Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 17-18. szám

GÖRÖG ILONA: FILLÉRES GYORS

A vekker hajnali három órakor zörögni kezdett. A filléres öt óra huszkor indul a Keletitől, odáig gyalogolnia kell, mert a villamosok vasárnap csak öt óra után indulnak s a Keleti innen a Bírótelepről még villamoson is legalább háromnegyed óra.

Volt már talán egy óra is, amikor ma éjjel ágyba került. De egész héten nem sokat alhatott. Két nap mosás volt, aztán be kellett vasalnia a ruhát, péntek-szombat nagytakarítás, az este pedig még a vasárnapi ebédet főzte meg hogy elmehessen.

A vásárlással is csak kapkodott. Csütörtökön volt a hetipiac a Krisztinában, ott vett a két kislánynak egy-egy kisruhát, az édesanyjának kék föstő-kötényt, Jani bátyjának, a suszternek, tíz szál piros meg sárga viaszrózsát, az ángyának pepita-szövetet ruhára. Ez került legtöbbe. Maga se tudta miért is költött az ángyára legtöbbet. A rózsákat is inkább magának akarta volna megtartani. Meg a kisruhákat is - ha hordhatná - vagy neki is volna gyereke. És a föstő-kötényt is, amit az anyjának vett - ha nem volna olyan bő.

A torkából kuncogott erre a tréfás gondolatra s a vállát fel-felrándította.

Egyebet nem is vett. Mindenkinek nem vihet. Így is - számolgatta bizonytalanul - vagy ötven pengőjébe benne van a filléres. A vonatköltség nem sok, öt nyolcvan Szombathelyig és vissza. Onnan kisvasút indul kettőkor. Háromnegyed háromra Kajdon van. A vonat Szombathelyre tizenegy órára ér be. Este meg vissza. Nem kis út. Most már mindegy. Megint aprókat nevetett, csiklandósan.

Talán örült is volna, ha nem engedi el az asszonya, vagy ha nem kap jegyet. De még kapott, az utolsót, protekcióval. A méltóságos asszony hozta neki a jegyirodából. Protekcióval. Megint nevetett. Az egész olyan, mint valami bál. Olyan furcsa. Hát aztán. A fene egye. Csak annyi pénzbe ne kerülne.

A vekker megint zörögni kezdett, mert olyanféle vekker volt, amelyik kétszer zörög. Előbb akkor, amikorra beállítják, hogy zörögjön, aztán kicsivel később, megint.

- Jó volna egy ilyen otthon, a suszternek - gondolta s már fogta is és betette kis papirbőröndjébe a vekkert.

Akkor kapott észbe, hogy mit is akart tenni és megint csiklandósaprókat nevetett.

Most egy pár napja sokszor nevetett így, mintha valami nagy bolondság volna ez az egész filléres.

Félkézzel összedobálta az ágyát, ráborította az ágytakarót.

Nem mosakodott. Sajnálta volna kimosni azt a jó álmosságot a szeméből, csak a hosszú szőke haját fésülte meg és tűzte kontyba.

Közben az idő múlott. Már háromnegyed négyre járt. Kapkodott, mint aki sehogyse tud elkészülni. Olyasfélét érzett, mintha szél elleneben kellene haladnia és a szél mindig visszavetné.

A tavaszi kabátját vette magára, mert a téli igen kopott és - gondolta - inkább fázik, de nem megy haza abba a ronda kabátba. Kalapját is fejére tette már, akkor jutott eszébe, hogy a száját még nem mosta ki. Nem mindennap szokta, de most ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy megtegye. Úgy kabátban, kalapban odaállt a vízvezeték elé és szappanhabos fogkefével dörzsölte, nyúzta a fogát. A foga vérzett s faggyús-lúgos szappanhabtól olyan volt a szája, mint a beteg kutyáé. A kabátja meg telefröcskölődött vízzel.

Odahaza csak az ujjukkal szokták dörzsölni a fogukat, néhanapján. Csudát vettek fogkefét nekik. Még cipőkefe is csak azóta volt a háznál, amióta Jani bátyja suszter lett. «A suszter - gondolta büszkeséggel, mert ők mind úgy hívták csak, hogy a suszter.» - A suszter biztosan várja majd Szombathelyen, az állomáson, motorbiciklivel. Akkor nem is kell megvárnia a vicinálist, hamar otthon lesz. Most már sietett. Fölkapta a kis csomagját.

- Reggelizni is kellene - gondolta.

Nem volt éhes, de a tejeslábas fenekén volt egy kevés tegnapi tej, azt beleöntötte a babos kék bögréjébe, szűrt rá kávét, a kávésfazékból. De a kávé is nagyon zaccos volt, már csak az alja. Mind belefutott a kávézacc. Leitta hidegen, keserűn, mert a két kemény kockacukor nem olvadt föl a hideg, sűrű kávéban. Megint nevetett.

Szaladt a házmesternéhez a pincelejáró felé, zörgetett neki. Már négy óra is elmúlt. A házmesterné nagy kényelmesen kiengedte a kapun. Künn, kezében kis csomagjával, mégegyszer megállt és körülnézett, mintha megint nem tudná egészen biztosan, hogy mit is akar és hová is kell mennie.

