Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 8. szám · / · FIGYELŐ · / · Kosztolányi Dezső: GELLÉRI ANDOR ENDRE
Ez a név lehet hogy ismeretlen a Nyugat olvasói előtt. Viselője hosszú éveken át a legtöbb szóbeszéd tárgya volt egész Angolországban, öregkorában azonban látnia kellett, hogy a közérdeklődés mások felé fordul. Nizzai rezidenciája, a Villa Edouard Sept (ezt egyik legjobb barátjáról nevezte el) főleg fiatal amerikaiak búcsújáróhelye volt. Emlékszem, egyszer kint ültem a Boulevard Gambettán, egy kávéház előtt - tulajdonosa egy koldusszegény orosz herceg volt - és kíváncsian néztem a csillogó tömeget, nem látom-e meg köztük Frank Harrist, ezt a furcsa keverékét a plutokratának és a megszorult desperádónak. A napfény beragyogta a márványasztalokat, a járdán mindenféle arcok bukkantak föl, csak az ő erőszakos, őrmesteres arca nem. A herceg megérintette a vállamat.
- Többet, mint százat megöltem belőlük, sajátkezűleg, több mint száz bolsevikit! - mondotta. - Wrangellal voltam, Denikin mellett is harcoltam. Mindenki azt mondta: «Nagyszerű! Ez aztán szolgálat Oroszországnak!» Bizony, több mint százzal végeztem belőlük.
Egészen a Frank Harris modorában volt ez; bár maga ez a figyelemreméltó ember nem volt ott az elvonuló tömegben. (Bent egy másik tönkrement arisztokrata beszélt lágy orosz nyelven, ellenfeléhez a sakktábla fölött. A herceg unottan kortyolgatta a vodkáját. Az ajtón át láttam a fehérhajú hercegnőt, amint az ebédet főzte a férjének; ő nem ölt meg senkit sem.)
Mikor Frank Harris meghalt, a körülmények megakadályozták, hogy írjak róla. Föltételeztem, hogy majd jön egy-két elismerő hasáb róla, vagy ugyanannyi ferdítés, mert Frank Harrisról szólva ez szinte kikerülhetetlen. Ma már több hónapja halott s még mindig nem szólt róla senki; de talán még érdemes fölhívni a figyelmet rendkívüli tehetségére és tökéletlenségeire. Frank Harris a kontinensen sohasem volt olyan közismert, mint a különös trió - George Bernard Shaw, Oscar Wilde, Frank Harris - másik két tagja: mind a hárman 1856-ban születtek és mind Irországban. Az ő élete még rendkívülibb, mint akármelyiküké, a nyolcvanas és kilencvenes években pedig különb helyet foglalt el London társadalmában, mint bármelyik. Affelől, hogy vajjon csakugyan Irországban született-e, vagy Wales-ban, némi kétely lehet: de ez a tény is jellemző az ő meghökkentő karrierjére. Egész lénye valahogy megmagyarázhatatlan volt. Ha valaki látta az arcát, vagy az arcképét, kifejezésében azt a különös brutalitást, csapzott szemöldököt és a riasztó, katonás bajuszt, különösnek tünhetett föl, hogy ez az ember írt olyan élvezetesen Shaksperéről és Jézusról és egyáltalán, hogy ez az ember író. Olyan modora volt és kicsi hijján olyan termete is, mint egy bokszolónak.
De szüksége is volt némi testi erőszakosságra, hogy fiatalkorának tapasztalatait elviselhesse. Tizennégy éves korában megszökött az angol iskolából, átkelt az óceánon és «sandhopper» lett. Igy hívták azokat a munkásokat, akik homokot talicskáztak a brooklyni függőhíd építése körül. Ezt becsülték a leglélekölőbb föladatnak az emberi munka történetében. De Frank Harris világot akart látni, ezért cowboy és marhatolvaj lett Texasban. Azonban hamarosan karriert csinált. 1874-ben már egyetemi hallgató a texasi egyetemen s rövidesen tagja lett az amerikai ügyvédi kamarának. Hatvan évvel később megírta emlékezéseit (és mint mindig, képzelődéseit) cowboynapjairól
Közben elvett egy dúsgazdag asszonyt, tagja lett a walesi herceg - Hetedik Edward - körének és nagy házat vitt London legelőkelőbb uccájában. Ekkor kezdett novellákat írni, amelyeket dícsért minden jó kritikus. Mint szerkesztőnek mesés sikerei voltak. Különösen a «Saturday Review» köré gyüjtött kiváló munkatársi gárdát; korának majd minden tehetsége írt bele. Lapjának hasábjai ragyogó merészségtől tündököltek. Bernard Shaw volt a színikritikusa - merész ugrás volt ez 1894-ben, - a fiatalabb munkatársai közül pedig számosan kerültek később a közönség kegyeibe. Különös tehetsége volt arra, hogy meglássa másokban a tehetséget.
Előkelő társadalmi állása nem sokáig tartott. Legfőbb politikus-barátja, Lord Randolph Churchill, meghalt és ő letett arról a szándékáról, hogy miniszterelnök legyen. Aztán elvesztette a vagyonát. Ezért pénzügyi spekulációkra és azt mondják, zsarolásra adta magát, amiben agresszív modora és igen nagy emberismerete mesterré avatta. A közhiedelem szerint a leánykereskedelemhez is köze volt. Az emberek kerülni kezdték, végül is állandó keserűség élt benne Anglia iránt; ez a háború alatt jött ki, mikor is heves németpárti propagandát űzött az Egyesült Államokban. Mindenki bizonyosra vette, hogy a német kormány ezért anyagi ellenszolgáltatást is nyujtott neki, de ő végsőkig kitartott amellett, hogy meggyőződésből cselekedett.
Frank Harris mindig büszkén emlegette bírósági elítéltetését. A prófétai meglátású, vagy zseniális emberek közé sorozta magát, akik az értetlen tömeg kezétől szenvednek. Utolsó könyvében,
Életrajzírója, Hugh Kingsmill, Harrist, mint két ideál között habozó embert állitja be. Úgy érzi az ember, hogy nem tudta maga sem egy ideig, Shakspere legyen-e, avagy Jézus. Végül is mind a kettő lett egy keveset. Férfikora a költőé volt, idősebb kora a prófétáé. Az első időből való Harris ragyogó, kihívó tanulmánya:
Élete végén Frank Harris hevesebb ellenszenvet keltett, mint bármikor fiatalkorában, önéletírásával