Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 21. szám

TERSÁNSZKY J. JENŐ: AZ AMERIKAI ÖRÖKSÉG
Kakuk Marcinak, a csavargónak, további kalandjai (10., befejező közl.)

Másnap nem is néztem rá. Jött-ment, elfordítottam a fejem tőle.

De ki jött oda hozzám? mint Kasosné, mikor látta egy percre egyedül lehet velem.

Hogy, látja ő, haragszom rá. Minek haragszom? Ő nem oka, hogy nem lehetett most. Félt, hogy bejöhetett Linka. De úgy sem akar soha. Soha azt nem akarja, hogy a kedvesem legyen. Azt nem lehet... talán majd egyszer!

Hát így! Csak hallgatom... Mert már ez olyan volt nekem, mint a tanítónak a lecke.

Ha feleltem, vagy ha látta hajlok hozzá, akkor mindjárt: nem, soha, soha, nem! Ha látta elfordulok tőle, akkor a biztatással kezdte: majd egyszer, majd egyszer!

Akkor már olyan dühbe hozott, hogy ránéztem és azt mondtam neki: akár egyszer, akár másszor, nem kell! Kértem: hagyjon békémet. Hagyjon hát békémet! Nem kell többet akkor sem, ha akarja is, se egyszer, se másszor. Értsen szót és hagyja békémet... Így!

Na, hogy erre tán megneheztelt? Aj, dehogy!... Erre csak kacagott és azt mondta: hiszen ő is tudja, hogy a tegnap volt a legjobb alkalom nekünk, hogy akármit csináljunk, mert Linka a korcsmába kérezkedett táncolni tőle. De én voltam ügyetlen! Minek engedtem őtet ki a kamrából? Nem félt ő Linkától, hogy bejön. De hát azt gondolom, annyival is hozzá lehet férni egy tisztességes asszonyhoz, amennyivel én akartam egy-kettővel őhozzá... El is eresztettem őtet különben, mikor már elszánta magát a rosszra és nem tudta már: hány hét hat hét?... Hát csak én magamra vessek!... Rajtam múlt, hogy ő még csak Kasosé volt, az uráé életében. A enyém nem.

De már nem is beszélem tovább...

Mert csak azt gondoltam, hogy: ez az asszony tán nem akar addig nyugodni, míg féleszűvé nem tesz... Hát mit tettem volna? Nem próbáltam meg eleget vele!... Na!... Hát mit tettem volna még?

*

Azért ne sajnáljanak. Utoljára csak én kacagtam.

Éppen egy nappal előtte, hogy a jubileum volt, ott voltak Kasosnál ebédelni a felvégről a kántor és az egyik káplán.

Még tudom, hogy ezek ketten majd összevesztek Jánoskán, azon, hogyhát: hova kerül egy ilyen hülye a másvilágon?

A kántor azt mondta a papnak: hát nézze meg, a kutya többet ért az ember szavából, mint ez a lüke, hát akkor a kutyának hamarabb lehet helye a mennyországban, mint Jánoskának.

De a káplán nagyon leszidta ezért a tanítót. Mert azt mondta; hogy a kutyát nem keresztelték meg, már pedig keresztény lélek csakúgy lehet valaki, ha felveszi a szentséget, mint ahogy Jánoskának is feladták. Azután már a mennyországnak mindegy, hogy meghülyült.

Elég az hozzá, hogy a kántor meg a káplán engem is elhívtak magukkal a felvégre, hogy nézzem meg a jubileumi színjátszást.

Kasosné is jött. Kasos is jött. Otthon csak Linka maradt. Ő már látta különbenis a Kasos-lányokat angyalnak énekelni előtte való este.

*

Nahát a plébánián, egy nagy-nagy szobában, dobogó volt csinálva és a falra, vagy vászonra festve, mint a színházban, az erdő és az út, a sziklák közt, mint az Asszonyszabadítónál.

