Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 7. szám · / · Krúdy Gyula: A LEVEGŐVÁLTOZÁS ÖRÖME ÉS SZOMORÚSÁGA

Krúdy Gyula: A LEVEGŐVÁLTOZÁS ÖRÖME ÉS SZOMORÚSÁGA
Viszontlátásra, mához egy hétre!

Nyilván «Pali bácsi» is érezte, hogy megjegyzéseivel rossz fát tett a tűzre, rosszkedvet okozott vendégének, Kraut úrnak, ugyanezért kissé elszontyolodva ült helyén, míg Kraut a mennyezetre bámult.

Az ilyen rosszhangulatú percekben, negyedórákban csak a véletlen segíthet. És hála Istennek, még mindig van «véletlen» az emberi életben, amely a «véletlen» nélkül bizony nagyon egyhangú lenne.

A vendéglő kapuján, az udvarra zongora-verklit toltak be, hajporos, Pompadour-korabeli dámák képével diszített zongora-verklit, amilyen már csak a Józsefvárosban és Ferencvárosban (valamint Óbudán) végzi kétkerekén a maga körútját.

Bizonyosan éppen olyan meghatározott «napjuk» volt a Svertetzky-féle vendéglőben, mint akár «Pali bácsinak», mert az öregúr minden meglepetés nélkül, de bizonyos önérzettel kérdezte a verkli első hangjaira:

- Nos, mit szól ehhez, Ede barátom?

Nem mondta ki, de nyilvánvaló volt, hogy az udvaron az «ő verklise» forgatja a verklit, mert «Pali bácsi» az első hangoknál megszólalt:

- Ezt a polkát Strausz János írta és «Terefere» a neve.

De Kraut Ede még mindig el volt mélyedve régi gondolataiba. Ugyanezért az öregúr újólag megszólalt:

- Ezt a keringőt ugyancsak Strausz János írta és «Kék Duna» a neve.

Eközben pedig a verkli hangjai megtöltötték az udvart az udvarra nyíló ablakokat, a konyhán valaki félig nyitva hagyta az ajtót, a verklisek (ketten voltak) megfelelő szüneteket tartottak a különböző zeneszámok között...

- Ez a «Pizzicato»-polka! - kiáltott fel «Pali bácsi». Tagadhatatlan, hogy az étkezéséről és kapukulcsáról nevezetes idős úrnak zenei ismeretei még más lelkiállapotú emberre is hatással lettek volna, mint amilyen lelkiállapotú Kraut Ede volt ezekben a negyedórákban.

- Sok keserves napot töltöttem Bécsben. - kezdte, mint mindenki kezdené, aki váratlanul bécsi valcereket hall az udvarról. - Pláne, mikor a lovainkat, Tokiót, Patience-ot kísértük fel és megtelt a buksza a jó osztrákok pénzével.

- Ez pedig mazurka, ugyancsak Strausztól! - mondta «Pali bácsi» az udvart betöltő hangokra figyelve, amelyek minden érdeklődését lekötötték.

Kraut úr is különös lelkiváltozáson ment keresztül a zene hangjaira. Az éttermekben és szállodákban, ahol eddig szolgálatot teljesített, mindig a «legelőkelőbb» helyeken fordult meg, ahol természetszerűleg nem volt «mindennapi zene», csak kivételes alkalmakkor. Bizonyos ünnepélyességhez volt szabva úgy a Casinóbeli cigányozás, mint akár a «Rózsacsokor»-ban való zenélés. Talán ezért hatott Kraut Edére a zene melódiája!

A jó megfigyelő ellenben észrevehette volna, hogy más oka is volt a különben szenvedélytelennek látszó Kraut úrnak az udvarról hangzó verkli-hangokat méltányolni. Ugyanis a konyhából, ahová Sverterzkyné visszavonult, némely daloknál, - így a «Cigánybáró» Saffi belépőjénél, - női énekhangok hallatszottak. «Ez ő. Adél» mondta magában Kraut Ede.

