Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 20. szám

FENYŐ MIKSA: HITLER
Befejező közlemény [+]

Amit a harmadik birodalom urai eddig műveltek: ahogy a weimari alkotmány népképviselete helyébe a nemzeti szocialista párt könyörtelen diktatúráját ültették, ahogy a gondolatnak és gondolkodásnak szabadságát megszüntették, a szót és betűt politikájuk rabszolgájává kényszerítették - az ancilla theologiae állapota ehez képest kismiska volt -, ahogy általában a kultúrális törekvéseket csak annyiban ismerik el jogosaknak, amennyiben az befolyásuk öregbbítésére szolgál, ahogy külpolitikájuk tengelyéül nyugat felé Franciaország lebírását, kelet felé Németország terjeszkedését tették, ahogy a zsidóságot brutalizálták, ahogy a katolicizmus világot átfogó egyetemlegességéből Wotánt, a germán világok vándorát próbálják kitenyészteni: mindehez háttérnek, magyarázatul, kényszerítő indokul a fajelmélet tanításait vonultatják fel. De nem kell azt gondolni, hogy a biológiai, serológiai tudomány mélyen szántó kutatásaival támasztják meg elméleteiket: beérik Gobineauval (A. Rosenberg: “Der Mythus des XX. Jahrhunderts" című, hegyi beszédnek szánt könyvében még őt is elsikkasztja, alighanem mert francia), beérik H. St. Chamberlain-nal, Günther sekélyes fajelméleti megállapításaival s ha a kiváló Herman Wirth kutatásaihoz fordulnak, akkor azokból csak azt használják fel, ami céljaiknak megfelel; ami dokumentum, megállapítás az ő elméleteiknek ellentmond, arról nem szabad szónak esnie. Nagyon érdekes, hogy épen ez a Herman Wirth (akiből Rosenberg oldalakat excerpál anélkül, hogy szükségesnek találná ezt legalább egy jegyzetben megemlíteni) írja szép felépítésű munkájában - Der Aufgang der Menschheit -, hogy a fajjáalakulás ősidejére vonatkozó komoly megállapításokat a mai emberből egyedül a serológia - a vértestecskék tudományának alapján lehet megejteni, de biztosat még ezen az alapon sem, mert ez a tudománya fejlődésének legkezdetén áll és “rengeteg anyagot kell még összegyüjteni, míg e dologban tisztán láthatunk". A nemzeti szocialista fajelmélet tudósai nem várták be ennek az anyagnak begyűlését, hanem proklamálták az északi fajtának felsőbbrendűségét, megállapítván, hogy e fajtának máig legtisztábban kitenyésztett embercsoportja a germánság, melynek önmaga és a világ iránti kötelessége minden további basztardizálási folyamatot megakasztani és az északi fajtát - magas növésű, hosszúlábú, hosszúfejű, keskenyarcú, kékszemű, aranyszőkehajú, bátor, céltudatos, vezetésre hivatott - die geborene Führernatur - Lohengrin-típust az emberiség irányítására tisztán megtartani. De hát ezekkel a serológiai megállapításokkal baj van. A serológia tudománya négy embercsoportot állít föl aszerint, hogy az emberi vértestecskék hogyan reagálnak akár ugyanazon vagy más ember vértestecskéivel való agglutinációs érintkezésnél; már most túlmesszire vinne - s ezenfelül nem is érzek magamban erre kellő felkészültséget - azoknak a kísérleteknek, anyaggyüjtésnek ismertetése, melyeket a serológia komoly tudósai idevonatkozólag eddig megejtettek s csupán néhány