Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 10-11. szám · / · FIGYELŐ

Babits Mihály: KÖNYVRŐL KÖNYVRE

Egy könyv amit nem olvastam. - Nem olvastam John Masefiled legújabb könyvét, a Trójai Mesét. Sajnos, sem időm, sem pénzem, hogy minden könyvet ami érdekelne, megszerezhessek vagy elolvashassak. A Poëta Laureatus új eposzáról csak a hozzámjutott angol és amerikai folyóiratok kritikáiból értesülök, melyek nem nagyon kedvezőek. John Masefield, mióta a munkáspárti kormány hivatalosan koszorús költővé avatta, két verseskönyvet írt, s mindkettő mondai témákhoz tér vissza. A Trójai Mese hősei Priamos, Hekuba, Helena, Kassandra ... diákolvasmányainkból ismert alakok. A kritikák elismerik, hogy «Mr. Masefield has done his best». A halott szájakba lélekzetet lehelt, Trója eltünt utcáira izgatott életet varázsolt. De akad aki azt kérdi: mit nekünk Hekuba? Akad akinek Trója sáncairól Ypres árkai jutnak eszébe. S John Masefield sem írt mindig Trójáról. Proletárköltő volt és szegényemberekről írt. Matróz volt és matrózokat énekelt. S mint ifjú tehetség vezette az akkori forradalmat Tennyson és a praerafaeliták ellen, akik arisztokratikusan multba, mondákba, hagyományoktól megszentelt művészetbe menekültek a valóság elől. Elve volt: utcára vinni és utcáról venni a poézist. Nyers naturalizmusa föltámasztotta a verses epikát, mely már halottnak látszott. De most Tróját támasztja föl. A Borostyán árnyékában megváltozott a költő, s hagyományos témák éneklője lett belőle: laureatus. (Laureatus, vagy hivatalos költő, mindenütt egész külön típus, s ahol nem nemzeti témákat énekel, ott nyilván mindig Tróját énekli.) Micsoda különös lélektani folyamat játszódhatott itt le, amíg a váratlanul nyert rang a hozzávaló pszihét így kifejlesztette, s micsoda következéseket vonhatunk ebből a költő értékére? nem fogom itt kutatni. Az eset magában eléggé tanulságos, s nekünk magyaroknak is meggondoltató.

*

Poëta laureatus Magyarországon. - Ebben a pillanatban nekünk magyaroknak is van poëta laureatusunk, az Akadémia hivatalos kijelentése szerint és pedig Herczeg Ferenc személyében. Elérkezett az akadémiai nagyjutalom kiadásának ideje, s azt Herczeg Ferencnek ítélték oda. A választás rendesen nagy gonddal és felelősséggel szokott járni; de - ahogy az ítélet indoklása mondja - ezt a felelősséget ezúttal nem érezte az Akadémia: fölmentette attól a közvélemény. Ha az angol költőknek királyi kegy nyujtja a poëta laureatus koszorúját - még mindig az Akadémia szavait idézem - a mienknek «értékesebb areopág" ítélte azt oda: az olvasók százezrei.

Be kell vallani hogy ennek az areopágnak ily tiszteletteljes elismerése az Akadémia részéről, reám valósággal megdöbbentően hat. Nemrég valami «ifjú-katolikus» lapban olvastam egy cikket mely egy papköltő rossz verseit avval a megokolással védelmezte, hogy azok a «tömegeket megnyerték», tehát «hallgasson el minden kritikai okvetetlenkedés». Ez is fölháborított, de avval nyugtattam meg magam, hogy zsurnalisztikus világnézettel van dolgom, mely a mai ochlokratikus világban természetszerűleg a tömegeknek ad igazat. De az Akadémia! Az Akadémia, melynek rendeltetésénél és hagyományainál fogva a tömegektől elzárkózó szellemi nemesség, az arisztokratikus, konzervatív ízlés mentsváraként kellen állnia! Az Arany és Gyulai akadémiája mely hajdan oly szigorú, nagy és hasznos harcokat vívott az irodalmi tömegízlés ellen! Micsoda korbáccsal vágna itt végig Gyulai Pál a saját akadémiáján, ha föltámadna! Mi lesz, ha már az Akadémia is, irodalmi kérdésekben, az olvasók ezreinek ítélete szerint igazodik? Hogyan fog elzárkózni X. vagy Y. érdemének elismerésétől, a legüresebb divatírókétól, akiknek nevét én nem is tartom méltónak leírni? De akiket az olvasók ezreinek talán mégtöbbje tüntet ki tetszésével mint Herczeg Ferencet?

