Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 10-11. szám · / · FIGYELŐ · / · IN MEMORIAM

Tamás Ernő: GÁRDONYI GÉZA, A KÖLTŐ

«...az a halott a koporsóban
nem én vagyok.
Csak hamu az, elomló televény.
A láng eltünt. A láng - az
voltam én»

Tíz éve lobbant el ez a láng, amely oly nyugtalanul, lidércesen és szüntelenül lobogott, de sohasem robbant lángzivatarrá, hanem időnként csipkebokorként fénylett. Gárdonyiról még nem kell szavakat felróni az emlékezetnek: széles rétegek olvassák - tehetségtelen törtetők nevébe kapaszkodnak -, de érdemes erősebben rávilágítani az «egri remete» emberi és írói sorsának problémáira. A lírai hullámzású, népi misztikumu regények írójában a kevéssé figyelt költőt keresem. «Érzékeny és szemérmes lélek» - írja róla Feszty Árpádné, aki mint embert is alaposan ismerte. Épen azért tünt föl rejtélyesnek, mert valóban volt a lényében önburkoló tartózkodás, ami írásaiban is megnyilatkozott. A líra önvallás, az érzések, lelki vajúdások kibeszélése - tehát a versein keresztül közelítem meg.

Két verskötete jelent meg: Április (1894) és Fűzfalevél, nyárfalevél... (1904). Mindegyik több kiadást ért. Egyszerű, népi bájú, idillikus líra ez, szándékolt primitívséggel és önkéntelen naivsággal. Verseinek nagyrésze népdalszerű, még a várost is falusiasan látja - az utcai gázláng neki vörös pille. A 90-es évekből való versei egyénibbek, erősebbek. Egy-egy eredetien elhelyezett szó, itt-ott üde, szokatlanabb rím ad nekik újszerű ízt. Esték, csillagvilágos nyári éjek ösztönzik (... violaszin-szárnyon jött az est nyomába. Homlokán egy gyémánt ragyogott remegve). Egyszerűségében, természetességében van valamely pogány fölény. Néhol gyermekien üde: «... én a kályha mellett májusról álmodom. Gyöngyvirágot szedünk a Zugliget ölén». Magányba húzódó természetére jellemző az ilyen álmodozás, de nem mindig ennyire légies. 1893-ban írja egyik versében, hogy a Szikszay-vendéglő ablakában szivarozva nézi a jövő-menő lányokat, menyecskéket: Oh, ha ez az enyém volna - így sóhajtok minden percben.

Ritkán árulja el így magát, de az elnyomott vágyak időnként jelentkeznek. Írásaiban pl. gyakran ki-kiüt érzékies rajongása a női lábfejért, fétisimádó dicséretekben. A bárókisasszony - írja egyik szép versében - egyedül jár a rét virággal tarkázott zöld bársonyán és maga-mulattára leveti cipőjét, mezítláb sétálgat. a vakond-túrás puha agyagában, egyik lábnyoma gyönyörűen ott marad és naphosszat tűnődik fölötte vágyakozva a juhászlegény, aki érzékenylelkű népi sarjadék, mint Gárdonyi. Bizonyos, hogy nem csupán Retif de la Bretonne és Baudelaire nyugateurópai idegeinek előjoga az ilyen érzékenység. Gyergyai Albert Argirusa és nem egy népdal dicséri fínomnak, fehérnek a fedetlen női lábfejet, mint Gárdonyi a regényeiben. (Ábel és Eszter-ben a szerelmes lány lerántja cipőjét, harisnyáját, a harmatos fűbe szalad maga-mulattára és imádója zsebkendőjével szárítgatja, meg is csókolja Eszter hófehér lábát. - Aggy Isten Biri, A hatalmas harmadik.)Ez is egyik «rejtélye», amit rejtegetett, természetének gátlásai miatt nem vallotta meg első-személyben írt verseiben.

