Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 7. szám

Éber Ernő: TRAGÉDIÁK A MAGYAR RÖGÖN

Öregbéres volt az ördöngösi uradalomban. Ami egyebek közt azt is jelenti, hogy a napszámos, sommás és kisbéres sorból kikerült, elérkezett az uradalmi cselédhierarchia egyik irígyelt létrafokára. A koravén őszi napokon hétről-hétre az eke szarvát fogta a negyvenholdas táblák szántásánál. Márciusban, ha hantszikkasztó nap sütött már és a barázdabillegető istenadta egyesúlyozó művészettel gyakorolta az egyhelyben lebegést, a vetőgép zörgő csoroszlyái mögött járt az ösztökével. Ott volt minden teremtett hajnalban, nyáron jóleső frisseségben, télen még éjjeli sötétségben az istállóban és a fényesszemű ökrök párájának gőzölgő homályában szórta kosárból a savanyúszagú csalamádészecskát a jászolba. A szénakaszálásnál a sorban nem volt az első és nem volt az utolsó. Lábainak megszokott lépése és karjainak mindig egyforma ívelésű suhintása mellett hallgatta a szomszéd táblán acatoló szegvári lányok nótázását:

Vásárhelyi gulyajárás,
Nehéz dolog a kaszálás.
Könnyebb egy lányt megölelni.
Mint egy hosszú rendet vágni.

Végezte jól, rosszul mindazt a munkát, amit az ördöngösi uradalomban egy öregbéresnek végeznie kellett, hogy a béresgazda észre ne vegye a mulasztást, az «ifiúr», a segédtiszt rá ne szóljon, az intéző le ne hordja. A nagyapja is itt jutott már kenyérhez, az apja is az uradalmat szolgálta, ő sem kívánkozott máshova, ha nem is mindig elsőrendű búzában kapták ki a kommenciót és ha néha egy kissé erősen avas volt is a járandóság-szalonna. Azért csak jobb volt itt, mint a szomszédos Mágocson, ahol jobban kivették a béresember zsírját, mert tudományosabban ment a gazdálkodás, akkurátosabb volt a felügyelet az istállóban, a magtárban, meg a szérűskertben.

Felesége nemcsak a jobbágykorból maradt «úrdolgában», hanem máskor is dolgozott az intézőéknél, tiszttartóéknál, mikor a névnapi, sátoros ünnepi, vagy búcsús vendéglátásokkor sok volt azoknál a rendes cselédség munkája. Mosott és vasalt az «ifiurakra» is, kik bizony megtapogatták, megszorongatták a szemrevaló asszonyt, mikor vitte a szennyest és hozta a tisztát. A cselédasszonyok általában nem igen dolgosak, hiszen ők a készet kapják, nem úgy, mint a kisgazda felesége, kinek minden falatért meg kell dolgoznia. De ennek az öregbéresnek felesége szorgalmas és serény asszony volt, ki valami kis pénzt így összekuporgatott és a fiatalurak ölelgetése nem esett rosszul neki, az ura pedig ilyenekről nem tudott. Vagy talán tudott is, hiszen az egykonyhára járó kocsisnéval, vagy a szomszédos cselédházban lakó csősznével néha viharos csetepaték voltak, melyekben ilyen érzékeny támadási felületeket nem igen kíméltek.

Valami nagy keresete az ilyen öregbéresnek nem volt. De a kupecok akkortájt minden borjúért és malacért majd kiszedték az embert a házból; a tyukászok emeletes szekereikről egyre holihóztak a tojásért falvakban és a pusztákon; jól megfizették a tejet, mit a csarnokba hordtak és a zöldségfélét, mit a postáskocsi mindennap a városba vitt. Mikor az első ezer pengő zsíros, piszkos papírokban és fényes, csengő pénzekben együtt volt, akkor rezgő csillogásban, mint a délibáb arra Vásárhely felé, egy kép alakult ki bennük. Előbb az asszonynál, az ő előresiető képzeletében, azután az emberben, tempós biztossággal: Földet szerezni, meg házat, ahol maguknak dolgozhatnak és egyedül lakhatnak.

