Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 8. szám

Tersánszky J. Jenő: AZ AMERIKAI ÖRÖKSÉG
Kakuk Marcinak, a csavargónak, további kalandjai (1)

Elmondhatom maguknak, hogy életemben a legjobb dolgom akkor volt, mikor házitanító voltam.

Hiába kacagnak! Az voltam, ha mondom. Házitanító, nevelő, majdnemhogy háziorvos.

Hát hallgassanak ide!

Meséltem már maguknak Kasosról, arról a tehetős parasztemberről, akinek olajtörője volt a város végén. Ott laktam Sománéval, ameddig Soma haza nem jött és el nem kurgatott onnan.

Elég az hozzá, hogy akkor Kasos mindjárt megígérte nekem, hogy beszerez az öccséhez, hetesnek, vagy kocsisnak, vagy valaminek, falura.

Azt mondta nekem:

- Marci látod, már itt nálam az olajtörőben majdnem kikecmeregtél abból a tekergő életből, hogy csak a pálinkásbutikokban henteregjél a piacon. Hát próbáld meg és tartsad valahol a munkát, akármiféle munkát. Mégis csak inkább lehet úgy ember belőled, mint úgy, hogy a ruha leszakad rólad, a tetű eszi a nyakadat és csak a náthás emberek állják ki közelről a szagodat.

Hát csakis! - gondoltam, - Kasosnak igaza van. Egy ideje már cipő is van a lábamon. Elszegődöm rendes munkába, hogy legalább emberformám maradjon.

Vártam hát, hogy Kasos szóljon az öccsének értem. Mindennap eljártam kérdezni tőle: na, mi van?

Mert a Kasos öccse jó messze falun lakott. Három vagy négy faluval beljebb, a hegyek felé. Szekeres volt. Több pár lóval fuvarozott a kincstárnak is, a kohó számára. De csak hetenként kétszer jött be a városba.

Elég az hozzá, hogy egy nap az olajtörős Kasos csakugyan odavisz a piac sarkába, ahol a falusi szekerek gyülekeztek és beajánl engem az öccsének:

Mondja hogy: nem ragad semmi a kezemhez. Mondja hogy: íráshoz, olvasáshoz is értek. Mondja hogy: jobban bírnám az olyan munkát, ahol nincs nehéz emelés, inkább jókezefogás kívánódik, vagy értelem. Mondja: ő felel értem, hogy az öccse, a szekeres Kasos hasznomat veszi.

Nahát erre a szekeres Kasos azt feleli: nála ugyan a munkában nincs válogatás és nincs szüksége most emberre, dehát a bátyjának megteszi, hogy megfogad engem, mert tán most a répabetakarításnál használhat. Ha akarom, mindjárt ki is visz a szekerén falura, hozzam a motyómat, akár éves szerződésre.

Jól van minden. Megyek a szállásomra és összekötöm, ami kis holmim van egy párnahéjba és megyek vissza a szekérhez.

Persze egyedül lelem a szekeret. Faluról nem azért jön be valaki a városba, hogy a szekerénél üljön.

Nézek körül, melyik korcsmában lehet a kocsis, vagy Kasosék. Csakis megtalálom a kocsist egy butikban, amit úgy hívtak: Elefántkebel.

A vendéglősnéje a legkövérebb asszony volt az egész városban. Mit? Tán az egész országban.

Azt mondták róla, hogy a fürdőben nem mérheti meg magát, mert nincs szám neki a mérő karikáján. Csak a vámnál, a szénás-szekerek mázsálóján méri meg magát: hány kiló?

Az ura meg egy keszeg, csimpiszli ember volt.

Azt mondják, hogy úgy veszekedtek egymással, hogy a vendéglős az asszonynak azt mondta:

- Ne állj ki lelkem az ajtóba, mert elvisznek tőlem, a csudás-bódéba.

Erre az asszony meg azt mondta a vendéglősnek:

- Maga ne mutassa magát sokat inkább, mert magától meg elmegy a kedve a vendégeknek bejönni hozzánk, ha azt látják, hogy ilyen száraz majomnak hízik ki valaki az üzletünk kosztján, mint maga.

Ebbe az Elefántkebelbe jártak a fehérasztalos ivóba a legnagyobb urak a városból. A pirosterítős asztaloknál meg még rendesebb népek is. De még ezenkivül is voltak terítetlen asztalok, szurkosvászonnal, ahová aztán kocsisok, napszámosok, meg tekergők ültek le tanyázni, úgy mint én is.