Nem mondhatni, hogy hirtelen elhatározásnak engedett, mert az eddigi történet folyamán jól megismerhettük Kraut Edét, úgy meggondoltságáról, mint ünnepélyességéről. Nem mondhatni, hogy ételtől vagy italtól megzavarodott agyvelővel intézkedett, mert, mint mindig, most is mérsékletes ember volt a testi örömöket oly mohón élvező «Pali bácsi» mellett. Mi történhetett tehát Kraut Edével, amikor felemelkedett az asztaltól és az udvarra nyiló üvegajtóhoz ment? Kinyitotta az ajtót és a következő parancsot adta az éppen szünetelő verkliseknek:

- Barátaim, jöjjenek be hangszerükkel a terembe!

Ezt a parancsot annál könnyebben kiadhatta, miután a késő délutáni órában az étteremben már senki se tartózkodott az ebédelő vendégek közül, csupán a söntésben üldögélt néhány fuvaros Svertetzky úr felügyelete alatt.

A verklisek nagy döccenéssel tolták be hangszerüket az étterembe, újult erővel fogtak hozzá a hangszer forgatásához. Mint kiderült: Kraut Ede csak egyetlen nótát tudott a nóták közül, ez pedig így szólt:

- Isten veled, - te kedves borjúszelet!

Ezt a szöveget énekelte az összes dalokra, amelyek a zongoraverkliben rejtőztek.

Igaz, hogy eleinte csak tréfásan, úgynevezett kedélyességgel, mint fiatalkorában, amikor ezt a dalt tanulta valahol... Inkábh szellemessége, társaságának («Pali bácsinak») mulattatására szánta a dalocskát, mint érzelmei kifejezésére. Kraut még a régi Kraut Ede (Eduárd) volt, aki valaha a legnagyobb uraktól tanulta azt, mikor kell szertartásosan vagy alkalomadtán kedélyesen viselkedni, hogy az ember eleget tegyen a társasági formáknak. Most ezt a dalocskát énekelte, mert a zongora-verkli szólt... a Józsefvárosban volt... egy nagyhasú öregúrral mulatozott... és a konyhából halk női éneket hallott. Máskor bizonyára más dalocskát énekelt volna.

Sőt felemelkedett helyéről és néhány tánclépést tett az ebédlőben, miközben (tánclépések közben) kitünt, hogy Kraut úrnak jólszabott ruhája alatt csendes kis csacsi-hasa rejtőzik, közvetlen a mellény alatt, amit bizonyára kénytelen-kelletlen szedegetett fel magára, mert egész életében jókoszton élt.

- Adél! - mondta többször, mintha egy láthatatlan nővel táncolna, amikor egymagában végigpolkázott az ebédlőben, hogy «Pali bácsinak» megint csak kidülledt a szeme, mintha nem is ebédelt volna. - Adél! imádom önt! - folytatta Kraut Ede egy táncfordulatot téve, amellyel bebizonyította, hogy hajdanában a legjobb helyeken tanulta meg a polkát.

A tánc után újabb meglepetéssel szolgált a «Rózsacsokor» főpincére. Tiszteletteljesen járult pártfogója, vendéglátó ura, Péntek úr, vagy az itten «Pali bácsi» név alatt ismert idős úriember elé:

- Engedje meg, nagyságos uram, hogy a mai lakománkat magam is megízesítsem néhány pohár borral.

Ezt a régi Kraut Ede mondta még, aki tudta, hogy mivel tartozik állásánál fogva a világnak.

«Pali bácsi» elnézőleg mosolygott:

- Valóban nem a legrosszabb ez a rizling! - mond engedékenyen.

Kraut Ede felkapta az üres üveget az asztalról és egy pillanat alatt a söntésben termett az üveggel.

Körülbelül negyedóra telt el, amíg az üveg színültig megtöltve visszaérkezett helyére és az öntés sorrendjét most már Kraut Ede vette át.

- Igaz, hogy a magyar borok nem vallanak szégyent a világon. A tokajin és szamorodnin kívül van sashegyink, neszmélyink, badacsonyink és a többiek. De a mai napon, nagyságod jóvoltából és társaságában, eszembe jutott fiatalkoromnak egy pár momentuma, amikor még valóban tudtam élvezni az életet. Ezért bátorkodtam francia bort állítani az asztalra.