Nem sokat beszéltek egymással az elhatározásról és csak úgy magától jött az, aminél többet egy ilyen béres meg a párja még akkor sem tud tenni, ha erősen tudják is, hogy valamit el akarnak érni. Nem hallottak ők semmit a Kautsky «Unterernährung und Überarbeit»-elméletéről és mégis többet törték magukat, mint eddig és kevesebbet ettek. Minden csirkéből, minden liter tejből, minden darab tojásból, minden véka krumpliból csak pénzt, pénzt akartak csinálni és tagjaik minden erejével hajtották csaknem fixaideás akaratukat.

Egy ördöngösi öregbéres - mit tud az a maga céljára csinálni, mikor hiszen kenyéradójának tartozik egész erejével? Valamit mégis csak tud. Néhány darab marhával és disznóval mindig több állt az istállójában, mint amennyit a szegődményeslevél engedett és ezeknek mindig volt takarmányuk, éjjeli lopakodó utakon, veszélyek között megszerzett takarmányuk. Mindig idejében tudták meg, mikor jön a számvevő, hogy számbavegye a cselédség jószágállományát és idejében találták meg az útját és a módját annak, hogy elrejtsék, amit kell. Az öregbéres fiatal felesége talán jobban eltűrte és többet kereste most a segédtiszt-ifiurak ölelgetéseit, hogy azok szemet húnyjanak a férfi titkos útjai fölött. Minden munkát vállalt a majorban és az így szerzett pénzecskét gyönyörködve rakta oda a meglevőhöz, melynek halma lassan, lassan, de mégis csak egyre nőtt.

Mikor a télnek egyik hideg napján a keményre fagyott havon nyikorgó szekerek az eladott búzát a városba a malomhoz vitték, akkor már többezer pengőjük volt együtt és az öregbéres a rostokoló szekértábor parancsnokától, a csősztől engedélyt kért arra, hogy valami ügyes-bajos dolgát a hivatalban elvégezze. A hivatal az aranybetűs, méhkas címeres bank volt, mely az ördöngösi pusztán is kihirdettette, hogy a bákodi birtokot parcellázzák és aki földet olcsón és kedvező fizetési föltételek mellett akar, az forduljon a jegyző úrhoz, vagy a bankhoz. A jegyző közel volt: jobban ismeri az embert és jobban belelát annak belső szándékába, ezért a városi bankhoz nagyobb bizalma volt az ördöngösi puszta béresének.

Minden szót, amit a bankban mondtak neki, hetekig hömpölygetett agyában és úgy ahogy tudta, elmondta feleségének. Azután az egyik szabad vasárnapon elment Bákodra, ott körülnézett, beszélt ezzel is, azzal is, igyekezett a hallott sok beszédbül, letye-fetyéből kihámozni a valóságot, bejárta nehéz bérescsizmában a bákodi földet és a végén kinézett magának egy tizenkétholdas darabot, melyen a régi urasági majorból ott maradt egy vertfalú csőszház meg egy kis istálló. Napok és hetek multak el aztán, amíg szárba szökött, elhatározássá érett az akarat és kicsiségekre menő parasztikus alkudozások után létrejött a vásár. Micsoda szorongás ült bennük a szerződés aláírásáig: Hátha fölemeli a bank a parcella árát. Hátha akad valaki, aki többet kínál érte. Hátha mégis van a sokszor megjárt földön egy szikes ér, vagy egy vízmosásos darab. Mikor azután ott voltak az aláírások a szerződésen, az ember is, az asszony is nagy lélegzettel enyhített szíve erős verésén és valami jónak az érzése omlott el belsejükben. Nem lesz többé a más cselédje egyikük sem. Tizenkét hold jó föld a bákodi uradalomból az övék, a sajátjuk. Jókora teher marad ugyan rajta és ami pénzük volt, az ráment a berendezésre; de ősszel már a magukét szántották és vetették el.

