Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 8. szám · / · FIGYELŐ · / · Kosztolányi Dezső: GELLÉRI ANDOR ENDRE

Vernon Duckworth Barker: FRANK HARRIS

Ez a név lehet hogy ismeretlen a Nyugat olvasói előtt. Viselője hosszú éveken át a legtöbb szóbeszéd tárgya volt egész Angolországban, öregkorában azonban látnia kellett, hogy a közérdeklődés mások felé fordul. Nizzai rezidenciája, a Villa Edouard Sept (ezt egyik legjobb barátjáról nevezte el) főleg fiatal amerikaiak búcsújáróhelye volt. Emlékszem, egyszer kint ültem a Boulevard Gambettán, egy kávéház előtt - tulajdonosa egy koldusszegény orosz herceg volt - és kíváncsian néztem a csillogó tömeget, nem látom-e meg köztük Frank Harrist, ezt a furcsa keverékét a plutokratának és a megszorult desperádónak. A napfény beragyogta a márványasztalokat, a járdán mindenféle arcok bukkantak föl, csak az ő erőszakos, őrmesteres arca nem. A herceg megérintette a vállamat.

- Többet, mint százat megöltem belőlük, sajátkezűleg, több mint száz bolsevikit! - mondotta. - Wrangellal voltam, Denikin mellett is harcoltam. Mindenki azt mondta: «Nagyszerű! Ez aztán szolgálat Oroszországnak!» Bizony, több mint százzal végeztem belőlük.

Egészen a Frank Harris modorában volt ez; bár maga ez a figyelemreméltó ember nem volt ott az elvonuló tömegben. (Bent egy másik tönkrement arisztokrata beszélt lágy orosz nyelven, ellenfeléhez a sakktábla fölött. A herceg unottan kortyolgatta a vodkáját. Az ajtón át láttam a fehérhajú hercegnőt, amint az ebédet főzte a férjének; ő nem ölt meg senkit sem.)

Mikor Frank Harris meghalt, a körülmények megakadályozták, hogy írjak róla. Föltételeztem, hogy majd jön egy-két elismerő hasáb róla, vagy ugyanannyi ferdítés, mert Frank Harrisról szólva ez szinte kikerülhetetlen. Ma már több hónapja halott s még mindig nem szólt róla senki; de talán még érdemes fölhívni a figyelmet rendkívüli tehetségére és tökéletlenségeire. Frank Harris a kontinensen sohasem volt olyan közismert, mint a különös trió - George Bernard Shaw, Oscar Wilde, Frank Harris - másik két tagja: mind a hárman 1856-ban születtek és mind Irországban. Az ő élete még rendkívülibb, mint akármelyiküké, a nyolcvanas és kilencvenes években pedig különb helyet foglalt el London társadalmában, mint bármelyik. Affelől, hogy vajjon csakugyan Irországban született-e, vagy Wales-ban, némi kétely lehet: de ez a tény is jellemző az ő meghökkentő karrierjére. Egész lénye valahogy megmagyarázhatatlan volt. Ha valaki látta az arcát, vagy az arcképét, kifejezésében azt a különös brutalitást, csapzott szemöldököt és a riasztó, katonás bajuszt, különösnek tünhetett föl, hogy ez az ember írt olyan élvezetesen Shaksperéről és Jézusról és egyáltalán, hogy ez az ember író. Olyan modora volt és kicsi hijján olyan termete is, mint egy bokszolónak.