jellemző eredményét iktatom ide. A megvizsgált embercsoportok között a legtisztább fajta néhány északamerikai indián törzs, akiknek vérösszetétele az ősidők óta semmit sem változott. A fajelmélet, a fajtisztaság tudósainak nyilván ezeket kellene például az emberiség elé állítani. Az európai ember, a német ember vércsoportképlete máskép alakul: ezeknél túlnyomórészt az I. és II. vércsoport van képviselve, kisebb mértékben a III. csoport és még kisebb mértékben a IV. csoport. Mi sem természetesebb, mint hogy germán tudósainknál ez az összetétel, ez az arány jelenti a kultúrahozó, a vezetésre hivatott, az emberiséget testileg-lelkileg előbbrevivő, a heroikus észak-atlanti fajtát, tehát azt a fajtát, amelynek megvédésére a nemzeti szocialista forradalom most a világot sarkaiból kifordítani készül. A baj csak az - nem a tudomány, hanem a nemzeti szocializmus szempontjából -, hogy a franciáknál végzett vizsgálatok ugyanezt a képletet mutatják fel, vagyis a basztardizált, elnégeresedett, “ravasz ügyvédek által agyonkormányzott, zsidó bankárok által kiuzsorázott, multjából élő Franciaország népe - melyből Coligny halálával kiveszett a büszkeség, a hajlíthatatlanság, a nemeslelkűség -" fajtisztaság vagy fejkeveredés szempontjából egy rangban áll a németséggel. S mit szóljunk mi magyarok ahoz, ha a nemzeti szocializmus a kultúrahozó, a fáklyavivő, a Führerthum képességet lefoglalja azon fajták számára, melyeknek vérképlete úgy alakul, ahogy a tudomány azt a germánságra vonatkozóan megállapította (és pedig a magyarországi sváboknál is), ellenben nálunk magyaroknál egészen máskép alakul, közelebbi analógiát mutatván föl a lengyel és az ukrán néppel. Mit szóljunk ehez? most már ismerjük el, hogy Wotan különb Hadúrnál, a schleswigi paraszt a kúnságinál, ismerjük el a németség elsőbbrendűségét, magasabbrendűségét, vezetésre inkább való hivatottságát!

Arra a gőgre, mely ebben a nemzeti szocialista tanításban megnyilvánul, tudunk példát a világtörténelemben. Judäa zsidósága így hirdette, ilyen fanatizmussal annakidején a maga fajtája tisztaságát isteni eredetűnek, így védte meg, bástyázta körül e tanítást ótestamentomi könyörtelenségű intézkedésekkel, így állította szembe a maga elhivatottságát, kiválasztottságát az egész világgal, s tiport le mindent kíméletlenül - az autoritatív állam kíméletlenségével, mely ezzel a tanítással szembe mert szállni. De joggal vethetni föl a kérdést: vajon mért volna fontos, hogy a nemzeti szocializmus fajelméleti tanítása tudományosan megalapozott legyen? az a kérdés, alkalmas-é e tanítás arra - függetlenül belső igasságától -, hogy a németség megcibált önérzetét felfokozza s olyan teljesítményekre serkentse, melyekben a németség java ereje nyilatkozik meg? Vajon alkalmas-e. Ma, bizonyos, olyan fanatizmussal vagy legyünk tárgyilagosak: lelkesedéssel töltötte el a németség túlnyomó részét, úgy állította főleg az ifjúságot a nemzeti szocialista törekvések szolgálatába, hogy merész elgondolások véghezvitele lehetségesnek látszik. Természetesen inkább az országon belül, mint kifelé külpolitikai vonatkozásban.

