Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 24. szám · / · FIGYELŐ · / · SZABÓ LŐRINC: STEFAN GEORGE

SZABÓ LŐRINC: STEFAN GEORGE
Endlose strassen drin mit gleicher gier
Die menge tages feilscht und abends tollt.

Ez a kalmár tömeg hiába akarja megvásárolni a fellegvárat, - földi kincseket ígér:

Doch strenge antwort kommt: Hier frommt kein kauf.
Das gut euch vor allem galt ist schutt.

És a vég és az indokolás:

Euch all trifft tod. Schon eure zahl ist frevel.

A teljes megújhodást követelő költő ethosza kifogyhatatlan a testi, lelki, szellemi silányság üldözésében. Démonikus versekben szinte már a modern kultúrcsőcseléket félrevezető «boszorkánymesterek» pártjára áll: «Wir lachen eures wahnes, - geschlechter falschen spanes...» - mondja a Hexenreihenben, és megírja a Widerchrist-et, a kárörömnek és az őrjöngő prédikátori fájdalomnak pokoli remekművét. Az Antikrisztus megjött, nagy hír előzte meg, bölcsek és balgák a lábai előtt fetrengenek és ő, a Gonosz, monologizál:

Kein werk ist des himmels das ich euch nicht tu.
Ein haarbreit nur fehlt und ihr merkt nicht den trug
Mit euren geschlagenen sinnen.

Ich schaff euch für alles was selten und schweer
Das Leichte: ein ding das wie gold ist aus lehm
Und duft ist und saft ist und würze.

Der Fürst des Geziefers verbreitet sein reich
Kein schatz das ihm mangelt kein glück das ihm weicht...
Zu grund mit dem rest der empörer!

De végül jön az ébredés:

Dann hängt ihr die zunge am trocknenden trog
Irrt ratlos wie vieh durch den brennenden hof
Und schrecklich erschallt die posaune.

Hogy félreérthetés ne legyen, a királyok se különbek:

Die fürsten priester knechte gleicher art
Gedunsne larven mit erloschnen blicken
Und frauen die ein sklav zu feil befände -
Was gelten alle dinge die ihr ruhmet:
Das edelste ging euch verloren: blut...

Mint a testet a vér, úgy váltja meg a lelket a hit. És George ma (1914-ben),

...da sich schranzen auf den thronen brüsten
Mit wechslermiene und unedlem klirren,

Jézushoz fordul:

Komm heiliger knabe! hilf der welt die birst
Dass sie nicht elend falle! einziger retter!...

És XIII. Leóhoz, mert a hit még az ezerfejű tömegen is segít:

So sinken wir als gläubige zu boden
Verschmolzen mit der tausendköpfigen menge
Die schön wird wenn das wunder sie ergreift.

Egy keresztes vitéz gondolkozott és érzett így. «Ich sah die nun jahrtausendalten Augen - Der Könige aus stein von unsren träumen - Von unsren tränen schwer...» - mondja más helyen, és az egyetemes hiten kívül nem tud más orvosságot. Legfeljebb büntetésről tud, «még mélyebb ekéket», pusztítást követel, és himnikusan üdvözli a megmentő Rombolókat:

Spreng aus der kluft!
Schrecke die luft -
Leuchtender heere geschmetter!
Rachlieder schnaubt
Senget und raubt
Tötet und richtet, ihr Retter!

Itt már nem a korbácsos prédikátor beszél, hanem a diktátor, ha úgy tetszik: a terrorista.

