Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 9. szám · / · Figyelő · / · Karinthy Frigyes: Földi Mihály: A meztelen ember

Farkas Zoltán: A magyar képzőművészet kiállítása

Hosszú huzavona után végre megnyilt a nagy műcsarnoki kiállítás, melyet a kultuszminiszter energiája hozott létre. Majdnem teljes egészében mutatja be mai művészünket, bár néhányan, akik a Képzőművészeti Társulat jogainak csorbítását panaszolták, elmaradtak róla. Közöttük Zala György és Karlovszky Bertalan. De elmaradásuk nem túlságosan nyom a latban, hiszen teljesítményeikkel a múlthoz tartoznak és ma meg sem közelítik egykori színvonalukat.

Alkalma nyílik tehát közönségünknek, hogy úgy mint valamikor, együtt láthassa az ország legjobb kiállítási helyiségében majdnem minden kiváló művészünket és három egymásra következő korszakot, mert hiszen az a megkülönböztetés, melyet általában konzervatívok és újítók között tenni szoktak, helytelen. Nem konzervativizmusról beszélhetünk, hanem csak epigonkodásról és nem minden újság érték, ha nem áll mögötte alkotó tehetség.

Mindjárt bevezetésül meg kell mondanunk, hogy ez a kiállítás elsőrangú tanubizonyság ama fiatal nemzedék nagy jelentősége mellett, mely festészetünk naturalista-impresszionista kora után jelentkezett. Ez a nemzedék eddig teljesen el volt zárva attól, hogy a legnagyobb magyar közönség, a műcsarnoki elé juthasson és ha ennek a kiállításnak nagy jelentőségét méltatjuk, legnagyobb érdemét éppen abban kell felismernünk, hogy ez az európai viszonylatban is elsőrangú gárda diadalmasan vonulhatott be azokba a termekbe, hol valamikor a magyar művészet legjava érvényesült. Végre létrejött tehát az az érintkezés, melyre a közönségnek talán még nagyobb szüksége van, mint a mai kor lelkét kifejezésre juttató művészeknek. S ha a mostanihoz hasonló kiállítások évről-évre megismétlődnek, az a közönség, mely mesterségesen elzárva az újat alkotó művészettől mindenben, a mi eltért a sablóntól, csak káros elétévelyedést látott, alkalmasint meg fog barátkozni azzal a gondolattal, hogy a művészi kifejezés módjai szakadatlanul változnak s hogy nem az úgynevezett hagyományokhoz való ragaszkodástól, hanem az alkotóerő szépségétől függ a képzőművészetnek szépsége.

Amit a műcsarnoki jogaikhoz görcsösen ragaszkodók, a Képzőművészeti Társulat epigonjai kiállítottak, jelentéktelen. Képeik vagy szobraik megtanult sablónok ismételgetése, úgy hogy velük részletesen foglalkozni időfecsérlés volna. De mégis itt vannak hatalmi poziciójuknál és az úgynevezett igazságosság elvénél fogva, megjelenésük azonban egyáltalán nem vált a kiállítás előnyére s majdnem lehetetlenné tette a rendezést, mely össze nem férhető dolgokat: tehetséget és tehetségtelenséget volt kénytelen egymással váltogatni. De igazságtalanok volnánk, ha Petrovics Elek sziszifuszi iparkodásáról lehető legmelegebben meg nem emlékeznénk. Bizonyos, hogy ezt a tömérdek képet és szobrot jobban csoportosítani nem lehetett, mert nem állott hatalmában, hogy a kiállítási tárgyaknak legalább felét kiselejtezze.

A nagybányaiaknak, kor- és törekvéstársaiknak pompás csapata, amelynek évek hosszú során szintén nem jutott hely a Műcsarnokban és újabban a kizárások óta már a Társulatban sem, majdnem teljes számmal vonult fel. De akármilyen nagy elismeréssel viseltetünk egy Csók, egy Fényes, egy Iványi-Grünwald, egy Glatz vagy társaik mai alkotásai iránt, valahogyan nem zárkózhatunk el annak felismerése elől, hogy idejük elmulóban áll: a naturalista-impresszionista kifejezési módnak, vagy mérsékelt átstilizálásnak ideje lejárt, napról napra inkább érezzük történelmi jelentőségüket, de azt is, hogy a ma eltávolodik tőlük. Egy szerencsésebb és boldogabb kornak szép visszfényét nyujtják, még mindig pompás tehetséggel, őszintén, de meg kell éreznünk, hogy befejeződést és nem kezdetet, nem jövőt jelentenek.