Azt már meg kell hagyni, hogy olyan gyönyörűséges szép éneket még én sem hallottam soha, mint amilyet ez a kántor és káplán tanított be ezeknek a falusi libáknak.

Egy legény volt Sebestyén, egy nagy bárddal. Vele három másik legény, a juhászok, nyilakkal és fokosokkal. És vagy hat-hét kutyafejű tatár. Ezek is nagy kardokkal és lándzsákkal. Mindnek a bajusza végén ólomgomb lógott és a szakállukba gyöngy volt fűzve.

Az angyalok, fehérben hátul álltak és köztük a középső Kasos-lány volt Szűz Mária.

Úgy énekeltek és jártak le és fel, mint a Betlehemesek. Szűz Mária és az angyalok biztatták Sebestyént és a tatárok kiejtették a kezükből a fegyverüket Sebestyén és a juhászok előtt és leborultak előttük. De persze ezt mind énekelve csinálták. És a kántor egy kis orgonán játszott velük, meg három másik hegedűs és bőgős és trombitás.

Csakhogy mi lett? A legkisebb Kasos-lány olyan ájulós volt.

Most is, mikor másodjára akarták próbálni a játékot, hát a kis Kasos-lány elfehéredett, a szája reszketni kezdett és lepp! végigesett a dobogón ottan.

Erre persze nagy handabanda. Futkosás. Letye-fetye. Doktorért mentek.

Dehát a játékot nem lehetett abbahagyni, mert másnap a jubileum volt.

Csak a kis Kasos-lányt pakkolták fel a szekérre, hogy vigye haza, feküdjön le. Kasosné persze ment vele haza, úgy, hogy aztán a bricskát visszaküldi Kasosért és a többi három lányért.

De mikor kikisértem én is Kasosnét és a kislányt a szekérhez, egyet gondoltam. Felugrottam én is a kocsis mellé. Mentem velük én is haza.

A bricskát aztán visszaküldtük és mert Linka nagyon kéreszkedett, hát elengedte őtet is Kasosné, a mátkájával, Gáborral a bricskán.

Persze a legkisebb lánynak valami orvosságot adott Kasosné, amit már régen rendelt neki az orvos és lefektette. Aztán kijött tőle, hogy ne zavarja, aludjon.

De én, ha felkötnének sem tudom mai napig se, hogy minek lehetett az hogy Kasosné éppen akkor félt a legkevesebbet, hogy rajtakapják velem, mikor a Kasos legkisebb lánya itt aludt a házban.

Mert ez így volt.

Nem mondom, akkor én hívtam be Kasosnét a kamrába, az ajtójából mikor kijött a kis Kasos-lánytól. Dehát benn lenni nálam volt ő eleget mégse tudtam vele semmire vinni.

Most? Olyan kezes volt, én is jobban csudáltam, mint a macska. Még ő símult a kezemhez, mikor hozzáértem.

Többet se is lesz olyan asszonnyal dolgom, amíg élek. Csak úgy emlékezek rá most is.

Még azért akkor este rájött utoljára a makranca. Hogy így és úgy, mit tettem vele? Mi lesz ha az ura mégis megtud valamit?

Hát akkor aztán mondtam neki:

- Ha rajtacsípik az embert, annak mindig az asszonyok az oka, mert mindnek van valami mórikája, mindig. Sohse vesztünk rajta, mit csinálunk, ha egy-kettő értjük egymást, szemről is és az egyik fülünk mindig nyitva. Vagy tán mondjam azt is magának, hogy ahogy maga félti itt a becsületét és egyebet, hát csakúgy félthetem én is a derekamat, hogy letörik itten, ha megneszelik miben járunk ketten?... Így drága Rózsikám!...

Nem is fogtak meg ott engem ezzel a Kasosnéval. Nem is álmodták se az ura, se a lánya, se cselédje, miben vagyunk. Pedig volt úgy is, hogy fényes nappal a kamra egyik ajtóján jöttek be hozzám keresni Kasosnét, ameddig a másikon kieresztettem magamtól.