Különös, hogy erről a Georgéról néha még ma is olvashatjuk a harminc-negyven év óta sokszor elismételt elefántcsonttornyos «vádat». Akik e vádat emelik ellene, rendszerint még a ruhatárát, a kosztümjeit sem ismerik; csak egy kosztümben látták, az elsőben, az «esztéta-költő», az «artista-poéta» pózában és márvány pongyolájában. Pedig az «ethikus George» felfedezése igazán nem új dolog, - felfedezte az ő «aktivizmusát» még a legrosszabb európai irodalmi köztudat is, amikor a költő, még a háború előtt, a Zeitgedicht-ekben, közvetlenül kezdett a korához szólni. A jobb köztudat viszont kezdettől fogva tudta, hogy az ifjú George; a franciás parnasszista és szimbolista költői kultúrával is átitatott «fenkölt herceg», sohasem volt egyszerűen csak egy új lakója, új földöntúli kísértete a régi jó elefántcsonttoronynak. George első korszakában, pompázó szépségkultuszának, ezeregyéjszakás álomvilágának, az antik képeknek, a nehéz színeknek, az alvilági káprázatoknak az idején is olyan tulajdonságokat mutatott, amelyek ellentétesek minden dekadenciával, élettagadással, asszonyossággal, elefántcsonttoronnyal. Egyrészt a rendkívüli valóságközel, a széppé emelt realitásnak testi közvetlenségű megragadása különböztette meg az igazi artistától, másrészt mondanivalója, hite, szellemének feszültsége, «kegyetlensége». George nemcsak közölt, hanem mindig jelentett. A trónon és a biborban is puritán volt. Objektivitása olyan, mint az életnek, a tárgyaknak valósága. Magatartása kihívásként hatott a naturalizmus, impresszionizmus és a klasszicista epigonizmus felé. Műveinek megmunkálása programot jelentett és szakítást a gondatlansággal, sekélyességgel, szentimentalizmussal, a humorral, az impresszionizmussal. Ha csak pózolt volna, akkor is olyan lenne, mint egy tündöklő szirt. De nem pózolt, és nem volt hideg, csak megkeményítette magát. Acél volt és gyémánt, erő, fény és fegyelem. Az egész embert akarta visszahódítani, a teljes embert, a teljes költőt, azt nevelte, edzette magában. A költőt, aki nagyon is az életé, annyira az életé, hogy - egyebeken kívül - meri vállalni és védeni azt, ami igazán nem idegen a munkája lényegétől, a giccsé diszkreditált szépséget. Mert szép is az élet! George nem volt hajlandó a naturalizmus szemeivel nézni és látni. Eleinte gyönyörű, poétikus» témákat választott, - ma már nagyon látjuk választásában a nevelő tendenciát, a papnak és a katonának a mozdulatát. Aztán, még mindig «esztéta-korszakában», a legközönségesebb pillanatokat formálta költői műremekekké: a Das Jahr der Seele kötet az egész világirodalomnak talán «legeseménytelenebb» verskötete. A néző szem gyönyörködik benne egy őszirózsában, egy felhőfoszlányban, egy parkrészletben, egy lehulló érett gyümölcsben. De ez a néző szem épített is, megragadott, szobrot és festményt, háromdimenziós élményt teremtett a lélek számára a valóság kis, jelentéktelen darabjaiból. A bensőség, igazság, az anyaghoz való hűség, amellyel a tárgyakhoz nyúlt, vérrel árasztotta el a témái testét. Ezeknek a «szép» George-verseknek húsuk van. Azok, aminek mondják magukat. Halk, finom, mély szépségek, valóságok. Nem puffasztja őket «hangulattá» a testetlenség. A lélek, a szellem is testté válik bennük.

A csoda azonban, amit George művelt és ami szintén nem szokott az elefántcsonttornyos költői akarnokok erejéhez tartozni, a nyelv. George újjáteremtette a német költészet nyelvét Mindig meg tudta találni a teljes kifejezést, azt, ami épen szükséges, hogy az ige testté váljék. Gundolf mondja, hogy még zseninek lenni sem elég ahhoz, hogy egy költő új nyelvet bírjon teremteni, már pedig Goethe óta a német nyelv sohse állt oly nívón, mint ahová George emelte, s az elmúlt században Nietzsche mellett George az egyetlen, aki vissza tudta állítani a szó világteremtő erejét (Heine ugyanis csak a goethei nyelv-örökség virtuóza, zseniális tékozlója, hígítója.) Ilyen megállapítások igazságához mi, akiknek a német nem anyanyelvünk, nem nagyon szólhatunk hozzá, de az biztos, hogy Georgére egy-egy sorából mi is épúgy rá tudunk ismerni, ahogy egy Goethe-idézetet meg lehet különböztetni mindenki másnak a szövegétől. Hatalmas világ ez az új, georgei nyelv és magán viseli a georgei szellem zord bélyegét. Ami édes, hajlékony, könnyű, behízelgő benne, az nem meglepetés; az igazi érdekesség, nagyság és újság az az ősi íz és erő, ami miatt ez a nyelv néha úgy hat, mint egy szörnyeteg beszéde, ótestamentumi beszéd. Századok munkáját és egy egész fajta munkáját végezte ez a költő a nyelvén. Sokszor egészen angolos az a német, amit George; magukat a szavakat is tömörítve, gyökösítve, mond. Az amúgy is robbanóan koncentrált téma, a képsűrítés, a nehéz, ritka, tömbös rímek, a régi gyökerekből táplálkozó, elavult vagy különleges nyelvtani és színtaktikai eszközöket és formákat feltámasztó és mégis természetes nyelv akárhányszor tíz egyszótagos szóból épít ki egy ötös jambusos sort s a hang ilyenkor még az angolok közül is Robert Brownin verszenéjének súlyos görgését juttatja az ember eszébe. Fegyverek, páncélok zörgésének, köveknek a beszéde ez, amely maga is kőtáblákra kívánkozik tompa dörejeivel. A hanghatások egyik határán, ennek a vad erőnek az extrém megnyilatkozásai állnak. a másik oldalon a magánhangzók és mássalhangzók, alliterációk legédesebb játéka. S közben mindenütt tárgyi súlyú plasztika. «Hinaus zum strohm! wo stolz die hohen rohre - Im linden winde ihre fahnen schwingen...» «Und weit wo wolken lichte berge bilden, - Er seiner wünsche wunderlande sucht...» «Surrend leichter rehe rudel durch die waldeslichtung rennen...» És: «Siehst du im takt des strauches laub schon zittern - Und auf der glatten fluten dunkelglanz - Die dünne nebelmauer sich zersplitter...» «Wir schreiten auf und ab im reichen flitter - Des buchenganges beinsh bis zum tore - Und sehen aussen in dem feld vom gitter - Den mandelbaum zum zweitenmal im flore...» Ezek mellé a teljes zengésű puha zenék mellé csak példának vegyük az Urlandschaft félelmesen zord és félelmesen megfékezett nyugalmú versének befejezését:

Erzvater grub erzmutter molk
Das schicksal nährend für ein ganzes volk.