Hát itt lelem a kocsisomat. És mondja, hogy Kasosék is itt vannak a fehér ivóban, valami városi és kincstári urakkal ülnek együtt.

- Na mi a fene, - mondom, - ilyen jól megy a szekeres gazdáknak, hogy nagyurakkal paroláznak.

- Éppen hogy nem! - feleli a kocsis: - Éppen mert bajban vannak, azért dörgölődnek az urakhoz. Sokba kerül majd nekik az a habos sör, amit ott isznak.

- Hogy-hogy? - kérdem.

Nahát aztán a kocsis elmondja, hogy itt van most az Elefántkebelben a környék minden jobb szekerese. Azért jöttek össze, merthogy vasutvonalat akarnak építeni Málnás felé. A vonat majd tönkreteszi a fuvarosokat. Hát megpróbálnak mindent a városi és kincstári urakkal, hogy ne hozzanak ide vonatot.

- Kenik a kerekeket, ahogy lehet! - röhög a kocsis és mutatja, ahogy a pénzt számlálják.

Hát nekünk ugyan mindegy, az urak és gazdák dolga. Csak az a beszéd: hogy mikor indulunk?

- Na abba beletelik még jó pár óra! - mondja a kocsis. - De én kell, hogy menjek a jószág után nézni.

- Nincs semmi bajuk! Megnézheti a kocsmaajtóból. Mit üljünk ott az ég alatt. Ihatunk még egy decivel! - mondom.

De a kocsis:

- Nem! Elég nekem!

- Tudom! - bólintok erre. - Én kérem! Én fizetem.

- Az más! - szól a kocsis és leülünk csakugyan és kérek két decit.

- Most szegődtem el a gazdájánál. Lehet ennyi az áldomása! - mondom. - Hála Istennek! Isten éltesse!

- Isten éltesse! - koccint velem a kocsis. - Csak vigyázzon a hálálkodással.

- Minek? Minek? Hogy érti? - kérdem.

- Hát csak, mert nagyon pártfogolták magát! - feleli a kocsis. - Mi? Merthogy feldícsért a gazdájának engem a bátyja? Hát szidják és ganyálják le az embert inkább és annak örüljön?

- Hát inkább! - bólint a kocsis. - Inkább kapcáskodjanak az emberben, mikor szegődtetik!

- Na, maga úgy beszél itt nekem, mintha azt kérdezné tőlem: mi az, hogy szárazon cibere, levesen derelye?...

- Pedig megérthetné! - szól a kocsis. - Miért? Mert akit szidnak szegődtetésnél, azt meg kell rendesen fizessék, azért nem tetszik nekik. Akinek a bőrit akarják lehúzni, annak hizelkednek. Nem ismeri maga a gazdákat?

Ejha! gondolom magamban: - Most városi létedre, egy falusi buga paraszttól kapsz leckét Marci. Ezt lenyelheted!

Dehát le is nyelem. Mert látom, hogy az emberem csak megköszönné nekem az áldomást, ha kibeszéli nekem barátságból, amit a gazdánkról tud. Hát csinálok egy ártatlan pofát előtte és mondom:

- Minek gondoljam én a legrosszabbat? Ha én napi hetven pénzt, heti négy bőgő húsz pénzt kapok és szállásom van, hun kapok ennél többet?

Ennyiben egyeztünk meg a szegődvényemre Kasossal és kiváncsi voltam csakugyan, hol talál hibát az ügyemben a kocsis.

De erre csak így szólt:

- Hát ha magának jó, énnekem jó.

- Hát akkor nem értem, minek óg-móg nekem. Az elébb éppen hogy maga talált hibát azon, ami nekem jó volt. Beszéljen magyarul! - mondom mérgesen. - Ha elkezdte.

Erre a kocsis gondolkozik egy kicsit. Mintha bánná már, hogy szólt. Azután mégis azt mondja:

- Csak azért mondtam, mert hogy minek örül és hálálkodik előttem maga a szegődvényére, mikor annyit kap nálunk, mint minden napszámos?

- Hát mennyit kapjak? - kérdem. - Mint egy főispán?

A kocsis csak húzza a vállát erre. És tömi a pipáját. Majd a fene megesz már, hogy: mit tartogathat ez a begyében?

