Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 10-11. szám · / · FIGYELŐ · / · DISPUTA · / · Gyergyai Albert: KATOLIKUS KÖLTÉSZET

Gyergyai Albert: KATOLIKUS KÖLTÉSZET
II.

Cikkének felépítésében Illyést kéthelyt igazságtalannak, vagy legalább is önkényesnek érzem. Nem hiszem, hogy a magyar «neokatolicizmusnak» a francia, csak a francia, főképp a francia volna a példaadója; nem hiszem, még akkor sem, ha egyes írók és kiadványok francia nevekre, művekre, mozgalmakra hivatkoznak. Tisztelet a kivételnek, de a legtöbb ilynemű írásművön inkább a germán katolicizmus ihletése érződik s még francia források is mintha német közvetítéssel s német jóváhagyással jutnának hozzánk. E tekintetben hasonló a helyzet a profán szellemi területen, ahol nem egyszer s még ma is, csak a német kezdeményezésre bátorkodunk tudomást venni a franciákról. Gondoljunk például Curtiusra: hányan ismerik nálunk Claudelt vagy Gide-et, pusztán csak az ő könyve, vagy annak fordítása révén! S mily gyanakvó és gyökeretlen nálunk minden olyan francia szellemiség, amely német tranzitó nélkül, közvetlenül mer eljutni hozzánk! Ha tehát Illyés - meglehetős joggal! - megannyi különbséget lát csak a francia és a magyar neokatolicizmus között, annak talán, elsősorban, nem a két Egyház hatalmi ellentéte, hanem, minden hazai hivatkozás, látszat és dekórum ellenére, a közvetítő germánság, a földrajzi kötöttség az oka. S ezzel nagyrészt tárgytalanná válnék az a kegyetlen párhuzam, amellyel Illyés már-már eltaposná az egész magyar neokatolicizmus kertjét, ezt a középeurópai napon érő s a nyugatibb szellőktől csak elvétve érintett vegetációt.

A másik önkény - vagy igazságtalanság - abban a szeszélyes módban rejlik, amellyel Illyés hol szétválasztja, hol meg összekeveri a háború előtti s azutáni, mind magyar, mind francia neokatolicizmust. A franciák spirituálizmusa mélyenszántó mozgalom volt a századelőn, amikor a katolikus Claudel és Péguy, a protestáns gide s Schlumberger, vagy a zsidó Henri Franck vállvetve küzdtek, Bergson filozófiájával s az Egyház legszebb tanaival egyetértően, a divatos naturalizmus s a mindenható racionalizmus ellen, az egész, az egyetemes, a «katolikus» emberért s amikor patrónusok után nézve többek közt, igenis, Baudelaire-re, Verlaine-re, sőt Rimbaud-ra is hivatkoztak.. Mért hívja Illyés Baudelaire-t szentségtörőnek, Jammes-ot pogánynak, Rimbaud-t communard-nak? s vajjon komolyan mondja-e, hogy Claudel csak formai okból s Mauriac csak önsanyargatásból volna katolikus? csak nem hiszi, hogy ezek a jelzők akármelyik egyéniséget is «kimerítik»? Baudelaire legszebb verseiben és vallomásaiban a leggyötrőbb keresztény bűntudat dalol; Verlaine, a gyönge, az esendő Verlaine hiába hazudtolta meg százszor megtérését, Mária-dalai megmaradnak egy tisztább ihlet tanuiként; Rimbaud, tudtommal, nem volt «communard», legfeljebb tüntethetett vele, mikor? Tizenhét éves korában, s szabad-e állandó jelleggé ütni egy gyermekkori szösszenetet, főkép mikor ő volt tán az első - és mégis csak ez a döntő -, aki nyíltan fellázadt az anyagi kultúra bűnei és bilincsei ellen? E három költő esetében, s főképpen a Baudelaire-ében, nem hiszem, hogy a «kinyilatkoztatott erkölcs», vagy a törvényszék szava a döntő; félve mondom ki a szót, mivel casuisticának látszik, de bizonyos magasságban, talán szabad különbséget tennünk a hit és az erkölcsiség között. Az csak nem érv, hogy az Egyház nem adná ki, vagy nem engedélyezné a «teljes» Baudelaire-t, vagy a «teljes» Verlaine-t? hisz, ha kiadná, helyeselné s helyeselheti-e őket teljességükben? elfogadjuk-e, mi, profánok, akiket nem köt kétezer év hagyománya, hanem csak «ízlésünk», «műveltségünk», e meg nem szövegezhető imponderabiliák, akár legkedvesebb költőnk, minden egy lapját és sorát? Szeretném megkérni Illyést, olvassa el mégegyszer Claudelt. Kezdje talán a Jeune Fille Violaine-nel, amelynek földízű képeiben kissé a maga költészetére ismer, folytassa az Ódáknak görög és keresztény mitológiájával s ne röstelljen elmélyedni a Soulier de Satin univerzumába. Ő, aki, ha akarja, ha nem, maga is istenáldotta költő, lehetetlen, hogy ne érezze bennük nemcsak Claudel hatalmas és ellenállhatatlan «lélekzetvételét», hanem azt a gyönyörű, biztos és rendületlen hitet is, amely nála a költészetnek és az életnek forrása s oly büszke, mint a Bossuet-é, aki szerint «le chrétien n'a rien a chercher», mivel hite világában minden világos és egész. Magamról nem illik szólnom, de mikor Osvát Ernővel együtt fordítgattuk Claudelt s Pierre de Craon ama szavához értünk, amely szerint szájunk és elménk híjján testünk és csontvázunk formája tanuskosik a kereszt és Isten mellett, Osvát fénylő tekintettel mondta: «Akkor így én is keresztény vagyok.» Egy Claudel világához képest, a Mauriac-é, elösmerem satnyábbnak, egyhangúbbnak tetszik, bár talán más szépségek is vannak benne, mint az «önkorbácsolás». S ha Jammes-ban, minden híthűsége mellett, bizonyos pogány ízek is érezhetők, ez nem a keresztény vallás ellen, inkább mellett bizonyít, mint amely hitben és költészetben minden mélyet és maradandót magábazár ...