A gátlások, önmegkötések és regényírási szenvedélye okozhatták, hogy verseinek lidérclángjai nem hatalmasodtak világító lángoszloppá. Holott vannak a vég-okokon, az emberi élet titkain vajudó versei (A bogár, Fiamnak, Ha meghalok, Egy este, Szeptember) és a költő mint pogány napimádó a «nézhetetlen orcájú Istenség»-ről így zsolozsmázik:

S ahogy így megállva imádom a napot,
azokra gondolok, kik szintén imádták.
Micsoda más lelkek, micsoda más papok
kik a napkeltét a ligetben várták,
virágos ligetben, szent zádogfák alatt
s mikor a hajnal bibora felharasant
s a nagy aranydeszkák az égre villantak
magyarul kiálták a szent szót a napnak.

A népi szemlélet és tudatos kezdetlegesség viszont sokszor túlzásba viszi és akkor formai pongyolaságba, hevenyészettségbe téved. Konok hit a népköltészet irodalmat, nyelvet megújhodtató erejében kellett ahoz, hogy Vajda János, Reviczky Gyula és Komjáthy Jenő után népdalszerűen, de mégsem a levitézlett, Petőfit-utánzó népköltők módján írjon Gárdonyi a századfordulón. A Hét-ben egyre-másra írták a városi hangok verseit Heltai Jenő, Makai Emil, Martos Ferenc, Erdős Reneé, Szentessy Gyula - Gárdonyi éppen velük szemben áll ki a gátra a maga irodalmi ideáljáért.

A próza mállik, szertehull ha régi,
A vers örök, mint minden ami égi! -

Aki ennyire szerelmesen hitt a vers magasabbrendűségében és hitt a népköltészet erejében, annak tehetségével el kellett jutnia a hozzá méltó kifejeződéshez. Gárdonyi mint költő a Karácsonyi álom című betlehemes játékában teljesedett. (Bemutatta a Nemzeti Színház 1901. XII. 13.) Ebben maradéktalanul költő, mintha a két kötet versei jobbára csak vázlatok volnának játékszini költeményéhez.

A verses színjáték betlehemesei bebotlanak a «márványos pitarok»-ba, a színházba, amelyről Máté pásztor regöli: «Mer ez a ház közös, mint a templomok, Öregapám ebbe száz téglát hozott.» A rendező az előjátékban ki akarja tenni a pásztorok szűrét, de az igazgató elhatározza, hogy velök játszatja el a betlehemesdit, sokszázados játékát a népnek: a legszebb bibliai történetet - így mondja a szerző a szereplők száján -, az egyet, amely «a mi földünkön magyar szűrt is öltött» és megszólal egy napra a színpadon a furulya. A Karácsonyi álom igazi népköltészet, tündérien, szinte szűzien az. Elénk elevenül muzsikás szóban és csillogó játékban a pogányisten múlása, a csodálatos csillag feltünése. Mária futása, a napkeleti bölcsek bandukolása, meg a pásztorok, háromkirályok hódolata a betlehemi istálló szent jászola előtt. Az újtollú rigónak «tündérflóta a torka»: hol a népballadák, hol a bohókás meg a szomorú népdalok eredeti nyelvén szól, merő zeneiségét bátár-balog asszonanszok tartják ősi primitívségben. Ha fenkölt dolgokról szól, fölemelkedik és szemléletében a nép gondolkozása, temészetes életbölcselete szólal meg. Visszajár kísérteni benne. A lámpás egykori, ifjú lázongója, András és Máté pásztor szókimondó párbeszédében a Megváltót váró nép sanyarú helyzetének, forradalmi lelkiállapotának szava nyilatkozik (Bezony, András testvér, furcsa időt élünk, stb.). S valósággal imaszerű András álmodozása a Lángról, az ember-csillagról: a Megváltóról, ki jobb rendbe tehetné a földi világot. Az emberséget áhító költő itt kimondja, amit mint vallomást lírájában nem kiáltott ki, regényírói mivoltában utóbb inkább elfedezett, mint megmutatott: Szívemben az újkor égő vágya van...