Dehát tudom, az ilyen gányó parasztnak nem jó nekiesni, mert akkor hallgat csakazért is, mint a faszent.

Hát így szólok:

- Igértek állandó, rendes szállást is.

- Hát hogyne! - feleli erre a kocsis. - Minden napszámosunk ott alszik a nagyistállóban. Van ott hely az egész falunak. Maga tán nem hitte, hogy tornyos ágyba, dunyha alá kerül a gazdáméknál, a vendégszobába? He?

Hüm! Hüm! - gondolom. - Ez a paraszt csak el akar ijeszteni valamiért a gazdájától. Vagy csak beszél, hogy beszéljen. Vannak ilyen gügyék. Fúlj meg tőlem!

Azzal nem is felelek neki. Nem is szólok többet. De most ő kezdi: - Hát mi munkát végzett maga tulajdonképpen a gazdám bátyjánál itt a városban?

- Az olajmalmában dolgoztam! - mondom. - Sajtoltam.

- Hát az kari munka. Azt végzett? - kérdi, mintha csudálkoznék. Erre én persze:

- Hát maga mit gondolt, hogy miséztem, vagy orgonáztam egy olajtörőben? Mivel téveszt össze: kántorral, vagy pappal? Vagy szolgabíróval?

- És számodolást nem végzett maga az idősebb Kasosnak? Hsz' előttem mondta az öccsének, hogy maga írást, olvasást, számodolást tud. Maga csinálta a számadást a malomnak. Ne tagadja!

Úgy kérdi ezt tőlem a kocsis, mint egy vizsgálóbíró. Én pedig:

- Deigen! Hogyne, persze! - bólintok neki. - Csak bökje már ki, mit akar ebből?

- Na, csak azt, - mondja a kocsis: - Mert hogyha maga ilyen írásbeli munkához is tud és mégis úgy szegődik, mint egy napszámos, hát akkor vagy félkótya maga, vagy kozmás valami gazságban itt a városban.

Tyű az anyád táncát!

- Kozmás és bolond az öregapád! - csapom a tenyerem az asztal sarkára a kocsisnak.

De az csak vágja rám az álmélkodó képet, mikor mondja:

- Na-na, hát ne vegye mindjárt zokon tőlem, amit mondok, ha jót akarok magának.

- Dehát akkor beszéljen velem magyarul, ha tudja, hogy becsap a gazdája! - szólok mérgesen.

- Majd mindjárt megmondom! - bököd rám fejével a kocsis: Csak ha maga ilyen sértődős!...

- Halljam, na, halljam! - legyintek neki. - Mondhat akármit, ne féljen!

Erre ő:

- Merthát otthon a gazdámtól is, a feleségétől is, nem mondok sokat, hogy százszor hallottam már, hogy akad itt a városban elég írás-, számolástudó léhűtő, aki vagy koplal, vagy szöknék és cselédbérért is elszegődnék. Ne haragudjon, ők mondták így. Én csak látom most, ehól magával, hogy csakugyan igazuk volt gazdáméknak.

Enye a kutyák húzzák a gyepre, a büdös parasztját! - gondolom. - Hát ez itt szemtől-szembe lerántsa rólam a becsületet!

Csak annyi, hogy már megígértem neki, hogy elhallgatok akármit tőle, mert máskülönben itt-ott hogy hókon nem vágtam a decis pohárral.

Elteszem hát a mérgem jobb órára és csak azt mondom:

- Talán attól félnek, hogy a városiak eleszik maguk elől falun a falatot, hát maguk faluról nem jönnek be dolgozni a városba?

Ezt mondom. De azt látom, hogy a mokányom csak bámul rám, mintha nem értene megint.

Végre azt mondja:

- Hátha maga nem süket, csak hallhatta eddig, hogy én inkább is arra intem, hogy nem keresi meg a szegődvényével azt, amit érdemelne. Ezért morog rám?

- Nahát maga valamit titkol tőlem még, hogy mire szegődtetett a gazdája! - mondom.

- Hátha nem várja meg a szót! - mondja a kocsis és tömi a pipáját egyre.

Az Isten tegye a kalodájába amennyi mokány van! Ez mind ilyen tempós. Félórát várok egy szavára és most kisül, hogy nagyon siettettem eddig, azért nem beszélhetett.

De már kezdi:

- Hát tudja, a gazdámnak van egy árendás földje a kincstártól. De nem is az övé és nem is a kincstártól: Érti? - kérdi.