Jó évek jöttek és a béresből lett ujgazda a feleségével és felserdült két fiúgyerekével segített az úristennek a föld erőiből meg a nap tüzéből életet kicsiholni. Más volt ez itt egészen, mint az ördöngösi béressors. Ott fertálykor kimérték a kommenciót és minden este kiadták a rendelkezést a másnapi munkára. Nem volt rá gondja a béreshadnak, hogy megtermett-e a szegődményes búza és jó volt-e az, amit elrendeltek. Ott a szárazság, vagy a víz, a rozsda, vagy a sertéspestis valakinek gondot okozott, de nem nekik. Ott csak dolgozni kellett. Itt a magukéban másképpen volt. Itt nem volt elég az, hogy kezük meg az egész testük munkáját odaadták. Itt gondolkozni, aggodalmaskodni, számítani, határozni kellett szünetlenül és amellett dolgozni, dolgozni az asszonynak és a gyereknek is hajnalpirkadástól napszakadtáig. De jó évek voltak azok és ők gyarapodtak. A méhkascímeres bankba szorgalmasan hordták a mézet, pontosan fizették a törlesztést meg a kamatokat. Az elgazosodott földeket rendbehozták. Az istállóban elég jószág állt mindig és nagy pulykacsapat várta minden évben, hogy az angol polgár karácsonyi asztalára kerüljön.

Mikor aztán megtudta a bákodi kis tanya gazdája, hogy mesgyés szomszédja el akarja adni a kilenc hold földjét, mert valahol a tizedik határban háromszor ennyit jegyeztetett, lélekszakadva kaptak ezen az alkalmon és a méhkasos bank szívesen írta át nevükre ezt a parcellát is. Igaz, hogy így a teher is súlyosbodott rajtuk és most már a huszonegy hold után ugyancsak sokat kellett fizetniök a banknak; de munkaerejük töretlen volt, a gyerekek is benne voltak már a dologban és az eszük, az kiélesedett ebben az életben, mely szünös-szüntelenül hajtotta őket.

Mit láthatott ott a bákodi tanyán ez a pár ember és olyan sok más száz és ezer kisember mindenfelé, hogy kezdödik valami, valami új, valami rossz, aminek csak akkor adtak nevet - és ez a név: világválság volt! - amikor azt hitték, hogy ezzel a gyógyítást is megtalálták? Hiszen felhőkarcolók tövében, világhíres bürókban, törvényhozási termekben, okos emberek fejében is csak akkor vált tudott valósággá a világnak nagy baja, mikor romok körül jajongott már a tönkrementek és kétségbeesettek zaja. Ott a bákodi kis tanyán és szerte az országban mindenfelé a tanyákon meg a falvakban azt látták a népek, hogy hiába vetik vállukat még nagyobb erővel a szekérnek, hiába vonnak meg a dolgozó testtől mindent, ami jól esnék, hiába fosztják ki magukat mindenből, hogy a piacon pénzzé tegyék és hiába rángatják és tépik a gondok őket éjszakákon, hosszú éjszakákon át: ott állnak tehetetlenül és pénztelenül akkor, amikor fizetniök kell a banknak, az adóhivatalnak, másnak. A napsütés nem lett gyengébb, a föld ereje nem rokkant meg; ők segítettek a napnak és földnek és mégis... Mint a körvadászaton mikor bezárul a kör és a megrémült nyulak hol itt, hol ott akarják áttörni a puskások és hajtók gyűrűjét, ők is mindenhol és mindennel megpróbálkoztak.

Az elmult jó évek sorsjavító munkája után meg a gondfelhős esztendők emésztő bajai, hiábavaló próbálkozásai után csak dobra kellett kerülnie a bákodi tanyának is. A bank zárgondnokát hiába fogadták először vasvillával és a végrehajtó elől hiába hajtották el a szomszéd határba azt a kevés jószágot, ami még megmaradt. Az árverés napja volt tűzve és tudták már, hogy hiába beszélnek össze a falubeliek, a birtok a bank kezére kerül, az aranykaptáras bank kezére. Mozdulatlanul, türelmesen tűrte a föld és a hátára kuporodó kis tanya - hiszen azért «ingatlan» - az árverést. Gazdájuk: szerető, tehetetlen gazdájuk, mielőtt búcsút vett tőlük, odaállította egy sarokba a botját, mert cselédembernek nem dukál a bot, ő pedig most megint cselédnek megy el. Másokkal egy födél alatt élő, más földjén dolgozó, saját vackáról álmodó és új földszerzésben mégis töretlen hittel bízó cselédnek.