Más ugrasztott el onnan engem, abból a fínom helyből. Az Isten átka jöjjön rá! Rá is jött.

Csak ezt mondom el még itt.

*

Kasos, ha a városba ment, majd mindig bevitt engem is magával. Mert sohse tudta, mikor kell valami írást megnézessen velem. Másba ez nem bizott.

De már ahová mentünk, a vasúttársasághoz, vagy a kincstári hivatalokba, inkább is velem álltak szóba az irnokok is, mint Kasossal.

Ne is mondjam! Még a bekecsem is jobb volt a Kasosénál. Mert újan vettem, úgy hogy csak ismerősök nem nézték Kasost, a magyarnadrágban, csizmában, kucsmában, az én kocsisomnak, mikor a spórolt pénzemből kemény inget és nyakravalót is vettem magamnak.

De elég annyi, hogy egy nap, ahogy otthágy engem Kasos a városban a szekérrel, hogy valami fuvarköltsége után menjen, hát elindulok én is sétálni egyet magamnak.

Szép téli idő volt. De kegyetlen mérges hideg, ahogy mondják: foga volt a napnak is.

Csakhogy lödörögtömben erre-arra, egy nagyon utolsó pálinkásbolt előtt kiabálás, veszekedés állít meg. Látom, hogy egy nagy rongyos tekergőt kizuhintanak a jégre a butikból. Az tántorog ottan, hanyatt esik, de csak felugrik és neki ordítva a butik üvegajtójának.

Be is törné biztosan, dehát ott várja már a butikos zsidó a sógorával, (ismertem jól őket) és zuhinti kifelé az utca közepére megint Somát.

Mert Soma volt. Elébb meg se ismertem jól, olyan borzasztóan le volt rongyolódva.

Na mikor odaállok és megfogom a Soma karját és Soma ordít és fenyegeti a zsidókat, hogy: gyilkosok, rablók!... Hát a zsidók nekem magyarázzák:

- Hiszen nézze, itthagynánk mi őtet, de le akar feküdni a lócára és itt horkol és foglalja el a helyét más vendégeknek a kályhánál. Ülve már hagytuk, zárás után is adtunk neki helyet. De ő nappal és feküdve akar aludni itten.

Jóhát, nem szaporítom a szót a zsidókkal. Tudom, hogy ez a Soma milyen erőszakos. Ő a lábát nem veszi tovább másnak. Képes inkább összeverni akárkit, összeveretni magát, lebontatni és elhordatni a házat maga felül, hogy ő elmenjen valahonnét.

Most is váltig acsarkodik Soma velem is a zsidókra, hogy azt mondja: ő két napja nem nyújtózhatta ki a tagjait, már a görcs húzza a lábát és derekát az üléstől, le akar feküdni a butik lócájára.

Én elrángatom mégis:

- Gyere, majd kapsz helyet máshol, ahol kinyújtózhatol.

Hát nagyon megsajnáltam Somát!

Abban a hidegben alig volt rajta valami. Az ujjasa egyik ujja helyett csak az inge. Persze az is fekete a piszoktól és egy rongy. A lábára gyékény kötve spárgával. A kalap a fején látszik a szemétről való, egy köcsögkalap.

És így sírt és vacogott ott nekem Soma, mint egy gyermek. A könnyei folytak lefelé a szakállába: hogy hová jutott ő már!

Az anyjától, feleségétől a csendőrök vitték el. (Mert biztosan megverte őket.) Milcsi, a babája is kilökte. (Mert biztosan annyira zsarolta Soma őtet.) Odavett Milcsi magához egy termetes tekergőt. (Ez elbánt Somával, ha rátört Milcsire.)

Hát így állt ott Soma velem az Isten színe előtt. Persze ő ahogy kimosta és kiszépítette magát a gyalázatos dolgaiból, idegen azt hitte volna róla, hogy ő a vasorrú bába mostohalánya, akibe mindenki belerúg, pedig ő ártatlan. Csak én tudtam mit ér ő.