Aztán megindult, sietve, lefelé a hegyről.

A februári hideg hajnalban üres volt az utca. Sokáig egy embert se látott. Csak kopogott gyorsan és keményen magossarkú, kivágott cipőjében.

Előbb fázott egy kicsit, de aztán a nagy sietésbe kimelegedett. Már zihált és izzadt is. Vékonyszálú szőke haja kibújt félrebillent kalapja alól s arcát, nyakát verdeste. A hajtűi is potyogtak. Érezte, de nem merte keresni, félt, hogy lekésik. Künn, a Rákóczi-úton emberek jártak, egy-egy gépkocsi is elrobogott. A kapukat is nyitogatták.

Egy utcai órára pillantott. Öt óra elmúlt. Futni kezdett. Futott és köhögött a hidegben. Messziről villamos csilingelt. Egyik elrohant mellette. Egyet el is csípett a megállónál. Lihegve kapaszkodott föl rá. Az arca liláspirosra hűlt és melegedett. A villamos csak egy megállót ment vele mert befordult a Damjanich-utcába. Kár volt a szakaszjegyért. Megint loholt tovább.

Csak éppen hogy beugrott a vonatba, az máris indult. Ha egy fél perccel, vagy csak egy negyeddel is később érkezik, lemarad.

Odabenn a tiszta harmadosztályú szakaszban már mindenki elhelyezkedett. Úgy szorítottak neki félhelyet, barátságtalanul, szélrül. Pedig egész dukált volna neki is, mint a többieknek. Lehajtott fejjel, összecsücsörített komolysággal pislogott körül a kocsiban, mint a templomban, vagy az urak között. Első pillantásra meg is állapította, hogy csupa uriember és urinő ül a kocsiban. Cseléd, vagy személyzet egy sincs. Legalább is senkit se nézett annak. Ettől elszontyolodott s az jutott eszébe ha észreveszik rajta, hogy cseléd, lenézik. Még picibbre csücsörítette száját és most már mogorva arcot vágott, hogy megelőzze az esetleges sérelmeket. Nem nézett se jobbra, se balra. Egész úton úgy ült kabátban, kalapban, mozdulatlanul. De azért mindent pontosan látott, mindent megfigyelt, minden egyes utast azonnal személyes ellenségének fogadott, apró mozdulataikból próbálta leleplezni őket, magában csúfolta őket, sőt az utazás végéig egyik-másikkal lélekben meg is békélt.

A vonat délelőtt tizenegy órakor Szombathelyre ért.

Nem várta senki. Ettől bizonytalanság fogta el s voltak percek, amikor olyan kellemetlenné vált ez az érzés, hogy azt hitte, csak álmodja az egész utazást és megérkezést.

Sokáig ődöngött az állomás körül. Ha egy kerékpárost messziről meglátott, a torkában vert a szíve. Az utazóközönség már szétszéledt az állomás környékéről. Egyedül maradt. Fázott is, a keze majd lefagyott. Enni is szeretett volna, de sajnálta rá a pénzt, azt meg, hogy a péknél kenyeret, zsemlyét vegyen s az utcán egye, szégyelte volna. Mérges volt a bátyjára, a suszterre. Puffogott a haragtól. Egyre beljebb sétált a városba, a Főtéren is keresztül andalgott már. Közben a könnyei is potyogtak.

- De a fene se fordul most vissza - gondolta. - Tizenegy kilométer az út Kajdig. Jó két óra alatt haza ér. Legföljebb elkopik a cipőjének a sarka. Majd szegez rá a suszter másikat. A lába fájt kicsit a cipőben, de a lábfájást, amióta szolgál, úgy megszokta, hogy talán nem is érezné jól magát, ha egyszer nem fájna a lába. Ment, kezében a papirbőrönddel, nehéz lépésekkel, rossz lélekzetvétellel, mint valaki, aki csak egy-két kilométeres útnak indul neki, nem pedig tizenegynek.

Elhaladt a göröngyös, szürke, téli szántóföldek mellett, egyforma sietéssel, mint a vonat. Az oldala nyilalott. Elhagyta Szentkirályt, Szentkeresztet s a táplánfai határban, egy kis kanyarnál hirtelen megállt, mint a vonat, amelyiknek megrántják a vészfékjét.

A suszter ácsorgott ott a motorkerékpárja mellett, meg Márton Feri másik motorkerékpárral. A suszter kerékpárja bedöglött, azt igazgatta, próbálgatta a Feri. Már vagy két órája nyavalyogtak a büdös motorral. Épen most készültek el vele. A suszternak sürgősen be kellett mennie Szombathelyre talpbőrért. Fölült a Feri motorjára és elrobogott. Ferit otthagyta Gizivel az országúton, a másik motorral.