*

Ha nyomról-nyomra haladunk olyan családok fejlődésének történetében, amelyeknek dicsőségét, vagy gazdagságát ismerjük, talán irígyeljük is, gyakran ráakadunk arra az elődre, vagy ősre, aki a család mai jólétének, vagy éppen dicsőségének útján megindult, mert sok más út között éppen ezt tartotta a legrövidebbnek, vagy legsimábbnak ahhoz, hogy minél messzebb haladhasson. Ez az út képletesen az élet útja volt, néha valóságban az országút és az Első ott állt az úton - az életútján, vagy az országúton - karddal a kezében, vagy kalapácscsal, borosiccével, vagy mérőrőffel és verekedett, dolgozott, házalt, vagy spekulált - de eredményesen. Ennek az Elsőnek - ki persze maga is folytatás volt - nem mindig olyan nagy a becsülete a család előtt, mint amilyent legalább ott, vagy ott mindenesetre megérdemelne. Néhol az egy törzsből származók is kis röstelkedéssel beszélnek róla, a beházasodottak előtt már alig, idegenek előtt pedig éppen nem. Valamely polgáriasult család előkelőségét aztán nemcsak abból ítélik meg, hogy az az ős, aki elindította a jólétet, karddal a kezében útját állta-e békés és gyáva kalmároknak, vagy maga is békés és gyáva kalmár volt-e, ki jó kamatra, biztos kamatra adott pénzt, vagy árut, hanem aszerint is, hogy az időnek az útkezdettől való milyen távolsága mérhető és a vagyonalapító rablólovag emberölései, vagy a munkás megalázkodásai, vagy az uzsorás huncutkodásai milyen messze maradtak már el a feledés ködében azoktól, kik ma a kastélyban, gyárban, vagy boltban lehetnek és annak a nem mindig büszkeséggel emlegetett elsőnek köszönhetik azt a jó helyet, ahol ma ülnek.

A harmadik nemzedék, Anday Róbert kőkoronás grófi kastélyban lakott már, ritkán emlékezett vissza az úttörő elődre és még kevésbé emlegette azt. Igaz, hogy az Induló még csak nagyapja volt, ki ott élt annak a kis dunántúli városnak külvárosában vagy száz év előtt, összezsúfolva másokkal, hozzá hasonlókkal. Valósággal az ország útján járt faluról-falura, marhát hajtott ide, oda és koplaltatta azt a nagy erős testét, hogy pénzt, sohasem papírost gyüjthessen. Kiemelkedett már a többi, vele egyivású sorából, mikor maga kezdett marhát venni és eladni, előbb csak a falusi mészárosoknak, kik szombaton vágtak és vasárnap mérték ki a húst a polgároknak, azután a közeli városokba, utóbb már Bécsbe és Münchenbe is. Fia előtt tört út volt már és ez könnyebben haladhatott előre. Különben is az ő idejébe esett a nagy magyar föllendülés kora és ha benne nem volt is már őserdődöntő erő és olyan csaknem eszelősen céltudatos akarat, mint az apjában: dolgozni azért tudott ő is és azokban az évtizedekben önmagát termékenyítette és önmagában szaporodott a pénz.

Az unoka, Anday Róbert ott tanult és mulatott már a gazdasági akadémián a gentryfiúkkal és ott volt önkéntes meg tartalékos tiszt abban az előkelő huszárezredben, melynek valamikor a legdaliásabb főherceg volt a parancsnoka. A háborúban a lóról leszállt többi huszárral együtt ő is forgatta a karabélyt, ő is megsebesült és a háború befejeztével hazament gazdálkodni a bérletre, melyet eddig apja vezetett hadifoglyokkal és munkásosztagokkal, ösztönösen megérezve, mikor kell murokrépát, vagy paradicsomot vagy koriandert termelni és abbahagyni, tejgazdaságra áttérni, szeszgyárat, vagy malmot építeni és így tovább.