- Hogy van is neki, nincs is neki? - mondom. - Hát fulladjon meg úgy maga, ahogy ezt lehet érteni?

- Enye-enye! De akációs ember maga! - mondja erre a kocsisom és vakarja a fejét: - Há úgy értse, azt mondom, hogy a kincstártól a zsidó bérli nálunk a földeket és a gazdám a zsidótól veszi át háromfertályos részbe. A gazdám aztán más gazdáknak adja ki felesbe a földeket, azok a gazdák pedig sokan még zselléreknek is adják ki egyfertályba, vagy felesbe, ahogy megegyeznek. Na most már érti? kérdi a kocsis

- Most már kezdem! - bólintok neki. - Csak azt nem tudom, hová jövök bele ebbe a sok osztásba.

- Éppeg az, hogy belejön. De hadd mondjam! Itt egy nagy számodolás van. Érti? - kérdi a kocsis.

- Értem! A kincstárral! - bólintok.

- Dehogy a kincstárral! - szól a kocsis. - A kincstár az egész árendából öt zsák répát kap. De ezt sem kapja. Csak kapná a zsidótól. De ez a répa minden évben elrothad. Hát most már nem is zsákolják, csak beírják a kincstárnak, hogy átaladódott. Ez így van megcsinálva az árendalevélben. Érti?

- Elég jól van! Értem nagyon! - mondom.

- Hanem az a számodolás fikciós, amit a gazdám csinál a zsidóval. Mert ottan százötven-kétszáz szekér répáról van szó. Érti?

- Nagyon! - mondom. - Nagyon!

- Nahát! - mondja tovább a kocsis. - A gazdám számol el a többi gazdával is, a zsellérekkel is, a zsidóval is. Hát ez nem tréfa munka. Ezt nem lehet úgy rováson csinálni, mint a fuvart. Mert kivel fél, kivel fertály, kivel háromfertály az osztás. Még jó, hogy csak répa a termés. Tavaly, tavalyelőtt repce is, tök is, napraforgó is, tengeri is volt. Az idén a zsidó kötötte ki, hogy csak répát dugjanak az egész borzasztó nagy darab kincstári jószágba. Igy aztán most csak répánk van. Érti?

- Értem!

- Dehát még igy is muszáj megtartani számodolónak a gazdámnak a segédjegyzőt, a községházáról. Érti?

- Most már igen! - mondom. - Hát úgy gondolja, hogy engem azért visz a gazdája, hogy én végezzem el neki a számadást?

- Hát persze, hogy úgy! - örül a kocsis.

- Maga pedig azt gondolja, hogy így becsapódok a szegődvényemmel a gazdájánál? - kérdem.

- Nahát! A segédjegyző három napszám árát kapja azért, hogy egy-két-másfél órára eljön a hivatalból elvégezni a felesekkel és a zsidóval gazdámnak a számodolását! - mondja a kocsis. - Érti már?

- Értem már, értem! Csak bízza rám ezt a dolgot! - mondom. Maga derék ember! Isten éltesse! Megiszunk még egy decivel.

Hát így tudtam meg, milyen fifikus egy paraszt ez a két Kasos, hogy úgy noszogattak, siettettek a szegődvényemmel.

De megálljatok, hogy ti kancelláriába áhíttok engem napszám-bérért! - gondoltam.

*

Nahát egy idő múlva kimegyünk a kocsissal a szekérhez és valami tájt megérkezik a Szekeres Kasos.

Már nem volt vele a bátyja. Egy másik ember volt vele. A kocsis, Gábor (úgy hivták) mondja nekem, hogy egy munkavezető, a kincstári üzemtől.

Kasoson látom, hogy váltig rosszkedvü. Dúl-fúl magában. Úgy látszik, csakugyan nem jó az urakkal komázni neki, ahogy a kocsis mondja.

De már ülünk fel. Jó kis féderes kocsi, amin megyünk. Szép idő van. Elég jó út. Alig zökken a kerék. Ha csak nem suttognak hátul az ülésen Kasos és az altiszt, majd minden szavukat hallhatjuk a kocsissal.

Kasos pedig, nahát aki életében ha nem lovakra, hát cselédekre ordított, nem is tud csendesen beszélni.