Gizi úgy állt ott, a Feri mellett, mintha tegnap is találkoztak volna és mindennap látnák egymást. Mintha semmise történt volna közötük. Feri is úgy viselkedett, mintha soha semmise történt volna közöttük. Pedig a télen, karácsony előtt, mikor a Feri a Gizi kedvéért Pestre jött munkát keresni, Gizi kiadta az útját. Szégyelte az uras Pesten a falusi legényt. Szóba se állt vele.

Most egészen másnak látta, mint Pesten Tekintélyesnek és érdekesnek. Urasnak is a motorjával. Sajátmagát pedig alázatos, gyalogos parasztlánynak a végtelen országúton. Lányos mosollyal kérezkedett föl Feri háta mögé a motorra. Az büszkén, legényesen adta meg rá az engedélyt s a parasztfiú vágtatott a gépen, háta mögött a lánnyal, mint lovas a pusztán.

Amint a kapun át befutottak az udvarra, a motor, mint a bokros ló, egyszerre fölágaskodott s Gizit saját házuk udvarán úgy levetette, hogy csak úgy nyekkent. Jó messzire röpült a lány. A kis papirbőrönd még messzebbre. Ki is nyílott. Kipotyogott belőle a viaszrózsacsokor, a föstő-kötény, a pepitaszövet s a két kisruha.

Gizi furcsán mosolygott a földön. Nem csodálkozott. A tavaszi kabátja bemocskolódott, a barna selyemharisnyáján végigszaladt a szem. Kezefeje vérzett. Szopogatta a vért, de nem szólt, csak mosolygott.

Az édesanyja nem volt odahaza. A másik faluba hívták még tegnap. Egy nénje lakott ott, azt várta, hogy meghal. A kicsik csak bámulták szó nélkül az ajtóból. Gizi egyre mosolygott. Úgy járta körül a házuk táját, mint valami idegen. A szobába se ment be. Odaállt megint Feri mellé, a motorhoz.

- Menjünk - mondta alig hallhatóan.

A fiú szó nélkül gyújtotta be a motort, de - úgy látszik - megvadult attól a néhány csepp vértől, ami a lány kezéből kibuggyant, mert most aztán úgy rohant a rozoga gépen, a fagyott falusi utakon, mint a veszett.

Ötször fordultak föl a géppel. Gizinek egyszer a hasára esett az egész nagy fene gép. Azt hitte kireped a hasa. A kabátjából elől nagy darab kiszakadt, egyik cipőjének a bőre nyúzódott le, másiknak a sarka törött le. De ő csak mosolygott és újra meg újra fölkérezkedett Feri mögé. A falubeliek kiálltak az utcára, csapkodták a kezüket, kiáltoztak utánuk. Ők ketten azonban nem néztek semerre, nem hallgattak senkire. Mintha valami külön mondanivalójuk lett volna egymás számára, vagy elintézni valójuk, amit nem tudtak szavakba önteni s ezzel a veszett vágtatással, zuhanással próbálták volna elintézni.

Már sötét volt, mikor Gizi édesanyja megérkezett a szomszéd faluból. Tizennégy kilométert gyalogolt az öregasszony. Látni akarta a lányát.

Gizi ott állt az édesanyja előtt, égő szemmel, lángvörösen, kócosan, szakadt kabátban össze-vissza ütve és nevetett. Minden szóra nevetett. Még azon is, hogy anyjának a nénje halálán van.

Sietnie kellett. A vonat nyolc órakor indul a szombathelyi állomásról. A suszter még nem jött vissza. Az bizonyosan a vonatnál várja, hogy találkozzanak. Ki tudja, beérnek-e.

Némán tekintett Ferire.

- Menjünk - mondta az kurtán.

- Fölültek a gépre. Zúgott a motor. Nekifeszültek a sötét országútnak. Emberek, asszonyok futottak utánuk.

- Ne engedjétek el a Gizit! - Ne engedjétek el a Gizit! Összezúzza magát! - kiáltoztak.

Gizi hátravetett fejjel, diadalmasan mosolygott, mint egy királynő.

Tizenöt perc alatt benn voltak az állomáson. Simán, gyönyörűen beértek.

Szó nélkül, kézfogással búcsúztak egymástól. A suszter is ott volt.

A vonat elindult vissza Budapest felé. Gizi az ablaknál állt és mosolygott. Egész úton, hazáig, egyre mosolygott, ugyanazzal a mosollyal. Később amikor a fáradtságtól ülve elaludt s a feje ide-oda billent, még akkor is ugyanaz a mosoly volt az arcán.

Maga se tudta hogy került haza éjjel. Félig alva, villamoson, gyalog, tántorogva, csoszogva, botladozva.

Amikor félig öntudatlanul befeküdt az ágyába, felsikoltott a fájdalomtól. A térde dagadt volt. Combja, karja, ülepe csupa kék-zöld folt. Bódult álmában egyre robogott vonaton, motoron, zuhant és robogott. Egyszer le is esett az ágyról. Visszamászott.

Reggel alig bírta mozgatni a tagjait. Feltápászkodott. Kiengedte a kutyát.

A házmesterné megkérdezte hogy mulatott.

Gizi egy pillanatig nem felelt, majd lanyha, visszaálmodó, buja mosollyal csak ennyit mondott:

- Nagyon jól.