Anday Róbert átvette az akkor már többezerholdas bérletet és beledobta magát abba a munkába, melynek célja az volt, hogy tökéletesebbé tegye ezt. A kecskédi bérletre odajártak tanulni a tudós szakemberek és irígykedni a megyebeli gazdák. (S hozott a megyébe először aranysárgatarka bikákat Svájcból, rózsásbőrű, tömpeorrú yorkshire-disznókat Angliából, karcsú, hófehér leghornkakasokat Amerikából. Ő kezdte ott meg a borjúk felnevelését cuclival és csukamájolajjal; nála volt a legtöbb kísérleti parcella a nemesített búzafajták részére; borsót termelt Angliának, virágmagvakat Hollandiának, szólóspárgát Bécsnek.

A megyei közgyűlésen és a gazdasági egyesületben sokat adtak szavára és ő szívesen dolgozott és sokat áldozott is. A közügyekért életüket és vérüket olyan lelkesen felajánlók a zabgyüjtést példaadásul mindig Andaynál kezdték. Ő adott fogatokat, mikor bérmáláskor püspökjárás volt. Védnöke volt ő is a megyebáloknak és bőkezű, jókedvű vásárlója a vöröskereszt-bazároknak. Az uralkodó politikai pártnak elnöke volt a kerületben és ha beszélni nem is tudott valami jól, azért szívesen és sokszor beszélt.

Valami sudermanni romantika volt abban, ahogyan az újnemes Anday meg a híres, nagy nemzetségből való Balajthy-lány összekerült. Azon az aranyszőttes szeptembernapi kocsiversenyen a Balajthy-lány hajtotta Anday két nagyszerű ügetőjét és a verseny finisében a tajtékot izzadó trappereket nem tudta elég erősen tartani a női kéz: a két ló térdre rogyott és összetörte magát. Az a gavalléria, amelyet Anday akkor tanusított, megszerezte neki a gyeplőtartáshoz gyenge kezet. A Balajthyak, kik századok alatt annyi főispánt, minisztert, tábornokot adtak az országnak, sokkal kicsiszoltabb életformák között éltek, mintsem hogy éreztetni akarták volna Andayval a családjukba-házasodás után is fennmaradt távolságot. Felesége a rokonság előtt, a rokonság meg a világ előtt sokszor még büszkélkedett is ezzel a tettemberrel. Anday azonban mégis érezte a távolságot és az eddig is szép jövedelemből bőségadó, luxusnyujtó, nagyúri jövedelmet akart csinálni, az eddigi jólétből gazdagságot, valódi gazdagságot igyekezett alkotni, hogy ezzel azon a mérlegen javítson, amelynek egyik oldalán a de genere lány és rokonságának súlyát látta, a másik oldalán az ő vagyonának és munkájának súlyát; kisebbítve ezt azzal az előddel, akit ökörhajtó Andermann-korából ismertek és emlegettek még az öregek. Úgy látta, hogy a föld nem elégíti ki az ő tettakaratát, de nem képes kielégíteni azt a törekvését sem, hogy valami olyan bőségbe helyezze feleségét, amely kivételességével alkalmas lehet őt közelebb hozni hozzá. Megvásárolta hát egy fővárosi vegyigyár részvényeinek többségét és elnöktársa lett az országos nevű mágnásnak abban a nagy kereskedelmi részvénytársaságban és abban a most alapított szépnevű bankban, melynek márványcsarnokai és aranyozott oszlopfejei hirdették a prosperitást. Most már a fővárosban éltek és kevesebb idő jutott a birtok kezeléséhez; de kevesebb maradt a birtok jövedelméből is otthon. A vegyigyár részvényeinek árfolyama még csak egyre emelkedett a tőzsdén; a kereskedelmi vállalat nagy birtokokat nagyszerűen felszerelt, az áruk tömegét hozta be az országba és vitte ki innen; a bank kereteit óriási tervekkel kovácsolták össze. A jövedelem nőtt, a pénz egyre több lett és újabb vállalkozásokban nagy szaporasággal fiazott tovább.