(Ez még mindig a régi Kraut Ede volt, aki poharát felemelve, és egyben maga is felemelkedve felköszöntötte a tiszteletben álló idősebb urat.)

- No, - felelt az idősebb úriember, - holnap, vasárnap úgyis a nővéreméknél ebédelek, aki franciás konyhát vezet. Jó néha változtatni a koszton. Roueni kacsa szokott lenni vasárnap, még pedig olyan kacsa, amelynek nem eresztik ki a vérét, hanem a nyakát kicsavarják, persze, eleven állapotban. Nővérem vörösborban párolja és libamájjal spékeli.

Kraut Ede kicsit meghökkent az öregúr válaszára. Valóban: az eledel, amelyről beszélt, nem volt éppen a legrosszabb, gyakran szerepelt a finom ebédeken, a Casinó-ban. De most arról a borról volt szó, amellyel gavallérosan ő kínálja meg az öregirat... Nem is tudta magában türtőztetni soká az igazságot.

- Bár tudom, hogy «Pali bácsi» inkább az ételeket szereti, mint az italokat, («Pali bácsi» bólintott,) meg kell vallani, hogy ez a bor nem mindennapi.

- Nem, - felelt «Pali bácsi» és a pohárban lévő maradékot lelöttyentette mellénye alá.

- Ezt a bort, amíg üvegében van: addig Moet et Chandon Imperiálnak hívják, de persze senki se issza a kihívó és felcicomázott üvegjéből, hanem rendszerint átöntetik vizespalackba. Így tesz Eszterházy és Szapáry Pali is.

- Nagyon jól tették, - felelt beleegyezőleg az öregúr.

- Nem sok palack van belőle forgalomban, de a Nemzeti Casino pincéjében még van néhány palack e ritka italból. Onnan bátorkodtam hozatni ezt a palackot, mert mi régi kaszinói-emberek még mindig kedvezményekben részesülünk.

- A bor valóban nem rossz, - felelt ismét csendes elismeréssel az öregúr. - A pulykamell sem rossz «roueni» módra, amit ugyancsak a nővéreméknél szoktak vasárnaponkint tálalni. Vajjon, mi lesz holnap? Kacsa vagy pulyka?

Kraut Ede ekkor félreérthetetlenül megvető tekintetet vetett az ábrándos úriemberre.

- Isten veled, - te kedves borjúszelet! - énekelte fennhangon, miután a verklisek újra dolgozni kezdtek.

- A Wiener Wald... - mondta az idősebb úriember, pedig tán ugyanazt a polkát játszották a hangszerészek, amelyet eddig forgattak hangszerükön.

Kraut Ede felállott az asztaltól. Egy poharat megtöltött a francia bort tartalmazó vizesüvegből, karjára vetett egy szalvétát és a konyhába vitte tányéron a gyöngyöző italt:

- Nagyságos asszony - mond a lehető legnagyobb tisztelettel a konyhán foglalatoskodó Svertetzkynének, aki egy pillanatra abbahagyta munkáját. - A drága jó «Pali bácsi» kéri, hogy igya meg kedvéért, egészségéért ezt a poharat.

- Ó, a vén bolond! Mi jut eszébe! - felelt Svertetzkyné és felhajtotta a pohár bort.

- Mondja meg neki, Kraut úr, hogy jövő szombaton újra eljöhet ebédelni. Magának is viszontlátásra egy hét mulva, - szólt Svertetzkyné, (egykor Adél,) mert már javában benne volt a vacsorafőzésben. Szombat volt, - nagyobb társaság látogatja a vendéglőt.

*

- No igen, - gondolta magában Kraut Ede, mikor másnap a józsefvárosi kirándulást kipihenve, ismét elfoglalta helyét a «Rózsacsokor»-ban, - körülbelül huszonöt, harminc esztendő előtt volt aktuális az ügy. Mi a fenét is akartam azokkal a verklisekkel?