De szüksége is volt némi testi erőszakosságra, hogy fiatalkorának tapasztalatait elviselhesse. Tizennégy éves korában megszökött az angol iskolából, átkelt az óceánon és «sandhopper» lett. Igy hívták azokat a munkásokat, akik homokot talicskáztak a brooklyni függőhíd építése körül. Ezt becsülték a leglélekölőbb föladatnak az emberi munka történetében. De Frank Harris világot akart látni, ezért cowboy és marhatolvaj lett Texasban. Azonban hamarosan karriert csinált. 1874-ben már egyetemi hallgató a texasi egyetemen s rövidesen tagja lett az amerikai ügyvédi kamarának. Hatvan évvel később megírta emlékezéseit (és mint mindig, képzelődéseit) cowboynapjairól «A csapáson» (On the trail) című könyvében. «Krisztus talán mélyebbre jutott, mint én», mondta egyszer Frank Harris, «de nekem szélesebbkörű tapasztalataim voltak.» Ebben a megjegyzésben van is igazság. Azután elhagyta Amerikát és Európában indult kóborló- és tanulmányútra. Számos nyelven beszélt, németül olyan jól, hogy később szándékosan felejtette el, mikor pályáját, mint angol író, megkezdette. Ezidőben is már megérezte, kikkel barátkozzék: Turgenyevvel és Wagnerrel volt jóban. Közben egy évig tanító volt Angliában, de 1877-ben már Szkobeleff tábornok mellett volt Plevnánál. Görögországban nagyobbszabású archeológiai fölfedezést tett (bár ezt csak önéletírása tulajdonítja neki), Olaszországban pedig azt mondták neki, hogy halálos vétek ilyen kiváló hanggal, mint az övé, nem énekesnek menni. 1882-ben visszatért Angliába és két év alatt rohammal vette be London zsurnaliszta világát. Ezután vagy húsz évig a «Fortnightly Review» szerkesztője és a híres «Saturday Review» tulajdonosa és egyszersmind szerkesztője volt.

Közben elvett egy dúsgazdag asszonyt, tagja lett a walesi herceg - Hetedik Edward - körének és nagy házat vitt London legelőkelőbb uccájában. Ekkor kezdett novellákat írni, amelyeket dícsért minden jó kritikus. Mint szerkesztőnek mesés sikerei voltak. Különösen a «Saturday Review» köré gyüjtött kiváló munkatársi gárdát; korának majd minden tehetsége írt bele. Lapjának hasábjai ragyogó merészségtől tündököltek. Bernard Shaw volt a színikritikusa - merész ugrás volt ez 1894-ben, - a fiatalabb munkatársai közül pedig számosan kerültek később a közönség kegyeibe. Különös tehetsége volt arra, hogy meglássa másokban a tehetséget.

Előkelő társadalmi állása nem sokáig tartott. Legfőbb politikus-barátja, Lord Randolph Churchill, meghalt és ő letett arról a szándékáról, hogy miniszterelnök legyen. Aztán elvesztette a vagyonát. Ezért pénzügyi spekulációkra és azt mondják, zsarolásra adta magát, amiben agresszív modora és igen nagy emberismerete mesterré avatta. A közhiedelem szerint a leánykereskedelemhez is köze volt. Az emberek kerülni kezdték, végül is állandó keserűség élt benne Anglia iránt; ez a háború alatt jött ki, mikor is heves németpárti propagandát űzött az Egyesült Államokban. Mindenki bizonyosra vette, hogy a német kormány ezért anyagi ellenszolgáltatást is nyujtott neki, de ő végsőkig kitartott amellett, hogy meggyőződésből cselekedett.

Frank Harris mindig büszkén emlegette bírósági elítéltetését. A prófétai meglátású, vagy zseniális emberek közé sorozta magát, akik az értetlen tömeg kezétől szenvednek. Utolsó könyvében, «Bernard Shaw életé»-ben, szemébe vágja Shawnak, hogy sohasem volt becsukva meggyőződéseiért (mint ő egy kisebbfajta vád alatt) és hogy öregkorára békét kötött a konzervatív tömeggel. Van valami, Frank Harrisnak, az öreg anarchistának szemrehányásában, mint ebben a nem «fair», de izgató írásban sokhelyütt. Shaw nagyszerű felelete erre a könyvre (ami tulajdonképpen nem más, mint személye és híre elleni támadás) az volt, hogy Harris halála után maga végezte a korrektúra munkáját; sőt még hozzá is írt a könyvhöz egy részt, hogy annál kelendőbb legyen; ez is mutatja azt a különbséget, ami egy nagy lélek és egy mindössze különleges lélek között fönnáll. Harrisban volt bizonyosfajta bőkezűség - Verlaine, aki Frankarrisnak hívja őt, hálás lehetett neki, - és tagadhatatlanul volt benne zseniális vonás. Csodálatraméltó, de ebben az erőszakos és hetvenkedő emberben volt finomság, egy hűvös templom, ahol hőseinek, Shaksperenek és Jézusnak szellemei lakoztak.

