Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 1. szám · / · MÁRAI SÁNDOR: EGY POLGÁR VALLOMÁSAI

MÁRAI SÁNDOR: EGY POLGÁR VALLOMÁSAI
4.

A bankot «Endre bátyám» igazgatta, nagyon sok eréllyel, buzgalommal, de kevés szerencsével és hozzáértéssel. Endre bátyám országos nevű családból származott, jogot végzett, mint akkoriban az egész nemzedék, amely «szabad pályán» keresett boldogulást, s nem érte be a megyei, városi szamárlétrával. A dzsentri-osztálynak ezt a lateinereskedési életszakát gyermekkoromban közelről láttam, s később úgy vettem észre, hamisan emlékezik meg erről az időről és szereplőiről a kortársi irodalom. Endre bátyám lelkesen szánta magát a bankpályára, amely testétől, lelkétől idegen volt, lelkiismeretesen betartotta a hivatalos órákat, s egyáltalán nem emlékeztetett arra a vidéki, vadászó, kaszinózó, uraskodó hivatalnok-típusra, aki éjféltájban fogadja el, ferbli közben, a kaszinó-pajtás váltóját. Az élet mindig más. Endre bátyámat nem tekintette senki közgazdasági lángésznek, de többet körmölt a bankban, mint vadászott és kártyázott, kicsit olvasott is, utazott is, mértékletesen élt, s a dzsentri-jelvényekből talán nem is őrzött meg erre az életre egyebet, mint a pecsétgyűrűt. Csak éppen a banküzletekhez nem értett; de ezt nem is kívánta tőle komolyan senki. A bank döcögött, terjeszkedett önmagától, ahogy ez természetéből következett is; Endre bátyám csak arra vigyázott, hogy minden kölcsönnél szigorúan betartsák a hivatalnokok a «bankszerű feltételeket». Úgy érzem, mi sem lenne könnyebb és hálásabb, mint megrajzolni azt a vidéki takarékpénztári igazgatót, aki gyakrabban ragaszt bankót a cigány homlokára, mint okmánybélyeget a szerződésekre, s a könnyelmű Noszty-fiúnak, az «édes pajtikám»-nak derűre-borúra megszavazza a kölcsönöket. Sárosban, Zemplénben talán előfordult ilyen alak; a mi városunkban, ebben a szigorú hivatalnok-városban nem maradhatott volna meg. Endre bátyám, a «bankigazgató» minden reggel percre érkezett hivatalába, felhúzta a könyökvédőket, s körmölt napestig. A banknak egy nagy fővárosi pénzintézet adta a hiteleket, s a pesti igazgatók, gőgös, öreg zsidók, minden esztendőben lelátogattak ellenőrizni Endre bátyám tevékenységét; ezek az öreg zsidók vadásztak, tegeződtek, dzsentriskedtek, s mi néha mulattunk is különös szokásaikon. Endre bátyám igazában a bankigazgató íróasztalánál sem művelt egyebet, mint apja, öregapja a birtokon, s a megyénél: vigyázott arra, hogy a parasztok idejében teljesítsék kötelességüket, s ahogy régen ledolgozták a robotot, vagy beszállították a feles termést, ugy megfizessék most az esedékes kamatokat. Csak a formák változtak.