Más a helyzet a háború óta, bár ebben sem a vallás vagy az Egyház hibás. Mint a legtöbb szellemi megmozdulás, a neokatolicizmus is - de nemcsak az - a divat, a propaganda, a külső szervezkedés prédája lett. A háború utáni mohó és türelmetlen keresővágy ezt is csak úgy habzsolta, hangosan, frivolul, sietősen, mint a többi «szellemi» vagy «művészi» mozgalmat, vagy jelszót - s bizonyos fokig érthető, hogy aki a vallási megújulásnak csak ezt a szakaszát nézi, gyanakszik s kételkedik, mint Illyés is s hajlandó az egészet e habverés után megítélni. Talán éppen ugyanazok, akik a «katolikus» jelzőt úgy elcsépelték, nemsokára, vagy talán máris, a «forradalmár» jelzőt járatják le; ami csak azt bizonyítja, hogy egy mozgalom sincs híjján az élősdieknek. - Nálunk is eleven volt és igéretes a háború előtti katolikus szellemi megmozdulás: az Életben Sik Sándor és Harsányi versei mellett Claudel-, Baudelaire-, Verlaine- és Jammes-fordítások is szerepeltek, a Nyugatban Lesznai Anna és Kaffka Margit ugyancsak Claudelt fordították, visszatérve «a meséhez, a mitoszhoz, a vallásos törvényhez», Ady, a protestáns Ady, a pócsi Máriáról dalolt s Babits Dante-fordítása s a Dante-kultusz irodalmi esemény és valóság volt. Mért szakítja ki Babitsot Illyés ebből a vallási megújhodásból? s állíthatja-e róla joggal, hogy legtöbbször csak támadói hívták katolikusnak? A háború előtti Babits - bár akkor is a maga útjain járt - nem lehetett közömbös, úgy érzem, e vallásos mozgalommal szemben s aki, mint legújabban Németh László, csak a «virtuózitás erőérzetét» látja a Dante-fordításban vagy az Amor Sanctus-ban, annak ajánlani merném Brisits Frigyesnek, a papnak egy kis cikkét, amely a magyar Amor Sanctus ihletettségét a lélek «kegyelmi percével», a participatio lucis Dei-vel magyarázza. Ez pedig nemcsak a pap-kritikus kiritkai fogékonyságát bizonyítja, hanem hogy a magyar katolicizmus is hajlandó a költészet megbecsülésére. S mért olyan szigorú Illyés Prohászkához, aki e háború előtti újulásnak valóban lelke volt és apostola? Hogy «amateur»? az ily elnevezés nemcsak sértés, hanem dícséret is, mert hisz, mindenekelőtt, érdeklődést és szeretetet jelent. Hogy «félművelt?» Nem hinném: legfeljebb egy célú volt a műveltsége, mert hisz minden olvasmánya hitéletét táplálta. Mint vallásos szépírót nemcsak meggyőzőnek és magasröptűnek, hanem helyenkint egyenesen elragadónak találom: «türelmetlenségét», «ingadozását» egyrészt a maga drámájával, másrészt a történeti körülményekkel magyaráznám; igaz, hogy naplója nem egyszer nagyon is emberi és egyenetlen s összegyüjtött művei sem egyforma értékűek; azonban hatása kétségbevonhatatlanul, tudtommal máig sem szűnt meg s bizonyos, hogy nem csupán a katolikus költőkre terjed. Ami végül e költőket illeti: szabad-e megvédnem őket egy-két szóval? Igaz, hogy mai költőink közt bizonnyal nem ők a legnagyobbak; de talán csak nem azért, mivel papok? vagyis, mint Illyés sejtteti s mint ahogy Babits ki is mondja, mivel a papköltők nem egyszer és könnyen «zsoldosok» lesznek és «szolgák», akiket az Egyházhoz az érdekek és viszonyok egész lánca fűzhet? Az igazi nagy irodalom - s ki mondna ellent itt Babitsnak? - valóban akkor igazi, hogyha szabad és ha mindenkié; azonban, bizonyos szempontból, melyik költő szabadabb és egyetemesebb egy papköltőnél? A papság ténye csak szolgaságot s nem inkább emelkedettséget jelent? s hol az az intézmény, amely tagjainak akkora földi függetlenséget biztosítana, mint régebben és még ma is az Egyház? S ha már függést keresünk, vajjon ma és minálunk épp az egyházi volna oly fájó? másfélét, fojtóbbat és titkosabbat, nem ösmerne a magyar író? például a gazdasági rendét, amelyhez képest az Egyházé legalább erkölcsi elven épült és amellyel, nem egyszer, maga az Egyház is szembeszáll? A mi papköltőinknél egy percre sem érzem a függést, ellenkezőleg, valami tisztultabb és meghatóbb létet, amelyben hit és költészet szelid harmóniában folyik egybe s amelyet fényes irodalmi példák, a Gotthelfek, a Mörikék, a Virágok, a Cordonnelek paplak-idilljei ragyognak be. Ezek is papok - mint a mieink - s nem ennek ellenére, hanem ezért költők. Már most a mi papköltőink «katolikus», sőt «vallásos» költők-e elsősorban? erről az utolsó fejezet szóljon.