Nahát mindegy. Csak sajnáltam nagyon, hogy jó ruhám volt és egy pár garasom:

- Gyere hát!

Elvittem egy ócskásnéhoz. Vettem neki egy felsőt. Jó rongyos volt, de meleg, báránybőrös.

Ott meg is mosdattam Somát a cigánynénál. Még egy hétre szállást is kerítettem neki és jótálltam érte még egy hétre, ha nem tudna fizetni.

Hát így nem szólhatott rám, hogy azt mondta: ő már szívesen dolgozna nehéz kari munkát is, de ha egy rongy nincs a testén és megfagy.

Utoljára harapnivalót is vettem és elmentem Somával egy másik butikba. Leültünk egy deci nerángas mellé.

Na nem kell félteni Somát. Ott a butikban már hogy egy falat volt a bendőjében és egy rongy a tagján, már csak röhögött és fumigált engem is.

Mikor mondtam neki, hogy: hiszen csak egy kicsit tágítana el egy nap a pálinkás üvegtől, már sohse jutna plűre... Hát erre az én Somám még meg is haragudott:

- Mi! - azt mondja nekem: - Ilyen gazember ad tanácsot nekem, mint te? Hát teneked nem csak úgy megy mindig a sorod, ha valami lotyó bérel ki magának a butikokból, mint az én feleségem is? Vakulj meg úgy, hogy most is nem valami pendelyhez ragadsz abban a faluban? Maradnál te valahol, ahol nem valami asszony tart ki? Tán ennek a vén tolvaj parasztnak a felesége! Na mondjad!

Na mondjad! Na mondjad! És, na mondjad!

Ha ez a gyalázatos tekergő Soma egyszer valamit akart, azon úgy fogott rajta, mint a satú. Nem tudtam szabadulni tőle, hogy hogyan mehet ilyen jól a dolgom Málnáson, hogy ruhám, pénzem van.

Egy szó, mint száz, Soma kivette belőlem, hogy lettem a Kasosék hülyéjének a nevelője. Hogy örökölt Jánoska Amerikából és a többi...

Na, azt ne higyjék! Kasosnéról ugyan egy mukkot se ejtettem. Akárhogy röhögött, faggatott Soma, hogy: a Kasos sok jércéje közül melyiket búbolom?

Nem! Azt nem! De az a baj hogy elmondtam Somának, hogyan kezelem Jánoskát a tűvel. Hogy jöttem rá erre?

Kacagtunk az igaz ezen kegyetlen Somával. De tán nem is a kacagásnak mondtam ezt el Somának, hanem azért, mert már az ember úgy van, hogyha valamit annyit firtatnak tőle, mint éntőlem azt, Kasos és mások, hogy hogy kezelem Jánoskát?... hát az embernek már csak fúrja a begyét, hogy valakinek elsúgja. Mint ott én Somának.

Szen ha tudtam volna mi lesz belőle! Inkább a nyelvem harapom le, mint ennek a gazembernek, Somának elmondjam azt.

*

De akkor semmit, nem is gondoltam erre. Még egy pár krajcárt is adtam Somának, mikor elváltam tőle és mentem az Elefántkebelbe Kasost várni.

Tán egy hétre rá, vagy kettőre, hogy bevitt engem Kasos újra magával a városba.

Akkor is hagyott lézengeni el magától Kasos egy-két órát a városban és csakis kerestem Somát is, amerre tudtam, a szállásán, butikokban. De nem leltem.

Elég az, hogy mikor már megyünk hazafelé a kocsin, mintha a nyelvem ejtettem volna ki a számból, úgy nem tudtam felelni Kasosnak, mikor így kezdi nekem:

- Dehát arra mit felelne Marci fiam, ha azt mondanám, hogy én már csak azért viszem vissza magát most Málnásra, hogy összeszedje a holmiját nálam?

