Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 10-11. szám · / · PAUL VALÉRY: TENGERPARTI TEMETŐ

PAUL VALÉRY: TENGERPARTI TEMETŐ
Gyergyai Albert: JEGYZET

E néhány sor egyetlen célja, hogy a magyar olvasót közelebb hozza Paul Valéry-hez, jobban mondva Valérynek egyik legszebb és leglíraibb ódájához, amelynek magyar tolmácsolására nem kisebb költő, mint Kosztolányi vállalkozott. Mondhatnók: minek a magyarázat? itt az írás, olvassátok Kosztolányi magyarítását ... Azonban a fény is vakít s Valéry sem azért olyan nehezen érthető, mert homályos, hanem mert hibátlan művészete nagyon is káprázatos fénybe, a tisztaság és a tökély titkos fényébe vonja műveit. Amellett, bár külsőleg majdnem hagyományos költőnek számít, aki tiszteletben tartja a francia költészet klasszikus formáit és eszközeit, költészetének anyaga és hangja, célja és egész költői szemlélete merőben s vakmerőn új - s ezért van annyi híve és ellensége, mind a hagyománykedvelők, mind az újítók táborában. A dolgok helyett azoknak kapcsolatát, érzelmek helyett azoknak tükörképét, eszmék helyett azoknak viszfényét énekli meg célzásokkal és kerülőkkel, képcserékkel és alliterációkkal, hogy így jusson el a költészet szerinte egyetlen lényegéhez, a «charme»-hoz, vagyis a «szent» szavaknak elvont s egyben érzéki mágiájához. Vajjon sikerül-e ez mindig néki, - a tiszta ész mesterének, a tökéletes «építésznek», aki az érzést, az ihletet, a lelkességet nem tartja íróhoz méltó lélekállapotnak, aki minden szenvedélyt, minden eszmét és minden tárgyat átizzaszt s átlényegít a poézisben s akinek költői ideálja valami embertelenül tiszta s istentelenül reménytelen atmoszféra, sarkköri fényben és magányban? Mindez könnyen kifáraszthatja akár a legjobb szándékú olvasót is - s ha Cimetiere Marin-t kissé sietős szemmel nézi, félő, hogy zenét és elvontságot, felvillanó képeket s opálos fénypontokat lát csak benne. Aki arra mer vállalkozni, hogy második s eredményesebb olvasásra buzdítson, annak vigyázni kell arra, hogy se sokat, se keveset ne mondjon: a szűkszavú kalauznál, aki csak rámutat a szépségekre, hogy szakértő, titokzatos s illedelmes mosollyal félreálljon, talán csak a bőbeszédű kísérő a bosszantóbb, aki minden kis kavicsot a világegyetemmel hoz kapcsolatba, aki szüntelen ott ágál a mű és a műélvező között s akinek áradó csacsogása magát is, a művet is gyanúba hozza. Valérynak még életében mindegyik fajtából része volt már: olyanból, amelyik mindenütt, még ahol nincs is, homályt lát, olyanból, amelyik eget-földet magyarázna minden kis strófájába, mint a zenei «útmutatók» egy-egy híresebb szimfóniába, s olyanból, amelyik minden filozófust kapcsolatba hozna Valéryvel, mint megannyi planétát a Naprendszerrel! Hátha még tekintetbe vesszük, hogy e nemes versenyzők, akik közt költők és papok, tanárok s jámbor műkedvelők is vannak, akárhányszor mind egymásnak, mind a közértelemnek ellentmondanak! Mindegy: a feladat szép s talán nem lesz hiábavaló, főképp ha ily rendkívüli versről s ily ritka műfordításról van szó ...