Elég az, hogy egyre a vasut és a vasut és a vasut. Ezt halljuk Kasostól hátulról, csakúgy, mintha a jégverést, vagy kolerát átkozná. Az altiszt alig szól. Pedig már majdhogynem én fordulnék hátra, mikor Kasos a világba beszél olyanokat, hogy a kutya megveszne, ha beadnák neki.

Na, mond olyat is, ami még megjárja, hogy azt mondja:

- Hát én elhigyjem, hogy a vonat felényi tarifáért szállít mázsánként, vagy akárhogy? Én csak azt hiszem el, hogy mindent meg fog enni a vonattal az átrakodás. Hiszen én behajtok az udvarra, akárhová, minden terüvel. A vonatról le, meg a vonatra fel pedig külön kell rakodni.

Na jó.

De aztán már olyanokat is mondott ez a Kasos, milyen gyatra szerszám a vonat, hogy az ember azt hihette, hogy nincs is olyan gőzmozdony a világon, amelyik elé ne volna jó odafogni a Kasos egy pár jó csikóját, hogy rendesen húzza a vagonokat. Arról nem is beszélek, hogy minden vasuti konduktorról, meg állomásfőnökről azt mondta, hogy nem a kocsisaiban, de a lovaiban jobban bízik náluk, hogy értelmesebbek és becsületesebbek akármi szállítmánnyal.

És a fene altisztje Kasos mellett ezekhez sem szólt egy szót sem. Mit mondok? Ha meglöktem a kocsist mellettem, hogy hallja-e ezt a gaborgyás gazdáját?

Hát a kocsis is csak a vállát húzta:

- Hát én nem tudom!

Hiába! Akkor láttam, hogy az embereknek egyre megy az, hogy jó vagy nem jó valami, a hasznukat, vagy kárukat nézik csak.

Ezeket tönkretette a vasut. Hát nem szóval, de a két kezükkel is elpusztították volna.

Így érkezünk meg Málnásra.

*

Na, behajtunk egy akkora udvarra, hogy a kapuból olyanoknak látjuk az udvar végében a jószágokat, teheneket és lovakat, mint egy egércsorda. Pedig még nagy kert is van az udvar megett.

A kapu mellett szép nagy ház. Ez is olyan hosszú, hogy a tornácoszlopok közül az utolsók csak akkorának látszanak, mint egy furulya. Ez a Kasosék portája.

Már a kocsizörgésre kijött a tornácra és le az udvarra egy csinos szolgáló, vagy miféle, még nem tudtam. Kijön még egy, jött még kettő. De mind olyan szép, tagos, begyes, takaros, fürge, hogy a nyakam elfájdul forgatni egyikről a másikra.

De most egyszerre megjelent utánok egy asszony is. Ez is olyan jóképű és jómozgású és fiatal. Csak a kendő mutatja a fején, hogy nem hajadonszemély.

Elkezdi már az ajtóban a kocsi felé, Kasos felé:

- Na megjöttek! Hála Isten! Odakap már minden lábasom értetek az étellel. A nyavalya bele abba a városba. legalább szerencsével jártál? Vagy ránk hozzák mégis ezt az Istenverést a vasútjokkal? Azt hiszem én, te is csak a söröskancsókért mégy be annyit az Elefántköbölbe. Nem végzel semmit...

Ezt és még Isten tartsa számon miket, csak úgy mondja el ez az asszony, Kasosné (mert ő volt), hogy lélekzetet sem vesz.

De Kasos, látom, jól be van már törve a házi szokásokba. Csak azt hallja meg a Kasosné sok szavából, amit akar és arra is csak bök egyet-egyet a szemöldökével.

Inkább a sok lánynak, a lányainak a szavára felel. Azok belecsimpázkodnak:

- Tatuka! - Kicsi öreg! Mit hozott vénség?... Nekem, nekem, nekem is tatuka!...

Igy kaparásznak a Kasos zsebében, majd széttépik róla az ujjast és veszik kifelé a sok kalárist és prominclicukrot és kis tükröt, amit az apjuk összevásárolt nekik a bazárban, a városban.

Úgy látom, ez nem rossz ember. Csak a szava, meg a képe olyan dühös kutyás neki.

Eléadat a kocsissal is, az ülés alól egy pakkot. Hát abban mi van? Egy szép selyemkendő, fejre, piros és sárga virággal.

Ezt Kasosnénak nyujtja oda:

- Na nesze te dorombom! Ezt teneked hoztam!

