Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 22. szám · / · FIGYELŐ
Tíz interjú, tíz emberrel, egyévessel, tízévessel, végül százévessel, (az egyéves helyett a feleleteket a mama adja). Azután interjúk különféle fajtájú emberekkel, franciával, némettel, angollal, tízfélével. Végül interjúk ugyancsak tíz emberrel, akik foglalkozásuk szerint különböznek egymástól. Legvégül néhány kép az író gyermekkori környezetéről. Az interjúk, úgy látszik, részben valóságos beszélgetések, tehát valóban föltett kérdések s a kérdésekre kapott válaszok, részben elképzelt beszélgetések, melyek elárulják költött voltukat - például a francia Ninette az autobuszon, az Andrássy-út külső szakaszán egészen az átszállóig tehát legföljebb az Aréna-útig aligha adhatott volna annyi feleletet, amelyek összességéhez legalább félórai idő kellett volna - mégis belső valószerűségükkel legalább is úgy jellemzik a megrajzolt alakokat. mint a valóban elhangzott feleletek. Vagy talán még jobban. Például a képviselő az interjú végén azt kérdezi az interjuoló írótól: «Hova sietsz?» Az író felel: «Haza.» A képviselő autoszuggesztiv gyakorlattal ismételgeti: «Haza... Haza...» Ez a két szó a lényeg, mindaz, amit a képviselő csakugyan mond, vagy mondhat, csupán e két szó dinamikáját adja meg. Ugyanúgy a miliő megfestésében ez a mondat: «A hosszú előszoba végén a képviselő úr ajtaja fölött egy fölírás csillog felém: Kijárás.»
*
Tehát nem riportok a
Íme, a csecsemő megpillantása, sőt maga a születés, a halál problémájának távlatába állítva. Ebben a távlatban a jelenségek, a tulajdonságok, az élmények és a gondolatok veszítenek a köznapi jelentőségükből. Kiderül, hogy a szokásos méreteik kissé hívságosak, a végső stációról való megfeledkezésből fakadók. Kosztolányi szemlélete irodalmi szemlélet, ennek a szemléletnek a sokra, a minél többre, a lehetőleg mindenre való gondolás a szellemi bázisa; az irodalmi szemlélet mentes minden korlátozott leegyszerüsítéstől s mentes mindazoktól a szemléletektől, melyek egy síkon mozogva óhajtják az élet valamennyi útját bejárni, mentes tehát minden aktuál-politikától is. Lehet, hogy ez a szemlélet oly eszményi magasság, amelyre csak törekszünk s a legkitünőbb szellemek is esnek néha egyet, egy keveskét, a gyarló föld felé. Egy példát hozok fel, ugyancsak az első rajzból, a Paliká-ból: A mama dicsekszik, hogy Palika tudja azt a szót,
*
Különben bámulatos, milyen bravurral birkózik meg Kosztolányi azokkal a külső meghatározó elemekkel, melyek ugyan műve egyes darabjai létrejöttének előfeltételei voltak, de amelyek számtalan tilalmat is állítottak az író elé. (Egy napilapban jelentek meg először ezek a beszélgetések.) Nyilván e külső körülményekből is magyarázható, hogy aránylag keveset mond alakjainak nemi életéről. Ma mindnyájan elkövetjük ezt a hibát. Kosztolányinál hibáról sem lehet beszélni, mert képet ad, felületet rajzol, ez a célkitűzése ezuttal. Alakjaihoz csupán kérdéseket intézhetne a nemi életükre vonatkozóan, a feleletek aligha mutathatnának mást, mint a titkolás, takargatás, letagadás fejlett technikáját s az igazi lélektani önismeret hiányát. Kosztolányi mindent tud, ezt is tudja s - így kell magamat kifejeznem - amit lehet, azt megteszi az olvasó felvilágosítására, mintegy belerejtve a szövegbe néhány megjegyzést. Például a tízéves Pistától ezt kérdezi: «Te nem nösülsz majd meg egyszer?» Pista feleli: «Ilyesmire én sosem gondoltam.» Az író zárjelben megjegyzi: (Soha: mindig). A megjegyzés persze általában a nemi életre vonatkozik.
