Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 13-14. szám · / · FIGYELŐ · / · ILLÉS ENDRE: FIATAL ÍRÓK, ÚJ REGÉNYEK

ILLÉS ENDRE: FIATAL ÍRÓK, ÚJ REGÉNYEK
5.

Legtöbbjüket összefűzik közös fogyatkozásaik. De vannak magányos írók is. Ilyen magányos író Komor András. Külön s távol áll társaitól. Ahogyan a jobbak elsősorban mégis mindig önmagukat jelentik.

Komor András nem rögtönzi a regényt, (mely az összehányt részek elefántiázisában szenved aztán), s nem is a közhelyek írója, se a súlyosaké, se a súlytalanoké. Fínom s finomító író. Anyagát talán nem is tudná azon nyersen elénktárni, ahogyan ő bukkant rá. Számtalanszor s fáradhatatlanul át és átpárolja, mint a nyers ásványi olajokat szokás, ismeri a különböző hőfokoknál lehasadó melléktermékeket, s annál a komponensnél marad meg végül, mely mondanivalója számára szennyezésmentesen a legtisztább alapanyag. S ahogy így finomít, már formál is. Amit mond, azt mindig fel is építi: tud komponálni, s jól komponál. Jelentősebb kompoziciós feladatokra viszont nem vállalkozik. Az egyszálú s egyrétű munkákat kedveli, s ezekben az írásokban komponáló ereje a történés egyenletes, fínom szabályozásában, tudatos és tökéletessé fejlesztett ritmizáló képességben nyilatkozik meg. Töprengő ember, sokat és sokfélekép próbáló író, lelkiismeretes alkotó. Mintha felhő alatt élne: önmaga is, írásai is állandóan árnyékban vannak. Hősei kisemberek, s mégis valamikép mindig kibillent lelküek. S itt lehetetlen Salavinre nem gondolni, - a két ellentétes emberi adottságot Komor is Duhamel módján köti egymáshoz, anélkül, hogy azok semlegesítenék egymást, vagy az alak heterogén összetettsége papirosízűvé válna.

A Nászinduló miljője az a félig tegnapi, félig mai kispolgári zsidó miljő, melynek Komor egyik talajfeltárója; s a regény fínom áramlása az a precíz eszközökkel lemért feszültségkülönbség, amely ezen a szinten egyrészt két egymásrakövetkező generáció között, másrészt a vidéki s a pesti miljő áramköre között szinte kiegyenlíthetetlenül mutatkozik. De a feszültségkülönbség mégsem vezet nagy szikrázó kisüléshez, csak apró rövidzárlatok sorához. S két egymáshoz kapcsolt élet, mint a kiolvadó biztosíték, lassan elperzselődik és felemésztődik ezekben a rövidzárlatokban, s mégis csehovian reménytelen minden, mert ez a két ember még önmagát sem érti meg, nemhogy saját észrevétlen tragédiáit értené, - s nem is fog soha megérteni semmit.

Szűk területen mozgunk tehát. De ez a regény mégis remeklés lehetne. Az ismerősen alázatos, kismesteri remeklés. Mégsem az. Csak pszichológiai lombfűrészmunka. Sok bravuros részlettel, sok fínom fűrészporral és sokszor azzal az érzéssel, hogy ez az aprólékos pepecselés kissé hosszadalmas s kissé haszontalan is. Valami hiányzik ebből az írásból. Egy hatalmas lélekzetvétel hiányzik, amely átjárná ezt a túldifferenciált szervezetet, megmozdítaná a főütőerekben torlódó és sűrűsödő vért a perifériák felé, friss oxigént juttatna a legtávolabbi sejtbe: a legkisebb mondatba is. Ez a mélyebb lélekzetvétel hiányzik Komor András eddigi munkáiban is, (melyek közül a Fischmann S. utódai jelentős írás mégis.) Egész eddigi ővrjének túl lassú s gyenge a pulzusa, s túlápolt, de vértelen és hideg az epidermise. Ez a ritkább s kisebb lélekzetvétel mégsem szervi fogyatkozás Komornál. Olyan hiány ez, amely következő könyve áramlóbb oxigénbőségében eltűnhetik már.

Egyelőre azonban túlhosszan magyarázza azt, amit szerencsésebb s lomposabb társai egy-két szóval teljesen kifejeznek. S amit az ember egy-két szóban kitűnőnek érezne, szerteágazó s bonyolult magyarázatok után húzódozva fogad el. Gyanakvók vagyunk. Amit ilyen hosszan kell boncolni, ilyen részletesen kifejteni, ami mellett így kell érvelni: talán nem is természetes, talán nem is igaz, talán nincs is így. Minden gondolatot az egysejtűség állapotától - osztódásról osztódásra - legmagasabb szervezetté való kifejlődéséig állandóan szemünk előtt láthatunk. Ez a technika erősen emlékeztet a modern film gyorsított s lassított felvételeire, amikor a vásznon néha a fű növését is láthatjuk, máskor meg a két-három pillanatig tartó sí-ugrás percekre hosszabbodik s lassudik meg. A gondolat s a tett keletkezésének ez a hézagnélküli teljes folyamata elveszti lassan érdekességét: nem üt meg egy-egy váratlanabb fordulat, nem szédülünk meg a mélyebb szakadékok szélén, s nem döbbenünk meg a nagy dolgokon, mert megdöbbentünk már a kicsinyeken.

S még egy apróság: Komor kitűnő beállítóképességgel, pompás szinérzékkel, biztos ecsetkezeléssel képekben lát s láttat mindent. Kitűnő képei vannak: különösen a fiatal házasok új lakásának összegyült rokoni ízlelgetése ilyen. De jó az esküvői ebéd s a szülés zűrzavarának kezdő és záró total plan-ja is. A túlhajtott vizuális ábrázolás azonban sokszor megbosszulja magát s komikussá válik. Komor vizuális hatásra törekszik pl. hőseinek hosszas meditálásainál is. Valósággal szalagokban bontja ki hősei gondolatait. És sokszor olyanok is ezek a figurák, mint a középkori szentek, a szájukból kilógó írott tekerccsel. Ezekre a papírtekercsekre jegyzi Komor is a tudatalatti rezzenések grafikonját. Csak mosolyogni tudunk, amikor ezek a kispolgári zsidó figurák, ezekkel a gondolataikat eláruló tekercsekkel, komikus asszociációkat keltve, közelednek felénk.