Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 9. szám · / · Nagy Endre: Fiam!...
Öt év Szibériában. Folytonos küzdelem a miliő ellen, hogy megtarthassam régi magamat arra az időre, amikor egyszer talán mégis visszavergődhetem. Néha már úgy volt, hogy elborít az ár és én elernyedve átengedem magam neki. Egy likőrgyárban dolgoztam, egész jól eltanultam a mesterségemet és már csak nagyon messziről nyugtalanítottak holmi halavány emlékek, ha arra gondoltam, hogy most már itt fogom leélni az életemet.
Megmondom, mi tartott meg mégis. Az emlékirataimon dolgoztam, esténkint, munka után szorgalmasan gyüjtögettem össze az élményeimet, egy monstruózus mű építőanyagát. Egy nagy, méretében példátlan regényt terveztem, amely bemutatja majd, hogy a foglyok elegy-belegy amorf, gyülevész tömege a közös rabság nyomása alatt mint préselődik lassan össze szerves társadalommá. Tisztek és közlegények, tartalékosok és hivatásos katonák, született harcosok és a hadkötelezettség jámbor áldozatai, németek, magyarok, szlávok, románok, mint illeszkednek lassankint egy újszülött közösség rendszerébe. Úgy képzeltem, hogy kicsinyített modelljében mutatom be azt a titokzatos kohót, amely a középkor végén a laza néptörzseket nemzetté összeolvasztotta. A fejlődés valamennyi fokán gyorsított ütemben nyargalt itt végig, mintegy buja laboratóriumi tenyészetben. Valahogy úgy éreztem, mintha a sors csak erre a hivatásra tartogatott volna eddig. Ez az a nagy mű, amelyre elhívattam és valóban, mindaz, amivel azelőtt próbálkoztam, amiről akár csak ábrándoztam, a régi jó békevilág gömbölyded szelíd témái, fogatlan, nyálas együgyűségeknek látszottak e példátlan megpróbáltatás mellett. És bevallom, hogy már nem is a családom vonzott haza; türelmetlenül vártam azt az időt, amikor otthon a visszaemlékezés lehiggadt nyugalmában életem nagy munkáját megírhatom.
Hazulról, feleségemtől egyszer kaptam levelet. Értesített, hogy valami kézimunkaműhelyt nyitott és mentegetőzésül mindjárt hozzátette, hogy ez nem a pénz miatt történt, hanem - amint majdnem pajkos humorral írta - ha már a sors egyidőre elrabolta tőle a férjét, szalmaözvegyi állapotát úgy tudja legjobban elfeledtetni önmagával, hogy visszatér leánykori foglalkozásához. Ezt a mentegetőzését magam is szükségesnek láttam, mert anyagiakban igazán nem kellett szükséget látnia, az irodalmi vállalat távollétemben neki utalta a fizetésemet. Leányomról is értesített persze; azt írta, hogy ha visszajövök, meg se fogom ismerni, olyan szép hölggyé fejlődött. Igazán nem az anyai hiúság mondatja vele, de a legszebb leány az egész városban. És csupa öröm, hogy az iskolában milyen jól tanul; soha még egy kettes se csúfította el a bizonyítványait és németül, franciául, angolul máris perfektül beszél. Végül néhány szóban megírta azt is, hogy szegény mama valami operáció következtében úgyszólván néhány óra alatt, szenvedés nélkül meghalt. Ez a gyászhír nem tudott kelletére megrikatni, sőt - oh gyalázatos állat az ember! - még meg is nyugodtam arra a gondolatra, hogy most már az akácfautcai ház jövedelme is a leányom neveltetését fogja szolgálni... Öt hosszú évig ez a levél volt az egyetlen vékony fonál, amely messzesodort életemet a családomhoz fűzte.
Aztán elkövetkezett az a felejthetetlen könnyes, himnuszos pillanat, amikor hazafelé indultunk. A kofferemben megviselt rongyaim alá áhítattal rakosgattam el naplójegyzeteimet; olyan sugárzó missziós öntudattal vittem azokat magammal, mint ahogy Mózes vihette valamikor az Úr parancsolatait a hegyről népének. Egy csúf tengeri gőzösbe gyömöszöltek bennünket, hogy a japán, kínai, indiai, perzsa tengereken át szállítson haza Európába. A hajón bemutatkozott egy fogolytársam. M. R.-nek hívták és elmondta, hogy egy nagy kollektív «riportregényt» akar írni a foglyok szibériai életéről. Megkért tehát, hogyha vannak naplójegyzeteim, bocsássam azokat rendelkezésére, úgy ahogy azt a többi fogoly is megtette. Tétovázás nélkül belenyúltam a kofferembe és pirulós szégyenkezéssel átadtam neki az egész paksamétát. Pirultam, hogy rajtakaptak a turpisságon: a tragikus véletlent, amely sokszázezred-magammal ért el, orozva ki akartam sajátítani a magam számára, hogy kudarcos életemet azzal foltozzam ki. Kívülről összeszedett élményekkel akartam pótolni azt, amit az önmagából táplálkozó, szuverén tehetség nem birt kisugározni...
Nem sajnáltam a fáradtságot, előszedtem kis borotválkozó tükrömet, belenéztem, kiöltöttem a nyelvemet és csufondárosan förmedtem magamra:
Nem fiam!... Hamisjátékosok nem leszünk!