*
Érdekes, hogy Kosztolányi, aki azok közé tartozik, kik leginkább megközelítették azt a bizonyos ormot, melyet, illetve melyről való széttekintést s a látottakról való beszámolást l'art pour l'art-nak szokás nevezni, mily ernyedetlenül űz propagandát mindazért, ami szerinte szép és drága. A harmincéves Andorra a legmélyebb hatást Dosztojevszkij Raszkolnyikovja «gyakorolta». A hetvenéves János legszívesebben arra gondol, hogy Jókait olvasgatta. A francia Ninette - akiről azt sejtem, hogy mást és másfélét is mondott, mint amit az író közöl velünk, ha nem is az autobuszon, hiszen ő «csupa értelem és gúny», - mindjárt magyarrá válásának legelején Deák Ferenc egy levelét olvasta, kedves írói pedig, nem Zola, hanem Renan s a magyarok közül Mikszáth. Az angol Dorothy regényes hevületei korszakában Byront olvasta. Az olasz Mario magyarul Vörösmartyból tanult. Az orosz Jekaterina asztalán éppen Kuprin hever. A gyorsíró Aranyt, Shawt és Shakespearet említi, a kertésszel kapcsolatban maga az író Arany Jánost és Jókait. Az ügyvéd még ma is olvassa Cicerot. Valamennyi irodalomkedvelő, a Kosztolányiéval egy ízléssel. Az író lehetőleg megkérdezi modelljeitől: ki a kedves költője? A tűzoltótól: Hogy ég el egy könyvtár?... Igen, ennek a műnek higgadt s nemeshangú mondataiból is szüntelenül érezhető az egyéni lelkiség, mely amint reagál a természet az élet minden mozzanatára, önkénytelenül is ítélkezik - permanens ítélőszéket tart - s végeláthatatlan gyorsasággal váltakozik benne a kétféle lelki hozzáállás: vonz és taszít; másképen: óhajt és kárhoztat. Még a betegség, az öregedés, a kopaszság, a foghullás ellen is protestál. Csupán törekszik például a halállal való megbékélésre. A tízéveshez intézett legelső kérdések közt: «Milyen játékaid vannak?» «Hajó, vonat.» «Játszol velük?» «Már csak ritkán. (Jaj de szomorú ez.)» Ime, ha csak a tudat alatt is, máris a koporsó képe. Most közbevetőleg ezt kell mondanom: a halál ellen ugyan hiába protestálunk, de talán nem hiába a halálfélelem ellen, legalább is annak mai ereje ellen. Talán már valami a tudattalan gondolatoknak a tudatunkba való beiktatása is... Azt mondtam tehát, hogy Kosztolányi is propagál. De vessük el ezt a gúnyos szót, mellyel visszaélnek. Vessük el ezeket: propaganda, tendencia, harc. Idegen területekről valók. Azt a fajta lelki munkát, melyet néhány kis részlettel próbáltam mintegy leleplezni, emberi, földi, társadalmi vonatkozásaiban nevezzük akárhogyan, keressünk rá új szót, ez a munka folyik, leplezhető, de tökéletesen el nem titkolható, nem bánom, nevezhetjük imádkozásnak is, legyen imádkozás a mindenség urához, imádkozás esőért és imádkozás jégverés és aszály ellen.
*
Különös állatsereglet, melyben jár sorra a mutatványos, mutatja a százévest, a négert, a finnt, a gyorsírót - s mindig maga a mutatványos az érdekes, s a mutatványos szellemének ragyogása. Mindnyájan láttunk például japánt, tudjuk a külsejét s a szokásait, de ujság számunkra, ahogyan Kosztolányi leírja: «Szeme - az arccal és homlokkal egy síkon - szinte védtelenül tekint a világba. Pilláinak minden szála külön-külön áll. Keze törékeny-apró. Lábszára kurta.» És figyelmünk máris a mutatványosra irányul: «A viszonylagosság törvényénél fogva én is épily furcsa lehetek neki... Szemem a csontok barlangjából alattomosan pislog kifelé, mint valami haramialesről.» Az első kérdés: «... hogy vélekedik rólunk, európaiakról?» A rajz végén pedig: «Közöttünk csak egy pohár víz van. Néha azonban úgy rémlik, hogy ez a pohár víz akkora, mint a Csöndes Óceán s értelmünk, hajlandóságunk, rokonszenvünk ellenére is végzetesen elválaszt bennünket.»
*
A kötet némely darabja, mondjuk a