Azután - hiszen tudjuk - egyszerre csak megbetegedett a tőke. Orvosai lázcsillapító szerekkel és injekciókkal próbálták gyógyítani és nem keresték meg röntgenszemekkel a baj fészkét. Utóbb már konziliumokat tartottak. Kormányhivatalokban. Zöldpárnás ajtók mögött. Nemzetközi tanácskozásokon. Ujságok hasábjain. Erősgyökerű és egészséges életű tőkeszervezetek is megrendültek. Az elöregedett, elmeszesedett szervezetek, meg az újak, a hirtelennőttek, a rosszul tápláltak egymást inficiálták és vagy hosszabb sorvadás után múltak ki, vagy pedig hirtelen összeomlásban pusztultak el.

Nem maradtak ki ebből a pusztulásból azok a vállalatok sem, amelyekben Anday volt részes. A földbirtok vérszegénnyé vált, mert amit hozott, amit adott, odavitték a városi vállalkozásokba, amúgy sem bírta már el azokat a terheket, amelyeket reáraktak akkor, amikor még minden terményt kerestek és megfizettek. Anday aligha tudta, hogy az a küzdelem, amelyet folytatott, sem vállalatai előtt, sem önmaga előtt nem fogja feltartóztatni a végzet egyenletesen gyorsuló kerekét. Szívósabban állta a harcot, mint sokan. Talán bízott még a sorsfordulatban és abban, hogy birtokán, mint egy visszavonuló barbár hadsereg a szekértáborában, össze tudja majd gyüjteni erőit. Talán voltak még tervei és eszközei a végső baj elhárítására. Meghalt. És utána ujsághírek és törvényszéki tárgyalások zajában pusztult el a tömörerejű elődök szerzeménye és az utód nekilendülésének sok nagy reménye.

A Balajthyak nem sokat beszéltek és maguk között sem szívesen arról, akihez nem voltak közel soha, akire azonban fénykorában mégis csak csodálkozással néztek, mert annyira más volt, mint az ő fajtájuk. Ők ott maradtak a kormánypaloták márványos termeiben, az ősi megye háza csöndes hivatalaiban és a kastélyok meg kúriák megülepedett életvilágában, mint ahogy ott voltak gyorspergésű és nehézjárású évszázadokon át mindig.

*

A miniszterviselt úr, ki a legnagyobb bank és legjobb iparvállalatok igazgatóságaiban sok mindent hallott és sok mindent tanult, a Casino társalgószobájában a körülötte ülőknek ezt a kis előadást tartotta:

- Most helyreállítottuk a rendet ebben az országban és én meg vagyok győződve, hogy van jövője az országnak és a magyar mezőgazdaságnak. Európa éhes és élelmet vár tőlünk. Az indusztrializált nyugati országok fogyasztása agrártermékekben egyre nagyobb. Az ipari munkásnak a pusztulás után sok dolga, sok keresete és nagy igénye lesz. Sorsunk attól függ, tudunk-e egy holdon több búzát termelni, mint szomszédaink, teheneink több tejet adnak-e majd, mint eddig és göbölyeinket racionalisabban tudjuk-e meghízlalni. A rosszul kezelt extenzív nagybirtoknak nem lesz gazdasági létjogosultsága és ebbe haraphatnak legnagyobbat Nagyatádiék most és a jövőben. De a keveset termelő, elhanyagolt gazdaság amúgy sem élhet meg, mert képtelen lesz a vesztett háború után bizonyosan növekedő adóterheket elviselni.

- De hol vannak azok a hozzáértő és megbízható gazdák, akik ezt a munkát nekünk megcsinálják? - kérdezte az egyik.

- Hát túlsok ilyen Magyarországon talán igazán nincs, de azért csak keresni kell és találni lehet - mondta a miniszterviselt úr.