- Hát hogy, hát hogy? - hebegek erre ottan Kasosnak a szekeren.

- Hát ha kell valami számodolás, vagy írásmunka, megtalálom én mindig magát rá itt a városban is, minek tartsam azért a házamnál? A szegődvényére már megegyeztünk. A tízforintját megkapja útravalónak, hogy ne mondja, télvíz idején egy krajcár nélkül tettem ki. Már ma délután is bejöhet, mert küldök be szekereket.

Még legelőbb arra gondoltam, hogy tán valamit kiszimatolhatott ez a vén lócsiszár, hogy a feleségét Rózsikámnak hívom. De hiába törtem a fejem: honnan orronthat valamit? Semmit se süthettem ki.

Csak ennyit szóltam:

- Hát ki lesz helyettem Jánoska mellett? Majd danol maguknak.

Na erre aztán Kasos csakhogy fel nem borította a kocsit velünk, olyat heppent egyet az ülésen!

- Mit nekem most már az a büdös lüke! - azt mondja: - Jól behúrgolt megint ezzel is ez a gazember Pecek, mondhatom magának. Majd felcsapom a hászjára, ha ordít nekem. Tudom én már különbenis a módját maga nélkül is, hogy kell elhallgattatni ezt a lükét. Maga is megéri nekem a pénzét különben!

Így Kasos rám. Csak bámulok:

- Hát hogy-hogy, Kasos úr?

- Csakúgy, hogy máma behoztam ide a városba a húgom levelét Amerikából, egy szakértő emberhez, aki kérte. Az ki is mutatta nekem rögtön, hogy Pecek hamisítást csinált ebben a levélben a summákon, csakhogy engem jobban megfejhessen, mint a kincstári bérföldekkel: Itt is, nem tíz darab ezrest kapunk Jánoskával, hanem rongyos ezer forintot. Azt is nem öt, de tizenöt év múlva. De élt Pecek a gyanuperrel, hogy megmutatom magának is a levelet, hát kijavította benne a summákat, meg a dátumokat. Dehát azt mondja meg, hogy mi hasznát is látom magának én magam mellett, ha így megkárosíthatnak engem, a maga két szeme előtt? Még azt is mondta nekem az a szakember, hogy talán maga is összejátszott Pecekkel, hogy nem látta ezen a levélen a kaparásokat. Itt van, lássa!

Hát csakis! Most már ahogy másodszor mutatta Kasos a levelet nekem a szekeren, láttam én is, hogy a zérók itt és amott, hozzá vannak téve a számokhoz és kaparás is látszik a papíron, ha a napra tartja az ember.

- Nahát! - mondtam: - Alig adta kezembe Kasos úr ezt a levelet. Ki vette volna észre?

- Aki érti! Aki jobban érti az írást magánál!

Na az igaz! Egyik oklevélhamisítót legjobban elcsípheti a másik.

Kicsoda? Hát Soma!

Kasos aztán dühében kibeszélt ott a szekeren mindent.

Hát hallják! Ez a gyalázatos, hétszer felakasztani való gazember, ez a Soma, azzal köszönte meg nekem, hogy minap megsajnáltam és jóllaktattam és felruháztam, hogy elment Kasoshoz, beáztatott nála engem és kilöketett vele a finom helyből.

Persze, hogy ő ajánlkozott a helyembe Kasosnak. Így Soma rámmondott mindent neki. Még azt is, hogy: cégér engem a családjában tartani, hiszen azért hívnak Kakuk Marcinak a városban, mert a tüzet hamarabb lehet a pelyva közzé lökni, mint engem fehérnépek közzé engedni, hogy fel ne hajtsam a pendelyüket. Elmondta a piszkos, tolvaj, gazember Soma még azt is, hogyan kezelem Jánoskát a tűvel és hogy ha ugrálnék a szegődményemért Kasosnak, hát azért csendőrkézre adhat, mert egy házi ápoltat megszúrkáltam. Így bizony! Az én Somám, hogy három pengőt keressen Kasostól, arra ajánlkozott neki, hogy megszabadítja a Kasost Pecektől is, tőlem is, akik zsaroljuk!