De Kasosné erre csak még durcásabb képet vág:

- Kell is nekem! Van nekem kendőm elég. Minek költeni a pénzt ilyen haszontalanságra? Pláne mostan, mikor az éhenhalás fenyeget egy szekeres gazdát, mert vasút-vasút kell! Verte volna meg az én jó Istenem azt a tolvaj németet, aki ilyeneket talált ki... Na gyere-gyere már, éhes vagy!... Coki már apátoktól!... Fáradt, éhes szegény! Ti sok kányafiók! Asztalt terítsetek!...

Igy fogja az urát Kasosné és kergeti a lányait és mennek a tornácra.

Nem kell azért félni. Látom, még össze is kacsintunk a kocsissal, hogy a szidott selyemkendőt Kasosné rögtön felpróbálja a fejére, ahogy hátramaradhat a lányaitól. A legkisebb lánya tartja neki a tükröt, amit most kapott.

- Aj de menyecskés! - mondja és nevet az anyjának.

Erre Kasosné megint durcás képet vág és lekapja a fejéről a kendőt:

- Öreg vagyok én már ilyesmihez! Kusti befelé!

Már menne fel a tornácra. Akkor vesz észre engemet a kocsi körül, ahogy emelem le a motyómat:

- Hát te ki vagy? - kiabál oda nekem.

- Ja! - fordul vissza erre Kasos a tornácon. - Hagyjátok csak ezt. Én hoztam! A bátyám ajánlotta!

Tyű! Erre Kasosné! Csak látom, semmi többet neki selyemkendő, ebéd. Olyan egyszerre, mint a pulyka:

- Na éppen! Minek hoztad? Mire kell itt ember neked?

- Már megvan a szegődvényem vele egy évre! - mondja Kasos. - Hagyd csak rám!

- Egy évre? - csapja össze a két kezét Kasosné, mintha azt várná, erre dűlik ránk a torony: - Egy évre?... De minek? A bátyádért? Hát nincs itt elég száj nekünk a háznál, aki a kenyeret pusztítsa? Még a városból hozol a bátyádtól?

Látom, hogy Kasos egyre fintorgatná a képét a feleségére miattam, hogy hagyjon békén! De az asszony nem akarja elérteni. Csak tovább veszkődik:

- Talán azért akarja a bátyád a nyakadba szegődtetni ezt a csámpást, mert ő nem használhatja. Tán neki volt szegődvényese, a kedves bátyádnak, tán meglopta és így akarja a nyakadba rázni ezt!

Na itt ugyan szépen fogadnak - gondolom. - Dehát a Kasos dolga, hogy ha megfogadott, zablát tegyen értem a felesége nyelvére. Hát nem szólok. Csak állok ott a motyómmal.

Kasos csap is egyet a tenyerével a nadrágszárára és kiabál:

- Na ebből aztán elég Rózsa!

Dehát az asszony csak most kezdi a furulyán a felső lyuknál.

- Mi? Hát nem tudod, hogy mi egy városi léhűtő? Hát van a városban más mint naplopó, pernahajder, zsebvágó, akasztófavirág? Elrontsa nekünk a mi embereinket is. Nem elég lusták, szájasok, tolvajok, istentelenek már a falusiak is, akiket fogadsz?

Hát azt már látom, hogy Kasos itthon fordítva ember, mint másutt. Másutt, ha mással beszélt eddig, mind neki lett nagyobb a szája. Itthon pedig, a feleségével, ha olyan magosan kezdi Kasos, mint előbb, hát csak ő ereszti lefelé a hangját és az asszony sikít egyre jobban.

Csakis! Utoljára Kasos már csak integetett és aztán csak úgy suttogott a felesége fülébe valamit rólam.

Arra az asszony ugyan nem szelídült meg, de legyintett egy mérgesett, utolsót:

- Hát bánom is én! Csak meg ne sirasd!

Azzal a tornácra lebbent és onnan be a házba.

Kasos egyedül jött vissza hozzánk a kocsihoz:

- Maga ne törődjön semmivel amit hall! - szólt nekem. - Gábor majd megmutatja hol alhat, tisztálkodhat. Ővelük kap enni. Ha valami baja van, hát csak nekem szóljon. A dolgát majd megtudja.

Ezzel Kasos bement. Én pedig segítettem Gábornak kifogni a lovakat. Aztán vele mentem, hogy szállásomat megmutassa.

(Folyt. köv.)