Nagyon nyúzták a parasztot? Nem hiszem. Csak éppen rendszeresen, mert hát élni kellett valamiből. S amíg a paraszttal «dolgoztak», nem is volt semmi baj; csak később, mikor Endre bátyám bonyolúlt családi félreértések miatt odahagyta hivatalát, s helyét egy «fővárosi pénzember» foglalta el, aki úgy érkezett le hozzánk, nagyszabású reformterveivel, mint a korbácsos felügyelő a gyarmatokra, következett be az első krach. Ez a «nagyszabású, fővárosi pénzember» a betevők pénzéből óriási lombard-hiteleket adott a lengyel borkereskedőknek, akik felvásárolták akkoriban a Hegyalja borait, s a bank sok pénzt vesztett e könnyelmű játékon, milliókat. Apám említette néha, hogy akkortájt különös módon mentette meg, utolsó fillérig, a betevők pénzét; felkereste annak a fővárosi pénzintézetnek elnökét, akinek kegyeltje volt az Endre bátyám utódjául kinevezett gyarmati felügyelő, s mikor a híres-kegyetlen, nemzetközien ismert, dúsgazdag és hatalmas bankelnök a kínos előterjesztésre vállát vonogatta, s olyasmit felelt, hogy «akkor menjenek az urak csődbe», apám csendesen megjegyezte: «Azt megtehetjük, s amink van, odavész; de a mérlegen ott lesz Méltóságod neve is». A híres bankelnök idegesen kapta fel fejét; aztán csöngetett s a belépő igazgatónak odaszólt: «Száz százalékot fizetünk». Ez a háromszavas, gavalléros mondat sok-sok milliójába került a nagy pesti banknak. A betevők megkapták minden garas betétjüket, még a kamatokat is. Ezt a történetet sokszor hallottam, mint a kapitalizmus hőskorának egyik virágregéjét.

Endre bátyám az első emeleten lakott családjával, két gyermekleányával és fiatal, nyugtalanvérű feleségével, aki egy éjszaka megszökött tőle és később felcsapott színésznőnek a fővárosban. Ilyesmi nagyon ritkán fordult elő a városban. A sorsdöntő éjszakán Endre bátyám áthozta aludni hozzánk leánykáit, s ő maga ott ült az ebédlőben, szüleim között, akik hasztalan vigasztalták, s zokogott. Mi gyerekek némán, sáppadtan kucorogtunk hálóingben körülötte, s bámultuk ezt a szokatlan, ijesztő jelenséget, egy zokogó férfit, aki még hozzá bankigazgató. Éjféltájban egy pillanatra felhagyott a zokogással, könnyeit törülgette, s elcsukló hangon mondotta: «Sose bíztam igazán Ilonában. Három esztendeje nap mint nap mondtam neki: Ilona, Ilona, maga engem megcsal.» A kisleányokkal közös ágyba feküdtünk, s egész éjjel ébren és dideregve hallgattuk ezt a gyámoltalan, nyöszörgő idegen férfit, szüleink vigasztaló szavait, hideglelős izgalommal éreztük, hogy a felnőttek sem mesterei az életnek, s idegen életek és sorsok titokzatos végzete suhintott el felettünk, olyan titok robbant ki azon az éjszakán, melyet, úgy látszott, a felnőttek sem birnak ésszel felfogni. A «hűtlen asszony» később férjhez ment egy pesti színészhez, s maga is fellépett színpadon; a városbeli urak soha nem mulasztották el, hogy fővárosi kirándulásaik alkalmával megtekintsék ezt a rendkívüli látványosságot, s hazaérve aztán ujjaikat csettintgették és ízes részletességgel számoltak be a látottakról. Ritka tünemény volt a szökött asszony. Már a válás is félországra szóló, nyugtalanító rendbontásnak számított. Gyermekkorom idejéből egyetlenegy válásra emlékszem, s különösképpen akkor is egy bankigazgatót, Endre bátyám szakmabeli konkurrensét hagyta ott a felesége, férjhez ment egy hitehagyott feketepaphoz, aki a püspöki aulában szolgált, s odahagyott állást, hitet, reverendát az asszonyért. Ilyen balsors üldözte a városunkbeli bankigazgatókat családi életükben.

Idővel minden ember jelentős lesz, éles vonalakkal alakul ki az emlékezetben, a gyermekkor árnyalakjai megnőnek és gyanítani kezdjük, volt-e szerepük életünkben, kutatni kezdjük, miért emlékezünk hát mégis ilyen kegyetlen élességgel az ifjúság egy-egy mellékes alakjára? Endre bátyám igazán nem volt különösebben okos, sem különösebben érdekes ember; de most már tudom, hogy a férfi és nő titkáról mégis akkor éjszaka sejtettem meg először valamit, mikor ez az elhagyott férfi előttünk zokogott; akkor tudtam meg először, hogy a férfiak és a nők kapcsolata nem valami maradéktalanul derűs, kívánatos idill; csukló sírása a fülemben maradt, s ma is hallom néhanapján.