Na ugyan! Hogy ennek a vén lópecérnek kibeszéljem a fejéből valami szándékát? Soha olyat!

Ahogy megérkeztünk Málnásra, a házába, Kasos már összerakatta velem a motyómat és kivitette velem a szekérre. Ott állt mellettem, amíg a szekér el nem indult velem.

Csak éppen egy Istenáldjont értem mondani Kasosnénak is, a lányainak is. Azok csak álltak, mint a maflák: mi ütött Kasosba, hogy útamra kerget? De szólni se mertek.

Kasosné ki se jött a szekérhez. Az sírt benn, az biztos, értem. Azért nem állt a szekérnél. hogy észreveszik, ha eltörik a mécsese, mikor elköszönök tőle.

Hát így volt! Sohse jutottam vissza többet abba a faluba.

*

Ne is mondjam, hogy Kasosnéért fájt a szívem legjobban. De hogy férjek többet hozzá? Jobban őrizték azt, mint a jáspis-kígyók a gyémántkövet. Még ha volt is sokáig spórolt pénzem és ruha a bőrömön rendes, közelébe se indulhattam!

Egyszer Gáborral, a kocsissal üzent nekem Kasosné a városba annyit, hogy: sajnál, hogy elmentem, sajnálnak a lányai is, vejei is, mert jó mókákat csináltunk esténként.

Persze én tudtam, még mit sajnál Kasosné. De nekem is úgy szorította a bánat sokáig a szívemet, ha visszagondoltam rá, hogy csak vonyítottam volna, mint Jánoska, utána... Azzal se tudom mi lett!...

*

Na Soma, az megkapta tőlem. A korcsmában köptem a szeme közé, mikor tömve volt vendéggel és a szódavizesüveget emeltem rá, mikor nekem akart jönni.

De utoljára is csak kibeszélte magát nekem, hogy ő véletlen találkozott Kasossal, az faggatta őt, mit tegyen és így és úgy, ahogy Soma hazudni szokott: itt láttad fehér, ott mondod fekete!... Szen ült már ő hamistanuzásért is, mikor valakire ráesküdött.

Dehát csak kibékültem vele. Együtt mentünk akkor a nyáron csavarogni a világba. Na persze úgy mondtuk: munkát keresni!

Majd ezt is elbeszélem egyszer! Most még csak azt, hogy azért Soma is megütötte jól a bokáját ezzel a Kasossal.

Mert aztán egy darabig úgy lesett Soma Kasosra az Elefántkebelben, mikor Kasos bejött a városba, mint a macska a patkányra. Zsarolta, fejte Kasost, mert fenyegethette ő is, Pecek módjára, hogy feladja Kasost a bérföldekért. Csakhogy mi lett?

Pecek, a segédjegyző egyszercsak meglépett Málnásról. Persze akkor sült ki rá a teméntelen disznóság, amit elkövetett. Körözték, ujságba is ki volt írva a sok sikkasztása, tolvajlása.

Dehát úgylátszik, Kasosnak már annyiba került hogy Peceknek a disznóságaiból kitisztázta magát, hogy már Somára, a másik kullancsára istentelen, ne-láss, ne-hallj, dühe maradt.

Így egyszer, mikor Soma odaszemtelenkedett megint a Kasos szekereihez, hogy megzsarolja, hát Kasos két kocsisa, két lőccsel, a Kasos szavára csihé-puhé, úgy ellátták a mi Sománk baját, hogy a kalapja egy hétig sem ment rá a fejére a sok kék folttól, kokastól, flastromtól, kötéstől a mi Sománknak.

Ezért már nem sajnáltam. Megérdemelte értem is.

Hát így volt!