Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 9. szám · / · Figyelő · / · Disputa · / · Illés Endre:

Illés Endre:
Szitnyay, Herczeg és Proust.

Braun Róbert a Nyugat ápr. 16.-i számában tévesnek és igazságtalannak tartja, hogy Szitnyai Zoltánt a Herczeg-övr folytatójának neveztem. S tévesnek és igazságtalannak tartja általában mindazt, amit Szitnyairól Szlovenszkói magyar könyvek c. cikkemben írtam.

Az a vétó, amellyel Braun R. Herczeg és Szitnyai összekapcsolása ellen tiltakozik, nyilván azért ilyen heves, lelkes s egészen Proustig és Lutherig elkalandozó, mert Braun R. Herczegben nyilván csak a Gyurkovics-történetek íróját látja s az övrjével történő értékelést afféle szégyenbélyegnek tarthatja. Én más nézeten vagyok. Időszerűnek tartanék már egy összefoglaló Herczeg-tanulmányt, amely rámutatja ennek az írónak közhely-óceánjára, de egyben kihámozná őt abból az irodalmi közhelyből is, amely valahol Pekár Gy. mellett látja a helyét.

Herczeg írásait túlságosan kevésre értékeli Braun Róbert, Szitnyaiét viszont jelentőségük fölé emeli. Amiben mindketten megegyezünk még: Szitnyai valóban ismeri a dzsentrit. Braun szerint belülről ismeri s belülről támadja. Ezt a tételt - kritikámnak nekiszegezve - kár volt olyan vervevel bizonyítania, mert ha Braun R. egyik mondatomnak nemcsak bevezető szavait idézte volna, de a második s nagyobb részét is, ebből az idézetből kiderülne, hogy én körülbelül ugyanezt mondom, - Szitnyai, elismerem, belülről ismeri a dzsentrit. Belső támadása azonban, akármilyen tűzzel támad is, sohasem veszedelmes. Miért? Éppen kritikám elhagyott része felel meg rá: «Kitünően ismeri őket..., de ezt mind szigorúan csak ennek az osztálynak a szemüvegén át érzékeli, pontosan úgy, ahogy ezek a figurák látják önmagukat s egymást, tehát elég felületesen s minden igazibb perspektíva nélkül.» Szitnyai figurái alig jutnak túl üdvözlési, ültetési, hiúsági, szerelmi sérelmeken. Legutolsó kötetének legjobb novellájában pl. egy elmaradt kézcsókon emberek sorsa dől el. De Szitnyai sem jut túl ezeken az egymásnak adott s egymástól kapott sebeken. Szitnyai írásaiban valóban entre nous vagyunk. És nemcsak hőseinek fontos és sorsdöntő egy elmaradt kézcsók, az a baj, hogy az írónak is csak ez a fontos. Még pontosabban kifejezve: ezeken az írásoknak horizontja kézcsóknyi sérelmek törpe világa, s Szitnyai sehogyansem tudja ezeknek a torz gravameneknek horizontját kitágítani egy örvénytől elragadott osztály nagy víziójává. Sőt. - igen gyakran egészen odaragad a részletekhez. Igen, valóban ismeri alakjait. De ez az ismeret a legtöbbször csak ügyes fényképezés.

Balján Proust, mint osztályíró, jobbján Luther vagy Marx, mint osztályukat belülről támadó egyéniséget, - nem, igazán nem ez Szitnyai helye. Én elismerésnek s értékelésnek szántam azt az őszinte asszociációmat, mikor Szitnyai neve után Herczeget írtam le kritikámban.