Belül elérte Bismarck művének befejezését: a német birodalom ma valóban egységesnek látszik, s ha Hegel száztíz esztendő előtt - a francia forradalomnak Németországra való kihatásáról írva még azt konstatálhatta: “Die Lüge eines Reichs ist vollends verschwunden; es ist in souveräne Staaten auseinandergefallen" - ma Hitler joggal hivatkozhat, hogy a szuverén államok hazugsága foszlott szét véglegesen. De vajon szétfoszlott-e? Vajon nem Treitschke mondása: “Preussen ist die grösste politische Tat unseres Volkes" öltött testet a nemzeti szocialista forradalomban? a porosz stílus, melynek adequat kifejezését Moeller van den Bruck (akitől egyébként “a harmadik birodalom" kifejezés ered) Menzel művészetében, Schinkel épületeiben, Clausevitz könyvében a háborúról és a porosz execir reglementben találta meg? S mi lesz, ha Bajorország s általában a katolikus Németország tudatára ébred annak, hogy tulajdonképen nem is Gleichschaltungról van szó, hanem egyszerűen arról, hogy a “Preussenthum", mely egyszer - a nagy választófejedelem alatt - már megmentette Németországot a franciáktól, s most megmentette a zsidóktól, ennek ellenében szellemi szuverénitását kiterjeszteni készül az egész német birodalomra? Itt kétségtelenül sárkányfogak vannak elvetve, amelyeknek kikelése annál valószínűbb, mert a nemzeti szocializmusnak szembenállása a katolicizmussal mindinkább nyilvánvalóvá lesz. S itt ne tévesszen meg bennünket Hitler katolikus volta vagy a konkordátum létrejötte a Vatikán és Németország között: a nemzeti szocializmus egész lelki habitusa, fajelmélete, Wotan-kultusza, a vallásnak a politika szolgálatába való brutális kényszerítése (ahogy azt egyébként a protestáns felekezetek Gleichschaltungjánál is tapasztalni lehetett): mindez a katolikus egyház szellemével össze nem egyeztethető. S ezt így látják, sőt tán így szándékolják nemzeti szocialista oldalon is, nyiltan hirdetvén, hogy “nem az egyház az, aki az államot létezésének problémája elé állítja - ez csak a theológusok önáltatása - hanem az új nemzeti szocialista állam állítja az egyházat a kérdés elé, akarja-e, hajlandó-e a nép politikai hitét elfogadni és akar-e a nemzeti szocialista forradalom előtt meghajolni; mert ma már nem úgy van, hogy az egyház legitimálja az új rendet és annak vezérét, hanem az egyháznak van szüksége az állam legitimációjára". (Martin Goetz: Imperium Christianum?) Csakis ebből a felfogásból magyarázható az a bánásmód, melyben katolikus papokat részesítenek, kik a nemzeti szocialista törekvéseket bírálni merik s érthetetlen volna enélkül olyan gyűlölködő támadás, melyben Hitler egyik legbefolyásosabb vezére, Alfred Rosenberg részesíti a katolicizmust - igaz, előrebocsátja, hogy saját felelősségére teszi - fentebb idézett könyvében. Ahogy rövid néhány sorban végez a kereszténység nagyszerű alakjaival: Mátéval, a “zsidó zelotával", Paulussal, a “materialisztikus rabbinussal" (ce fut un homme d'action éminent, une âme forte, envahissante, enthousiaste, un conquérant, un propagateur" mondja róla Renan, majd később hozzáteszi, hogy egyéniségében sok analógia van Lutherrel) vagy a “tartásnélküli kereszteződéssel", Ágostonnal (akiben pedig a bölcseség a szentségig ér föl), akiket a katolicizmus “szörnyű szellemi ballasztként" adott a germán lélek megrontására, - ahogy Rómát szembeállítja az “északi kutató szellemmel", melynek életességét Róma fogcsikorgatva kénytelen tűrni s ahogy végül megállapítja “dass man mit Fug und Recht vom Katholizismus und seinen Heiligen (als Religionserscheinung nicht als Kirche und machtpolitischen Einheitsbund) als von einem polytheistisch bedingten Glauben sprechen kann... mindebben egy olyan szándékos provokációja van az Egyháznak, mely egyedül tudományos meggyőződéssel nem magyarázható.

Ez kétségtelenül egyik gyönge pontja Hitler alkotmányának. Az is kétségtelen azonban, hogy a németség nagy tömegei nem így érzik; egy új religió szolgálatában állanak, új ideálokkal vagy új bálványokkal s ez a religió teljes mértékben betölti lelküket s áldozásuk füstoszlopaitól észre sem veszik, hogy az Egyház kétezeresztendős alkotmánya ma is teljes nagyszerűségébem komorodik felettük, gótikus íveinek magasságából sub specie aeternitatis nézvén a dolgokat. A konkordátumok csak estélig szólanak. De egyelőre a német tömegek az új vallás fanatizmusában élik ki magukat s ennek a vallásnak egyik fődogmája a Führertum principiuma.