Ezzel a kérdés komolyabb része elintéződött és valamelyik fiatal úr nevetve mesélte el á propos a híres öreg Edmund grófnak gazdatiszt-nevelő szisztémáját. Mikor fia uradalmának tiszttartója az évi zárszámadást mutatta be, az öreg Edmund gróf fiához fordult: «Te, Józsi, termelj te kendert Verescsiken». «Miért éppen kendert?» - kérdezte Józsi. «Hogy legyen elég köteled az ilyen gazdatisztek felkötésére» volt az öreg Edmund válasza. Nevettek a hallgatók és másra terelődött a beszéd.

A mai grófok ősei közül azok, akik messze láttak előre, úgy igyekeztek a család hatalmát, a nemzetség fényét hosszú időkre biztosítani, hogy az ország Nyugatán, ahol a töröktől nem kellett annyira tartani és Keletén, ahová a császár adószedőinek keze nem ért el olyan hamar, egy-egy uradalmat szereztek-kaptak, hódítottak, vásároltak, okkupáltak. Így szállott Péter grófra is két szép uradalom, az egyik az ország nyugati végén, a másik az Alföld keleti csücskében. Nem egész pontosan, de úgy kereken tizenkétezer hold volt a két uradalom.

Tizenkétezer hold. Csak az tudja, hogy mekkora darab föld ez, aki valamikor ballagott már naphosszat ötvenholdas táblákon az őszi szántás idején az eke mögött, vagy augusztusi foglyászásban néhány kukoricatábla erdőjén tört át, vagy aki váltott lovakkal tudott csak minden majorhoz eljutni és hazatérni, ha májusban a várható termést akarta megbecsülni. A nyugoti uradalom a világforgalom kapujához torkollott. A másik ott volt az Alföldnek azon a részén, ahol a gazdának csak az a gondja, hogy a magot elvesse, a termést learassa: a többiről az úristen jókedvűen gondoskodik azon az áldott földön.

A casinóbeli beszélgetés után Péter gróf elhatározta, hogy a háború óta megtépázott két uradalmat rendbehozza és azok jövedelmét emeli. Péter gróf mindent szeretett ezen a világon: az életet, feleségét, gyermekeit, barátait, a vadászatot, a külföldi kaszinókat és az itthoni kártyacsatákat. A vagyont is szerette, de nem l'art pour l'art szerette a vagyont, hanem azért, mert ez grandseigneuri életet biztosít idebenn az országban és künn a legdrágább világzajlásban.

Mindenki azt mondta, hogy jószágigazgatót kell alkalmaznia és jó ajánlásokra Márics Aladár lett a jószágigazgató.

Abban az időben, amikor a konjunktura derűje ülte meg a világot - ma «boom»-nak mondják Amerikában ezt - a rábízott uradalmakban mindenhol megfelelő ember ült a megfelelő helyen. Traktorbattériák gyorsforgású kerekei jártak ott, ahol előbb a vellás és lantosszarvú fehér ökrök tempós lépései alatt süppedt le a föld. Nagyszerű istállók épültek, melyekben dústőgyű tehenek több tejet adtak és az emsék több malacot vetettek, mint máshol. Szeszgyár és malom, mezei vasút és vízvezeték kellett a modern nagyüzemhez és mindez meg is lett. Nyugaton rakoncátlan vizeket szabályoztak, Keleten öntözéssel jöttek a jó isten segítségére. Az állatokat legjobb tulajdonságaik szerint választották ki és a növények termőképességét nemesítéssel növelték.

A közgazdasági meteorológusok már nem jósoltak derült időt és a jószágigazgató még mindig talált helyrehozni valót, javítani valót, tökéletesíteni valót, befektetni valót. A két uradalomnak mintauradalommá való rangemelése sok pénzbe került és most kezdhették volna a rendbeszedett dominiumok ontani a sok pénznek, kölcsönpénznek kamatait bőséges fölösleggel együtt. Gabonát, répát, tejet, húst, gyapjút: ezt ontott Nyugat és ontott Kelet. Ám a bőségszaruvá varázsolt két birtok minden bősége nem volt már elegendő az idegen pénzek visszafizetéséhez, a kölcsöntőkék kamatainak fedezéséhez és a megnőtt adók kiegyenlítéséhez. Mert az, amit a bőségszaru ontott, egyszerre csak nem kellett a világnak és az, amiért eddig országok és emberek törték magukat, ott maradt a nyakán annak, aki adni akart, adni mind többet és többet.

