nap egy szikra vizet nem iszik akármilyen melege lesz, mert tegnap oda volt estefele szomszédolni nem tudom már hol, ott ült azt mondja három négy másik asszony, nagyban folyt az emberszólás, vagyis asszonyszólás, ő is, anyám is elfelejtkezett magáról, kifigurázta a kántornét, aki bár háromgyerekes családanya, még mindig szeret cifrálkodni, amellett tüntet a szép lábaival, az utcán hacsak egy körömfekényi sár van, mingyár felkapja a ruháját: jáj csupa kastos leszek! Vagy ha porosodik az út nyárára, kétfelől is felmarkolta a szoknyáját: nahát megeszi ez a nagy por az ember drága ruháját! Anyám eljátszotta ott az asszonyoknak a kántornét, avval azt mondja jól megnevettette az asszonyokat; mikor osztán hazajött, megszégyelte magát, hogy lám ő se külömb a többinél, hányszor megfogadta magában, hogy vigyáz a szájára, hogy senkit se bántson a háta megett, de ha az ember a többiek közt van azt mondja, bizgatja a hiúság hogy ő is szerepeljen, keresi a többiek kedvét avval, hogy valakinek a rovására mulattassa őket. Vagyis aki korpa közé keveredik megeszik a disznók.

(Folyt. köv.)