Erről a kérdésről, a demokrácia bukásáról, a parlamentáris alkotmány kiszikkadásáról rengeteg vita folyt. Egyet azonnal meg kell állapítanunk: nem az a probléma, nem így prezentálódik ma a világ előtt, hogy a népszavazásos választójogon alapuló parlamentáris alkotmány-e a helyes vagy a korporációs rendszeren alapuló alkotmány - nem erről van szó. Arról van szó, hogy megélhetnek-e országok, fejlődhetnek-e, kifejthetik-e erejük legjavát olyan parlamentáris alkotmány mellett, mint azt Angliában, Franciaországban vagy akár Belgiumban, Svédországban ismerhetünk, vagy helyesebb, a népek természetrajzának inkább megfelel, ha minden hatalom - törvényhozó és végrehajtó hatalom egy ember kezébe van letéve, aki hogy alakít-e maga mellett véleményező jogkörű tanácsokat - szenátust, tizek tanácsát, százak tanácsát - s ezeket rendi alapon, korporációs alapon alakítja-e meg, az egészen mellékes kérdés. Führertum vagy parlamentarizmus ez itt a kérdés. Már most érdemes elolvasni, amit Hitler könyvében a parlamentarizmusról ír, melyet Ausztriában tanult megismerni és szívből megutálni. Megutálni a többségi elvnek parlamentáris principiumát és azokat az embereket, kiket a választási esetlegességekben megnyilatkozó “népakarat" a parlamentbe küldött. Ami legjobban feltünt neki és leginkább gondolkodásra késztette: az egyéni felelősség teljes hiánya volt. “A parlament hoz valamilyen határozatot, mely következményeiben bármilyen pusztító - senki azért a felelősséget nem viseli, senkit azért számadásra nem vonhatnak, mert hiszen miféle felelősség az, ha a bajtokozó kormány visszalép?, vagy a koalicióban változás következik be, vagy a parlamentet feloszlatják? Vajon egyáltalán felelősségre vonható egy változékony többség? A felelősség elve nem-e az egyénhez van kötve? De gyakorlatilag felelőssé tehető-e egy vezető kormányember olyan cselekedetekért, melyeknek elgondolása, végrehajtása kizárólag a többségi akarat és hajlam számlájára irandó? Vagy: a vezető államférfinak feladatát nem abban a művészetben látják, hogy teremtő gondolat megvalósítása helyett, terveinek genialitását hogyan tudja megértetni az üresfejűek birkanyájával s hogyan tudja jóságos hozzájárulásukat kikoldulni? Vajon az-e a kritériuma az államférfinak, hogy a rábeszélés művészetét ép olyan mértékben bírja, mint az államférfiui okosságot nagy tervek kieszelésében, eldöntésében? És az dönti el képtelenségét, hogy a véletlenül összehordott többségi csoport hozzájárulását egy bizonyos eszméhez nem tudja elnyerni? De hát megértett-e valaha is ez a tömeg egy nagy eszmét, hacsak a látható siker nem hirdette annak nagyságát? S vajon nem-e protestáció minden genialis tett a világon a tömegek hordozói ellen? Mit csináljon az államférfi, kinek nem sikerül a csoport kegyét tervei számára kihízelegni? Vásárolja meg a csoportot? Mondjon le terveinek végrehajtásáról, vonuljon vissza vagy maradjon? Nem kell-e, hogy az igazi vezető kikérje magának, hogy ilymód politikai siberré degradálják? S megfordítva: nem érzi-e minden siber hivatottnak magát politikát csinálni, minthogy a végső felelősséget úgysem ő, hanem valami megfoghatatlan csoport viseli? Nem visz-e szükségszerűen a parlamentáris többségi elv a Führer-gondolat lerontására?" stb. stb. Ki tagadhatná, hogy a parlamenti rendszer e kissé primitív bírálatában sok indokolt megállapítás van s nyilván nem egészen véletlen dolog, hogy Belgrádtól Newyorkig a parlamentáris alkotmányok egész sora ingott meg? Hibák, fogyatékosságok, zavarok lehetnek e rendszer körül, de másrészt nem szabad elfelejtenünk, hogy pl. Anglia, melyről Hitlerék sem állítják, hogy basztardizálva van, hogy a judeo-marxisták kezébe került