A bajba jutott országok nem kértek ezért kevesebb adót polgáraiktól. Azok a jószívű emberek, akik a pénzt aranytálcán kínálták, most visszakérték azt. Adósságot törleszteni, adót fizetni pedig már csak úgy tudtak, hogy újabb kölcsönöket hajtottak fel és szereztek - minden áron.

Péter gróf még mindig járta a külföldet. Vesztett tovább a pergő kerék, meg a suhogó kártyák zöldposztós asztalai mellett és a két birtok Nyugaton és Keleten saját véréből szítta már azt, ami az itthoni «udvartartás», a külföldi parádézások meg a kártyaveszteségek fedezéséhez kellett. A jószágigazgató pedig éjjelbe múló nappalokon keresztül vad energiával, rángatózó idegeinek mind emésztőbb nyugtalanságával kereste az uradalmaknak, sajátmagának és munkatársainak védelmét a gátszakadás ellen.

Bizonyára általában is inkább megbízunk az emberekben addig, amíg munkájukkal hasznunkat hozzák. Még gyorsabban és teljesebben elfordulnak a sikertelenségtől azok, akiket a sors már születésüknél elkényeztetett. És ha a jószágigazgató olyan ember lett volna, aki a múlt fölé szokott hajolni, akkor keserűséggel látta volna azoknak az időknek eltünését, amelyekben az eredmények sokkal erősebben vitték grófja barátságába, mint személye. Amely időkben gazdájával együtt mustrálta a nőket és a grófnénak még nyalábszám vitte a virágot Montecarlóba; hozta a tőzsdetippeket és antik bútorokat szerzett; mikor nem volt még gond a pénz miatt, akár az üzemnek kellett az, akár a kártyaadósságokra és két kézzel lehetett duskálni a kínált, unszolt pénzek garmadájában.

Az első baljóslatú rezgésekre a hitelezők, az alázatos, kedves pénzrecsábító hitelezők, egyszerre kérgesszívű és jogaikkal dárdázó tömegben röffentek össze és rontottak erre a két uradalomra. Minek álljunk meg a vagyonpusztulás minden állomásán és miért írjuk le keserves részleteit annak, hogy hogyan jut el egy birtok odáig, hogy a cselédek nem kapják meg a kommenciót, a gazdatisztek a fizetést, a föld a munkát, a jószág a takarmányt, a császár, ami a császáré és - a hitelező a pénzét. Vigasztalás az, ha társaink vannak a bajban? De hiszen ha nem került volna egyszerre mindenki ebbe a nyomorúságba, akkor akadhattak volna barátok, társak, haszonszerető idegenek, kik szeretettel, részvétből, vagy érdekből hajlandók lettek volna és tudtak volna segítséget hozni.

Amit elérhettek, az volt, - és nem volt könnyű elérni ezt, - hogy Péter grófot nevezték ki zárgondnokká saját birtokaira, adtak neki annyit, hogy családjával együtt egyik kastélyának kis szárnyában úgy élhetett, mint valamelyik gazdatisztje akkor, mikor még megkapta javadalmát. És ez a nagyúr, aki eddig csak a jómódot szerette és csak a rossz lapjárás gondját érezte, most felneszelő érdeklődéssel nézte annak a munkának sokrétű változatosságát, melyet itt idegenek dolgos erőfeszítéssel végeztek ő érte, ki soha másért nem dolgozott. Kezdetben hajnalonként szívdobogó álmatlansággal ébredt az elvesztett évek emlékeire, azután elmult ez is és járt azon az úton, melyet a sors vágott eléje. Nem úgy, mint az élet gyalogosa, nem is úgy, mint egy tragikus hős, hanem úgy, mint egy úr - ki a pokolban is úr marad.