Lassú ünnepélyességre kényszeríti a fizikai nyelvet ez a szigorú és egyszerű stílus:

Rangt nicht vor rissen, bruchen, wunden, schrammen.
Der zauber der zerstückt stellt neu zusammen...

Vagy ez:

Einer stand auf der scharf wie blitz und stahl . ..

Vagy a Zeitgedicht híres kezdősorai, a szándékosan választott, éles, érdes rag-ismétlődésekkel:

Ihr meiner zeit genossen kanntet schon
Bemasset schon und schaltet mich - ihr fehltet.

És mikor Dante nevében szól:

Mein zorn auf lasse niedre und verruchte
In form von erz gerann...

Milyen szép az a végtelen, gazdag, pompázó, súlyos egyszerűség és súlyos nyugalom, amivel a kökörcsinekről beszél egy vers:

...In trauergruppen dunkle anemonen.
Sie neigen sich bedeckt mit silberflocken
Und hüllen noch mit ihren blauen glocken
Ihr innres licht und ihre goldnen kronen
Und sind wie seelen die im morgengrauen
Der halberwachten wünsche und im herben
Vorfrühjahrwind voll lauerndem verderben
Sich ganz zu öffnen noch nicht recht getrauen.

Vagy ez az örök sor az örök városról:

Das allumworbne trümmergrosse Rom.

És a Trauer II.:

...Im jungen schlag ein krachen
Von stamm nach stamm - wann fällt der nächste?
Das morgendliche grün erschlafft
Das kaum entsprossne gras liegt hingerafft.
Kein vogel singt... nur frostiger winde lachen
Und dann der schall der äxte.

Ez az igazi költői erő, a nyelvnek és a látásnak markoló, valóságos ereje. Megfékezve, hogy szét ne áradjon, föl ne híguljon, hanem izmos maradjon, feszüljön, mint az eleven élet. «Du gabst dem schmerz sein mass...» A fegyelem, a mérték, mindig megmaradt. Még akkor is, amikor «Gesang verklärter wolken ward zum schtei», még akkor is, amikor ez a georgei Schrei oly erős lett, hogy megszületett belőle az «új pátosz» iskolája, és minden további modernség és extázis: aktivizmus, messzianizmus, expresszionizmus.

George tulajdonképen mindig egyforma volt. Sem időfölötti szemlélete, sem technikája nem «fejlődött». Kezdettől fogva az volt, aki lett, csak fokozatosan kibontotta magát. «Ihr sehet wechsel doch ich tat das gleiche...» Nem változott, körötte változtak, hozzáfejlődtek. Legtöbben félreértették. Átalakították a hódolói is. Őt, «az egész ember morális megváltóját», egészen csak kevesen vállalták. Kikerülhetetlen nyelvi hatásán kívül akaratának pozitív tételei - a heroizmus, a pillanat szolgálatának elítélése, a szövetség hangsúlyozása, az abszolut értékelés, a férfiasság kultusza, a becsület, a méltóság, a kozmosz örök rendjébe állított sorsvállaló örök ember - szintén megtették a maguk hatását az új német lírára (és a prózára is), de az expresszionista költészet a maga formarombolásával, szétfolyó extázisával, fegyelmezetlen szellemével, materiális forradalmiságával egyúttal teljes ellentéte is lett ősének, a georgei világnak.

George nagy műve - főleg az öregkori rész - tele van olyan utalásokkal és követelésekkel, amelyek ma, nacionálszocialista diktatúra győzelme után, megdöbbentő jóslatoknak, üzeneteknek látszanak. Ezek a «jóslatok», - a Stern des Bundes, a Krieg, a Das neue Reich és a háború után írt Drei Gesänge részletei - a nagy fordulat nélkül «csak irodalom» volnának, mint George «szép» versei. Az föltétlenül biztos, hogy a költő sokkal jobban ismerte a népét és faját, mint a weimari vezetők, de valószínű, hogy egy egészen másszerű «népi összefogás» esetén a most politikailag «aktuális» George-idézetek, a «bevált» jóslatok nagyjában szintén érvényesek és «igazak» volnának. Hogy a költő maga hogyan képzelte ideáljai megvalósulását, azt már soha senki meg nem mondhatja Georgének, a diktátornak, és a Gundolf-tanítvány Göbbelsnek a frazeológiája csakugyan mutat frappáns azonosságokat; viszont a költő maga nem fogadta el Hitlertől kinevezését az újjászervezett porosz költői akadémiába.

Ez különben mellékes. Stefan George, akinek halálát én is személyes veszteségemnek érzem, mert egyik mestere, nevelője volt ifjúságomnak, már csak a műveivel van közöttünk; de egész alakja, szelleme ránk hagyta örökségül a vágyat, hogy próbáljunk mi is kitartani és szép verseket írni.