s amely ebben a világkaoszban gazdaságilag, politikailag úgy állja meg helyét, mint egyetlen ország sem a világon, egyáltalán nem érzi szükségét annak, hogy a parlamentáris rendszer helyébe az “igazi német demokráciát" ültesse, a Führer principiummal, aki “életével és vagyonával felel minden cselekedetéért". Bizonyos, Angliában is konstatálhatók a parlamentáris alkotmány fogyatkozásai, a vezető államférfi - legyen az Pitt vagy Gladstone, vagy Lloyd George - Angliában is kénytelen számolni Hitler arisztokratizmusa által oly igen megvetett majoritással, az egyéni nagy elgondolások ott is kénytelenek átmenni a parlamenti tárgyalások gyakran denaturáló retortáján, az államférfi bárhogy szeretne genie lenni, ott is kénytelen államférfi lenni, ami azt jelenti, hogy kénytelen okos lenni, körültekintő, a körülményekkel, tehát a népi erőkkel, népi törekvésekkel, esetleg szenvedélyekkel számoló, de mindez távolról sem jelenti az államférfigenie-nek azt a lealjasodását, a többségi elvben való teljes alámerülését, melyet Hitler oly kéjjel rajzol meg könyvében. A napokban Stanley Baldwin a konzervatív párt birminghami ülésén beszédet mondott, melyben Németországhoz komoly, csaknem fenyegető intelem foglaltatott, s e beszédben valósággal angazsálta Angliát, mondván: “úgy látszik, attól tartanak a világon, szinte félek visszhangja lenni ennek az aprehenziónak, hogy a mi országunk nem tekinti szentnek azokat a kötéseket, melyeket a béke megerősítése céljából a háború óta vállalt, jelesül pedig a legfontosabbat: a locarnói egyezményt. Tudja meg a világ, hogy Anglia minden aláírását állja, aminthogy állta azt is, mellyel Belgium semlegességét garantálta". Nos hát ez a történelmi jelentőségű, félre nem érthető kijelentés nem úgy jött létre, hogy Baldwin ezt a többséggel letárgyalta, hitleri feltevés szerint alacsonyrendű, megalázó alkudozásokkal kipaklizta, hanem egy az országa tradicióit, lelkületét, hajlamait ismerő, Anglia világtörténelmi elhivatottságát valló államférfiú komoly megfontolásából eredt, aki ezzel egyúttal vállalta azt a felelősséget is, melyet Hitler a Führer számára reklamál. Hiszen épen a felelősség, a garancia kérdése az, mely oly félelmetessé teszi a Führer-teóriát - legalább is a gondolkodó emberek előtt, mert hisz a tömegeknek csak kényelmes lehet, ha valaki, akire misztikus rajongással tekintenek fel, az önálló gondolkodás terhét leveszi vállukról. Milyen felelősség az, melyet a Führer a maga uralmáért vállalni tud s mi garantálja azt, hogy a Führerség palástja - vagy hogy stílszerű legyek: Burberyje az igazán hivatott egyéniség vállára kerül? Nem kell egyéb, mint kiváló testőrorganizáció s a felelősség kérdése illuzórius lesz: elkövetheti a legbadarabb dolgokat, okozhatja országának a legnagyobb károkat, hacsak komoly külpolitikai bonyodalmakat nem idéz föl, a felelősség kérdése úgyszólván fel sem vetődhet. Annál kevésbé, mert nem lévén parlament, sajtó, közvélemény, nincs is, aki a felelősség dolgát szóvá tehetné. Vajon felelősségre vonható Sztálin, holott épen nacionalszocialista közleményekből tudjuk, hogy kormányzása milyen szörnyű károkat okoz Oroszországnak. És - ismételjük - semmi garancia arra, hogy a tömeg a legkülönbbet emeli vállára; ha a tömegekben ez a képesség megvolna, akkor még annyit sem lehetne a demokrácia és a parlamenti alkotmány ellen vetni, amennyit mi is tárgyilagosan beismerünk. Ez az egész kísérlet nem azon múlik, hogy a diktatúra inkább fejleszti ki a felelősség érzékét mint a parlamenti alkotmány, hanem az egyéniség kvalitásain múlik, aminthogy megállapítható, hogy a fasizmussal kapcsolatban sokkal többet írnak Mussoliniről, mint magáról a rendszerről.