A Cimetiere Marin «tárgya» - vagyis mind külső kerete, mind pedig hangulati járuléka - egyike a költészet legrégibb s leghatásosabb témáinak. Villontól Baudelaire-ig és azontúl alig van európai költő, aki, mint Hamlet Horatioval, meg ne állna egy percre a temetőben, hogy ott a kövek és csontok láttán a mulandóságról elmélkedjék. A praeromatnika idején, főképp angol mintára, valóságos járvány volt az «éjszakák és sírok költészete», s Valéry annyit újít csak e témán, hogy a temető halottait a tengerrel fogja körül és hogy a szokványos holdvilágot a legizzóbb déli nappal helyettesíti, - amivel aztán az egész vers nemcsak másféle világítást, hanem más eszmei légkört is nyer. A színhely, bár nincs pontosan megjelölve, bizonnyal Valéry szülővárosának, a Földközi tengerparti Cette-nek (vagy Sete-nek) temetője, ahova fiatalkorában Valéry is el-eljárhatott s ahol talán ősei és ösmerősei is pihenhetnek. Mindez bizonyos egyéni, sőt érzelmi jelleget ád e versnek s talán ezért olyan kedvelt a hideg és zárt Valéry-versek között; más kérdés, hogy az ily földhöz-rögzítés megfelel-e a költő szándékának, aki nem a Földközi tenger napját s nem a cette-i temetőt, vagyis nem az ő személyes líráját óhajtja itt megénekelni, hanem a legmélyebb én-nek s a legelvontabb mindenségnek metafizikáját. Magában a költeményben, amely szabályos francia óda, a műfaj minden külső és belső verstani és szerkezeti kellékével, a belső, a mélyebb téma, az örökös, az egyetlen Valéry-téma, három részben, hármas tagoltságban vetül elénk, - nem logikus eszmeláncként, mint a józan klasszikusoknál, nem is, mint a romantikusoknál, az érzelmek zűrzavarában, nem «opera módjára», mint Valéry maga is mondja, vagyis a mesét leírással s érzelmi kitörésekkel keverve, hanem a tiszta zenei műfajok, szonáták és szimfóniák módjára, a ritmus, a melódia, a rimek s a képek közvetítésével, mintegy a sorok közt éreztetve a létnek s a nem-létnek, az egységnek s a változásnak, a látszatnak s a lényegnek mindig újra kezdődő viadalát. Mit akar mondani Valéry e huszonnégy egyforma strófa szabályosan ismétlődő zenéjével, amelyben gyermekkora emlékei, a nap, a tenger, a lélek, a halál zenei motivumokként lebegnek, mindig új s újabb változatokban? Az első rész (1-5) - mint nem egy Valéry-vers - láthatóan ingadozik a fogalmak és a képek, a belső és az érzéki világ között. Ez lesz az az ugródeszka, ahonnan a középső rész remek lendületét nyeri; egyelőre azonban a párhuzamok csikorognak, az allegóriák átlátszón iskolásak s ez a sajátos átmenet az ideák és a metaforák között némileg bizonytalanná teszi az első strófák benyomását. A déli nap hevében és a tenger isteni csendjében galambszárnyakként siklanak a halászbárkák; a béke e temploma, e hullámzó aranytető, a tenger úgy rejti mélyét a napfény alatt, mint a szem lángja a lélek csöndjét és az eszmék kincsesházát. A tengernek és az énnek legmagasabb fokára, vagyis a temető magasára s a szemlélet nirvánájába lépve, a költő oly derűsen s szenvtelenül néz szembe végzetével, mint a tenger csillogó színe az alatta rejlő örvénnyel. Az ötödik strófa átmenetül szolgál a második rész tizenhat strófájához (6-21): az eszmék s a motívumok itt mintegy elvetik láncaikat s szabadon szállnak és keringenek valami nem földi szférában. Itt bomlik ki a nagy téma új és újabb változatokkal: mi vagyok én, az ember, a lélek, e dél, e tenger s e temető hármas és határtalan súlya alatt? Élet, vagyis öntudat, tett és főképp változás, az Univerzum egységével s tökéletes és közömbös változatlanságával szemben. A hatodik, hetedik és nyolcadik strófa vallomás arról a korról, mikor a költő még tétlenül, minden mű és cselekvés nélkül, de máris büszkén és tudatosan várta belső nagysága visszhangját, azét a «tiszta» nagyságét, amelynek nincsen szüksége az alkotás, a teljesítmény bizonyítékára. A temető forró csendje és az ősök emléke mintha méginkább vonzaná a lét örök kísértése, a restség, az álom, a nem-lét felé (9-12); viszont épp itt a halottak közt látja mindennél tisztábban és fájón, hogy e teljes és meddő szunyadásban ő, csak ő a változás és az élet (13). A halottak már az enyészeté (14-16); mire vár hát? mit remélhet ennyi látszat és csalfaság között? Minden meghal - nincs «halhatatlanság» - s ő, a költő, csak a halált várná, amelytől, mint a Baudelaire szonettjában, valami végső virágzást remél? (17-18). Ő él csak itt, az ő öntudata, az ő ön-szerelme vagy ön-gyülölete, az ő látó és érző ébersége - s ezen az éles és biztos tényen az éleai Zénó sem változtathat (19-21). Hiába érvel a mozgás ellen, egyrészt a csak «látszólag» mozgó, de pályája minden pontján «mozdulatlan» nyílvesszővel, másrészt a teknőst a végtelen, sok részű mezőny miatt soha elérni nem tudó Achillesszel - a szél megindul, a tenger dagadni kezd s a befejező három strófa (21-24), mint egy zenemű zárótétele, harsány indulóként zengi az élet, a változás, az alkotó kedv diadalát.

Elég? vagy máris több a kelleténél? Félő, hogy bizonyos immanens homályt semmiféle magyarázat sem oszlathat el, főképp ha ily műről van szó, amely évek munkájának gyüjtő és sűrítő állomása, amellett tárgya miatt is megfoghatatlan és kifejezhetetlen s végül annyi verstani, nyelvi és eszmei feszültséget kell feloldania, hogy a végső harmónia csak célzások, sugalmak, kihagyások és árnyalatok révén érhető el. E magyarázat, természetesen, úgy nézi e verset, mint egy zárt egészet, amely, miután elhagyta alkotója műhelyét, önállóan, magában él tovább. Igen ám, de ha Valéry ezt is, mint minden nagy versét, nem kész, csak abbahagyott műnek tekinti, a habozások, a kísérletek, a véletlenek sorozatának, amelyet, éppen ezt a verset, csak külső kényszerre közölt? A művész a mű készülését, az olvasó a kész művet látja - s talán ezért a magyarázatok és ellentmondások sokfélesége. Az értelmezés: probléma, mondja bizonyos gúnnyal Valéry is; oldja meg mindenki kedve szerint, mint ahogy egy zeneművet is több-kevesebb önkénnyel «értelmeznek» ...