*

A Borostyán árnyékában. - Mindez persze semmit sem jelent Herczeg Ferenc ellen, aki ha jó író, nem azért jó író mert az olvasók «százezreinek» tetszik. Noha, meg kell mondani, nem egészen véletlen ez a tetszés; a magyar Laureatus nem egyszer, műfajaiban, témáiban és stílusának felületes könnyűségében is kissé olcsó módon alkalmazkodott a tömegizléshez. Nem véletlen az sem, hogy Akadémiánk a tömegizlés illetékességét elismeri: a magyar akadémizmus irodalmi izlését valóságos paradox rokonság fűzi a zsurnálisztikus és tömegizléshez. Akadémikus szépíróink épen nem a nehéz és magas költészet hívei: ellenkezőleg, többnyire ilyen könnyű regények, lektürök szolgáltatói ők, s aki fő-fő lírikus volt köztük, szegény Kozma Andor, politikai aktuálitások napikrónikáját szőtte rímekbe, s ezek talán a legjobb művei. Nem akarom azt mondani hogy Herczegnek meg a Gyurkovics-fiúk a legjobb műve. Ez kajánság lenne, mikor maga az író oly nemes ambicióval, s eredményes öngazdagítással iparkodott ezt a fiatalkori könnyű és «snájdig» sikerét túlnőni, és szinte: elfeledtetni. Folyton változott, s nőtt is. De a fiatal munkák kedves csibész-verveje lassankint kiszáradt s valami hideg korrektségnek adott helyet; s elfakult mindaz a kis fölényes eretnek szín, ami Herczeget eleinte keménnyé és modernné látszott tenni. Mikor gimnázista voltam, annál inkább lelkesedtünk az Ocskay brigadéros-ért, mert tanáraink megtiltották hogy ezt a «hazafiatlan» darabot megnézzük. A darab nem volt hazafiatlan, de szembeszállt a népszerű közvéleménnyel, s más se kellett hogy lázadó fiatal szívünket megejtse. Nem gondoltunk rá hogy ami a népszerű közvéleménnyel ellenkezik, az a hivatalos politika rokonszenveitől nincs oly nagyon messze, s az író, aki a közönség előtt eretnek színben áll, immár a hivatalos borostyán árnyékában érzi magát. Holott a hagyományos téma, s a shakespearei Corjolanus diszkrét utánzása is (mely ezidőben fő-fő «iskolai kötelező olvasmány» volt) - a Gyurkovics-könyvek léha és modernhírű szerzőjénél eléggé gyanús tünetnek látszhatott ...

*

Klasszikus témák és hivatalos költészet. - John Masefield, az angol laureatus semmiféle érdeket vagy kötelezettséget nem érezhetett azirányban hogy tradicionális és mondai témákhoz forduljon. Elvégre a munkáskormány mint a Britt Proletár mai életének költőjét emelte őt hivatalos polcra. De a Hivatalos Polc nem minden tekintetben kellemes hely; mindig kissé feszes ülés esik rajta, s a legendás multból vett hagyományszerű téma olyan, mintha jó puha vánkos volna, mely a hivatalos helyzet minden feszélyezettségétől jobbra és balra megóv és elgöngyöl. Egykicsit közömbösíti a költőt, akinek a hivatalos polcon közömbösnek is kell lennie, mint egy elnöknek vagy uralkodónak. (Sőt félig-meddig halottnak; miként a mi Akadémiánk például naivan ki is mondja hogy nagydíja «régibb íróink mellé, az élők fölé» emeli a kitüntetettet: vagyis rövidúton halottányilvánítja.)