A felelősség kérdéséről szólva azt írja Hitler: “Ha pedig valaki azt veti ellen, hogy ilyen körülmények között nehezen fog akadni, aki ilyen kockázatos feladatot vállaljon, annak azt kell válaszolni: Hát hála Istennek, az épen a germán demokrácia értelme, hogy nemcsak hogy a legelső jöttment, akarnok és erkölcsi drückeberger nem jut ravasz kerülő utakon uralomra, hanem hogy már a vállalandó felelősségnek nagysága előre elriasztja a nyápicokat és képteleneket." De hiszen ez a veszedelem nem is fenyeget; attól, hogy a Führerségre nem lesz elég jelölt, épen nem kell tartani; a marsalbotot minden Gauleiter tarsolyában hordja, bár Hitler kijelenti, hogy ha mégis pályázik a Führerségre egy hivatlan, akkor elég rákiáltani: Hinweg, feiger Lump! Vidd innen lábadat, bemocskolod ezt a lépcsőt, mert a történelem pantheonjának följárata nem a bujkálók, hanem a hősök számára való." Ami igen szép népgyűlési szólam, de igen gyönge alkotmánybiztosíték. De koncedálnunk kell, hogy Hitler Adolf esetében ezek az aggodalmak egyelőre teoretikusak. A németség milliói állították a harmadik birodalom élére s felelősségről pedig azért nem lehet szó, mert cselekedetei iránt vak bizalommal vannak.

“A bolsevizmustól mentette meg Európát" hirdetik hívei. Holott az igazság az, hogy a bolsevista Oroszországnak soha olyan tekintélye nem volt Európában, soha annyian barátságát, szövetségét nem keresték, mint amióta Németország végzett otthon a kommunizmussal. Amit az orosz diplomácia tíz éven át nem tudott elérni, azt Hitler külpolitikája három hónap alatt megművelte: Szovjet-Oroszország barátságát úgy keresik, mint a cári Oroszországét; kibékült Franciaországgal, baráti szerződést kötött Lengyelországgal, Romániával, a balti államokkal, még barátibbat Itáliával - mi az, amit a nemzeti szocializmus itt sikerként könyvelhet el?

“Megküzdőtt a munkanélküliséggel." Tagadhatatlan, hogy a nemzeti szocializmusban komoly szociális elemek vannak; hiba volna azt hinni - amit gyakran vetnek szemére -, hogy Hitler a porosz junkereknek és a rajnai nagyiparnak exponense. De az előző kormányok törekvései - s itt elsősorban Brüning kormányára gondolok - sem voltak híján a szociális elemnek s ha a munkanélküliség elleni küzdelem Hitler alatt komolyabb eredményeket érlelt, azt részben statisztikai bűvészmutatványoknak tudhatjuk be, melynél pld. a kötelező munkaszolgálatban állók olybá vétetnek, mintha azok valóban munkában állnának, holott ez a munkanélküli segélynek egy (elismerjük) termékenyebb fajtája. Épen így nem számítanak munkanélkülieknek a koncentrációs táborokban internált tízezrek s végre azok a munkástömegek, akiket fölöslegesen a gyárakra és földbirtokra oktrojáltak, anélkül, hogy ott számukra termelő munkára nyílna alkalom, ami megint csak a munkanélküli segélynek valamely formája. Azt azonban el kell ismerni, hogy merészebb beruházási programot koncipiált s határozottabb kézzel fogott végrehajtásához, kevésbé respektálván a bankjegykibocsátás klasszikus szabályait, mint azt elődei tették. (S egyelőre a német márkával nincsen baj.) De szociális érzés nyilvánult meg a földbirtok főleg paraszti politikájában is. S ha telepítési akciója nem is öltött olyan méretet, mint azt 1930. évi mezőgazdasági programjában hirdette, annyi tény, hogy e téren erősebb tempóban folyik a munka, mint elődei alatt. A mezőgazdaság termékeinek jobb értékesítése kényszerkartellek útján szintén érdekes kísérlet. Ami pedig a Zinsknechtschaft (kamatszolgaság) megtörését illeti, melyről mint dogmáról oldalakat ír Hitler a Mein Kampf című művében, erről józanul hallgat a nemzeti szocialista kormányzat. Érdekes, hogy a nemzeti szocializmusnak külföldi utánzatai ezt a Zinsknechtschaft dolgot és a zsidókérdést ragadták ki Hitler programjából a legvehemensebben.