Életrajzírója, Hugh Kingsmill, Harrist, mint két ideál között habozó embert állitja be. Úgy érzi az ember, hogy nem tudta maga sem egy ideig, Shakspere legyen-e, avagy Jézus. Végül is mind a kettő lett egy keveset. Férfikora a költőé volt, idősebb kora a prófétáé. Az első időből való Harris ragyogó, kihívó tanulmánya: «Shakspere, az ember», egyike a legjobb könyveknek ebből a kimeríthetetlen témakörből. Ennek az írásnak az értéke még hosszú éveken át meg fog maradni, bár hat olvasó közül jó, ha egy fog egyetérteni vele. Harris egyike volt az elsőknek, akik föllázadtak Shakspere akadémikus megtárgyalása ellen: ő a színművekről következtetett vissza az életre és ebből egész rendszert alkotott Shakspere érzelmeire vonatkozólag, amivel kimutatta, «mifajta ember is volt ő.» Ez a módszer ma már hitelét vesztette, de Frank Harris olyan eredetiséggel bizonygatja a maga állítását, kritikájában olyan mély, életteli belátás van, hogy könyve mindig érdeméül fog szolgálni. Krisztus iránti tisztelete nem alkotta meg azt a nagy művet, amit tervezett, de ihletett benne egy bájos Krisztus-legendát, «A stigmák csodáját». Kevés ennyire megkapó, vagy ilyen fönségesen egyszerű történet akad az egész irodalomban. Másik híres novellája a «Szonja», egy orosz anarchista-történet; s legjava, amit ebben a zsánerban írt, fölér Maupassanttal, ha nem is mulja fölül. «A bomba» című regényében rokonszenvesen tárgyalja az anarchisták életét; ennek a témája egy chicagói epizódján alapul. Mint alkotóművész, sohasem találta meg teljesen önmagát. Nagy sikert ért el barátjának, Oscar Wildenek életrajzával: minden írása közt a két legkiválóbb darab az a két rész, ahol Londont írja meg a Wilde-pör idején és vitája Wilde-del a Riviera-expresszen férfinak férfi iránti és férfinak nő iránti szerelméről. Fiatalkorában találkozott Harris Carlyle-lal, aki azt tanácsolta neki, hogy írjon korának nagy embereiről. Harris komolyan vette a tanácsot és kellő időben élt is vele. Az eredmény az «Egykorú arcképek» volt. Több mint kilencven arcképet tartalmaz öt kötetében ez a csodálatos könyv; 1911-től 1927-ig írta Harris. Mint Európa híres embereinek arcképcsarnoka az 1880 és 1920 közötti időből, a maga nemében egyedülálló. Ha van valaki, aki korának minden ismeretségre érdemes emberét ismerte, hát az Harris volt. «Áldozatainak» hosszú sorát élénk és metsző stílusban tárgyalja. Szellem, mélyreható irónia, finom álláspont-változások és pompás technikai tökély hullámzanak át arcképről arcképre. Mint történeti művet éles előítéletek torzítják, számtalan helye pedig szántszándékos hazugság. «A világ legnagyobb hazudozója» mondta róla egyszer egyik ismerőse és ezt egész nyugodtan lehet betű szerint értelmezni. Az «Egykorú arcképek», ha fönnmaradnak, ezt inkább ragyogó erejüknek és egyéni élénkségük benyomásának köszönhetik, mintsem az igazsághoz való föltétlen hűségüknek.

Élete végén Frank Harris hevesebb ellenszenvet keltett, mint bármikor fiatalkorában, önéletírásával (Életem és szerelmeim). Ezt a meglepő könyvet kitiltották Angliából. Merészségben mindent fölülmul, amit Frank Harristól is várni lehetett volna és alig van benne megállapítás, amit meghökkenés nélkül lehetne elfogadni. A könyvet nem lett volna szabad eltiltani, de kétlem, hogy ez a csudálatos keveréke a vonzó és elferdített részeknek növelte volna-e Harris hírnevét. Ha elhagyta volna teljesen az igazság talaját és valami Münchhauseneszk mesébe fogott volna, talán jobban kihozta volna figyelemreméltó tehetségét. Csudálatos könyveket hagyott hátra. Módjában állott volna hátrahagynia egy olyan remekművet, amely addig fönnmarad, hogy saját szavaival éljünk, «amig egy másik kóbor planéta szét nem robbantja a miénket és fölröpít bennünket a dicsőségbe.»