Nem mondom hogy a klasszikus vagy legendás téma mindig ilyen közömbösítő - óh, egyáltalán nem! Gyakran lehet újatkeresés, gazdagodás-vágya, sőt egyenesen lázadás is, amint a romantikus mozgalmak elégszer mutatták. Fiatalkorunkban magunk is szívesen nyúltunk klasszikus tárgyakhoz, örök dolgok szomjából, s kicsit dacból és lázadásból a megúnt magyar sablon ellen. Külön eset az Arany Jánosé is, aki az első magyar laureatus volt, s már tudatos korszerűtlenséggel, az egész modern, reálista költsé szellemével szemben (melyet ő nagyonis jól megértett és átélt), akart mindenáron naiv eposzokat, mondai hőskölteményeket alkotni. Ő nem menekülni kívánt polca feszélyeitől hanem ellenkezőleg, önkínzó módon alkalmazkodott azokhoz; érzékeny lelkiismerete mindent be akart váltani amit vártak tőle, mégha természetével s a kor költészetének igazi szellemével nem is egyezett meg. Az önmagára szabott kényszer úgy hatott költői erejére mintahogy a formai nyűg szokott hatni a művészre: s a szigorú külső feladatnak a saját egyéniségével, s a modern kor lelkével való összeegyeztetéséből születtek oly művek melyek az eposz minden naivságát és fenségét a modern regény minden naturálizmusával és életteljességével egyesítve, ahogy mondani szokták, «kinemhúnyó fénnyel ragyognak költészetünk egén».

*

A Borostyán árnyékában. Folytatás. - Herczeg Ferenc esete megint más. Ahogy ő a történelmi s hagyományos tárgyak és műformák felé nyúl, az részben alibi-mutatványnak hat ránk, részben valami németes kötelességtudás és okosság aktusának. Én sokkal magyarabbnak érzem Herczeget akár a Gyurkovics-fiúk csibész-vicceiben, mint például a Pogányok nagy Piloty-képén, melyben egy átlagos Herczeg-regény giccsei mellett szépen megfér a Scheffel-hatás és a prózába-modernizált Buda Halála-pastische. De ép a giccseknek, a lektürszolgáltató, könnyűregényíró tehetségnek, kellett az alibi, ha már egyszer a Borostyán árnyéka ráesett. S Herczeg egyéniségének színei sohsem voltak oly erősek hogy új meg új színeket tetszése szerint föl ne vehessen. És hadd ismételjem: végelemzésben ez a gazdagodás mégiscsak javára vált. A Bizánc s az Árva László csak jobb mint az Arany Hegedű vagy a Kék Róka, amik ma már oly naivul hatnak, noha «életből vett» dolgok. A készenkapott történeti anyag, amivel Arany annyit küzdött és kínlódott, Herczeg alkalmazkodó, könnyebb tehetsége s szárazabb fantáziája számára jó mankónak bizonyult; noha históriai regényeiben sohsem tudott egészen megszabadulni a Piloty-színektől s a sablónos lektür-íztől. A legtöbb könyvét olvastam bizony, részint diákkoromban, részint később, mikor egyszer egy vidéki barátomnál voltam szállva, akinek felesége polgári iskolai tanárnő; s az iskolában egy ügynök rájuksózta az «összes Herczeget». Így lett ez a kedves asszony is egyike a «százezreknek», akik poëta laureatust adtak nekünk. Szóról-szóra a kezembe adta, mikor olvasnivalót kértem tőle esténként, mert anélkül nem tudok elaludni; s így lassankint abba a helyzetbe kerültem hogy pontosan s nyomról-nyomra követhettem, hogyan változik át egy író a Borostyán árnyékában.