“Véget vetett az irodalom és művészet prostitúciójának". Egyike a nacionalszocialista forradalom legfeketébb lapjainak az a barbár türelmetlenség, mellyel írók és tudósok ellen fellépett, akiket a fajteória szempontjából nem volt hajlandó németeknek elfogadni vagy akiknek politikai vagy tudományos meggyőződése nem volt alkalmas a nemzeti szocialista tanítások alátámasztására vagy pláne azoknak kritikájáig merészkedtek, sokkal nagyobb mértékben provokálták az angolszászvilág megvetését, mint bármely egyéb cselekedetük. Thomas Mann-nak nincs helye Németországban. Lavoisiert a köztársaság halálraítélté: “a köztársaságnak nincs szüksége kémikusokra". Spengler, akit eddig magukénak vallottak, új könyvet írt “Jahre der Entscheidung" címen, melyben néhány kritizáló mondat foglaltatik. Az 1815 utáni ifjúságból indul ki, akik sokat beszéltek a német lélekről, de keveset a vasútról és a Zollvereinről és épen ezért az igazi német jövőnek inkább akadályai voltak. Majd így folytatja: “Und genau dieselben ewigen Jünglinge sind heute wieder da, unausgereift, ohne irgend eine Erfahrung oder den guten Willen dazu, aber frischweg über Politik schreibend undmitredend, von Uniformen und Abzeichen begeistert und mit fanatischen Glauben an irgend eine Theorie." Spenglert már denunciálták, már indexen van s onnan csak egy lépés a koncentrációs tábor. Holott nagyon találó amit mond: amit beszélnek, amit írnak, csupa zavarosság, csupa káosz, mely nem ígér új világot; valami felületes mélység, díszmenetben, zászlókkal felvonuló kongó szavak, fantasztikus eszmetársítások jellemzik még azoknak az írásait is, kik Goethe, Schopenhauer, Nietzsche iskolájába jártak s az ő genialitásukat próbálják a nemzeti szocialista doktrinák szolgálatába állítani. Siegfried kardja, Fafner és Fasolt dübörgő lépései, Odin világa, Eckehart miszticizmusa, mind-mind a nemzeti szocializmust hirdetik; érthető, hogy a nagy szavak e zavaros pompájú vásárján Rousseau is, Voltaire is könnyűnek találtatik.