Azok, akik mai festészetünknek immár férfikorba izmosodott tehetségei, Bernáth Aurél, Szőnyi István, Berény Róbert, Egry József, Czóbel Béla, Aba-Novák Vilmos, Márffy Ödön, Derkovits Gyula és társaik, szolgáltatták e kiállítás legértékesebb részét. Más utakon járnak, sokkal jobban eltávolodnak a természeti jelenségtől, mint nagy elődeik. Egymástól eltérő egyéniségek, de megegyeznek abban, hogy ábrázolásmódjuk - mai kifejezéssel élve - sokkal inkább viziós, azaz átalakító művészi látomány, mint többé-kevésbé hű ünneplése a természetnek, vagy a természet valamelyik különleges jelenségének. Az átalakító elképzelésnek jóval több szerepe van művészetükben, mint az ismétlő meglátás erejének, mely oly meghökkentő szuggesztivitással ajándékozta meg valamikor egy Ferenczy Károly művészetét. - Legtöbbjük átesett a naturalista-impresszionista irány bomlására jelentkező expresszionizmus iskoláján. De majdnem kivétel nélkül megszabadultak annak merev programszerűségétől és ama formáitól, melyek csak tagadást jelentettek, mert nemcsak szándékaik voltak, hanem kifejezni való egyéni formáik is.

Nem hiányoznak persze az expresszionizmus bőjtjének a neoklasszicizmusnak törekvései sem. Művelői legfiatalabb festőink közül valók, eredményeik egy kissé még bizonytalanok. Mint számos programszerűen fellépő művészeti törekvésnél, neoklasszicistáinknál is túlnyomó az elgondolt akarás, melyet nem mindig támogat ösztönös formateremtés. A legmeggyőzőbben Medveczky Jenő egyik képén éreztük törekvéseik őszinteségét és erejét.

A szobrászati rész ismét tanubizonysága annak, hogy szobrászatunk általában nem ért fel addig a színvonalig, mint festészetünk. Naturalista és barok stíluselemek között vergődik, vagy a francia impresszionista szobrászat formáival kacérkodik. A legutóbbi években azonban némi haladás volt észlelhető őszintébb és monumentálisabb stílus kialakulása felé. Beck Ö Fülöp, Medgyessy Ferenc és a fiatalok közül Pátzay Pál szobrai tanuskodnak itt ennek az egyszerűbb, monumentálisabb iránynak kétségtelen jövőjéről.

De nem volna ez a rövid beszámolónk teljes, ha egyéni teljesítmény szempontjából néhány kiállítót a felsoroltakon kívül is fel nem említenénk. Különben is végső eredményben mellékesek az irányok és csak a mű értéke fontos. Ennek az állításnak igazságát mi sem bizonyítja jobban, mint egy régi érdemes művészünknek Tornyay Jánosnak néhány képe. Különösen a Műteremben című, amely meghökkentő erejével és frissességével a tárlat egyik legkiemelkedőbb, legfestőibb alkotása. De éppen ilyen elismeréssel kell felemlítenünk Mattysovszky-Zsolnai Lászlót, akinek Gugguló nője - életének talán legjobb munkája - fölötte finom, választékos felfogásával Manet-ra emlékeztet; Csánky Dénest, aki egykori vízfestményeinek hűségesen regisztráló stílusától messzire távolodott valami egyszerű, igen erős hangsúlyokkal szinte heroikussá váló ábrázolásmód felé. És végül ne feledkezzünk meg a legfiatalabb művészekről sem, akik közül Ámos Imrét, Basch Editet, Domanovszky Endrét, Kontuly Bélát, Vilt Tibort nevezzük meg.

Régen volt, hogy a városligeti kiállítási helyiségek annyi jelentős művészetet tartalmaztak. Hosszú évek szakadatlan művészeti és sajtó küzdelmére volt szükség, hogy végül a számottevő magyar művészet ismét visszatérhessen ama falak közé, melyeken sokáig csak a jól megszervezett tehetségtelenségnek volt szabad érvényesülnie. Vajjon lesz-e folytatása ennek a diadalnak? Vajjon állandó lesz-e ez az úgynevezett művészbéke, amely mögött ma élesebb ellentétek húzódnak meg, mint valaha?

Béke? A mi hitünk szerint nem is békéről, hanem győzelemről van itt szó, melyet az alkotó magyar művészet az útjában állók felett aratott.

Szívből kívánjuk, hogy ez a győzelem végleges legyen.