Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 10-11. szám · / · FIGYELŐ · / · IN MEMORIAM

Babits Mihály: JÁSZAI-HORVÁTH ELEMÉR (1888-1933)

Először a Nyugatban láttam nevét, nagy virtuózitással megverselt, parnassien irányú költemények alatt, s csak később tudtam meg róla, hogy azonos apám ifjúkori barátjának a fiával. Az ő apjának neve familiáris név volt gyermekkorom előtt; fényképei sűrűn szerepeltek albumainkban, levelei postánkban; sőt egyszer ő maga is eljött hozzánk Pécsre, s emlékezetem szerint apám is járt nála Orosházán. Együtt laktak jogászkorukban, hajlamaik és szokásaik szerint elválhatatlanok. Apám akkori naplója, mely ma is megvan még, híven őrzi ezeket az emlékeket. De aztán ő meghalt, s Horváth Károlyról nem hallottam többet. Csak mikor a fiával találkoztam. Bizonyos melegséggel újítottuk meg az apai barátságot, noha talán mind a ketten éreztük, hogy ez közöttünk sohsem lesz oly erős. Nem mentünk egyvonalban; a költői technika titkai iránti szenvedélyes érdeklődés összehozott, de ezenkívül nagyon kevés dolog izgatta őt, ami nekem szívügyem volt. Mindinkább szűk körre vonult vissza érdeklődésével; gondolom, otthoni, szülővárosabeli dolgok foglalkoztathatták, öröklött kis birtokának gondjai, ahová mind gyakrabban tünt el s mind hosszabb időre, talán jól élni, jó borokat inni, s pattogó rímeket faragni a Borsszem Jankónak. Egynéhány verseskönyve jelent meg, ízléses, formailag virtuóz, tradicionális hangú, de belső küzdelmeket titkoló versekkel. De a komoly versek mind ritkábbak lettek. Lassanként valami rusztikus külsőt is öltött, kicsattanó arcával, lassú beszédével, kissé lomha modorával; noha nem tett tökéletesen egészséges benyomást. Az irodalomhoz már csak a jó élcek és szép rímek szerelme kötötte; s az élclapnál otthonra lelt, melyből, úgy látszik, nem is vágyott ki. Különös magyar sors, amilyen nem egy van. Aztán egészen elszakadtunk, s azt sem tudom, hol élt azután, Pesten vagy Orosházán, vagy másutt... Mégis, úgy rémlik, gyakran megfordult az Otthon-Körben, ahol én is utoljára találkoztam vele. Évekkel ezelőtt. De akkor már, úgy találtam, nagyon megváltozott; az arca szinte megijesztett. S egyszer csak egy halálhír, és nincs több... Most tünődöm, valóban az volt-e ő, aminek itt most, a halálára gondolva, hevenyészetten lerajzoltam - vagy pedig egészen más?