“Németországnak nem volt külpolitikája; Hitler megtalálta a német nemzet új, egyedül lehetséges külpolitikáját." A német külpolitikai törekvések iránya a kelet: az Ostraumpolitik, a balti tartományoktól le mindazokon az országokon keresztül, ahol németlakta területek vannak. Nem kolóniális politika, mondja Hitler, mely tengeri haderőt igényel és e réven szembeállítja Németországot Angliával, hanem keleti politika. Nem Páneurópa, mondja Alfred Rosenberg, a nacionalszocializmus vezérkari főnöke: hanem északi Európa a jelszó, német Középeurópával. “Németország mint faji és nemzeti állam, mint az erurópai szárazföld központi hatalma, a skandináv államok Finnországgal együtt, mint második a szövetségben az északkelet biztosítására s végül Anglia mint harmadik a nyugat és a tengeri átkelés biztosítására." Ez a távolabbi cél, az észak-atlanti ember védelmében való cél az Ázsia felől biztosan közeledő veszedelemmel szemben. De addig is, míg ennek frontja kialakul, Németország-Itália-Anglia szövetsége a németség Ostraumpolitikájának érvényesítésére. S a helyzet ma? Soha Németország még annyira izolálva nem volt, mint ma. Ami szimpátia Angliában főleg Stresemann külpolitikája nyomán keletkezett - s ezt a rokonszenvet Brüning öregbbíteni tudta -, a nemzeti szocializmus fellépése folytán semmivé lett; az angol parlamentnek minden pártja, de az egész angol közvélemény is teljesen bizalmatlanul áll szemben a németséggel. Sir Austen Chamberlain adott klasszikus kifejezést e bizalmatlanságnak, mikor azt kérdezte: “mit érezne minden ember, ha a mostani órában Németország olyan teljesen, olyan hatalmasan volna felfegyverezve, mint 1914-ben? Nem érezzük-e mindannyian, hogy a mozgalom által, mely a Rajnán túl keletkezett, a béke van fenyegetve s hogy a béke egyetlen garanciája e pillanatban, hogy Németország nincsen felfegyverezve s nem indulhat háborúba?" S a Times Papen egyik beszédét glosszálva: “ez kihívás, mondja, kihívása a civilizált nemzeteknek, akik pedig már remélni kezdtek. A beszéd egész értelme háborús. A hitleri mozgalomnak egész tendenciája háborús". Oroszország nem a kommunisták letörése miatt - hiszen ezzel a mozgalommal Itália is végzett s mégis szoros barátságban van Oroszországgal -, hanem az Ostraum-politika fenyegető hatása alatt kötötte meg megnemtámadási és baráti szerződések egész sorát: kelet felé Németország bekerítése teljes. Délen Itália aggodalommal vegyes rokonszenvvel kíséri a német eseményeket: tisztában van azzal, hogy ha Ausztria a német birodalomhoz csatoltatik - s már Gleichschaltung is csatlakozást jelent - akkor a világ vándora Wotan aligha akar megpihenni Trieste előtt. Végül Franciaország. Franciaország a legteljesebb gyanakvással figyeli a német eseményeket. A nemzeti szocialisták nürnbergi felvonulását, az acélsisakosok breslaui táborozását, 500.000 német paraszt seregszemléjét, demonstrációkat, melyről a németek büszkén állapítják meg, hogy ilyen még nem volt - “colossal, colossal" gúnyolódnak idegeskedve a francia lapok - Franciaország gyanakodva nézi a kötelező munkaszolgálat fiatal csapatjait, a német hadfelszerelési gyárak éjjel-nappali üzemét, a német röpülőgéppark gyors megnövekedését... Franciaországnak az az érzése, hogy Németország őt háborúba kényszeríti. S most itt áll a súlyos dilemma előtt: vajon megvárja, míg ez a fanatizált ország egy kitünő szervező erő vezetése mellett, mint amilyen Adolf Hitler, felkészül a háborúra - lelkileg és anyagilag? vagy pedig most üssön rajta, amikor győzelme biztos s a német kérdést aránylag nem nagy áldozatokkal tizenöt esztendőre újból elintézheti? Ha most üt rajta, akkor békebontó és a világ előtt súlyos felelősséget vállal magára, ha vár, akkor a nemzeti szocialisták által kétségbevont békeszeretetét nehéz háborúval, súlyos áldozatokkal kell majd megfizetnie. Az Anschluss véghezvitele kétségtelen casus belli volna Franciaország számára. De ha ez az Anschluss nem is jön létre, Franciaország számára a hitlerizmus megemészthetetlen probléma, melyet népszövetségi tanácskozásokkal, négyes vagy másféle paktumokkal nem tud megkerülni. A harmadik birodalom - lehet, hogy szándéka ellenére - új háború felé szorítja Európát.

 

[+] Első közlemény a Nyugat szeptemberi számában.