Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 2. szám · / · Figyelő
Az évforduló irodalma nem kaphatott szebb ajándékot, mint azt a régvárt s lassan készült latin himnuszgyüjteményt, amely a tudomány könyvei közt a poézist van hivatva képviselni s amelynek szerkesztésére és fordítására maga Babits Mihály vállalkozott. A legelső benyomás valóságos káprázat: egy rajongó s önfeledt kor kapuja nyíl meg előttünk, névtelen barátok s nagynevű szentek zsolozsmázó karával - s hirtelen, mintha nem csupán egy történelmi kor költészetét, hanem az emberi lélek legmagasabb régióit sejtőnek meg. Nem tudjuk, mit csodáljunk inkább: a könyv nemes külsejét, remek kétnyelvű szövegnyomásával, magát az eszmét, amelynek hála e kiadvány megszületett, vagy talán mindenekelőtt egy nagy költő alázatosságát, aki lemondva egyidőre a maga külön költészetéről, minden gondját és érzékenységét, egész költői készletét és készenlétét e látszólag oly távoli költészet szolgálatába állítja, egyforma kedvvel tolmácsolva a «dadogó» Notkernek, a szenvedélyes Szent Bernátnak, a raffinált Adam de Saint-Victornak s akárhány névtelennek énekeit, s ötven versnek s majdnem annyi szerzőnek átültetésében ugyanannyi különböző alakot és hangot cserél, bár egyazon hangszernek, a «lyra coelestisnek» húrjain. Gyönyörű mimikri s több, mint mimikri: a Költő állandó lebegése a magány és a mindenség között s túláradó fogékonysága, amelyben mint a telített sóstavakban, minden tárgy, faág vagy levél, minden vágy vagy gondolat azonnal külön kristállyá, műremekké tömörül... E sorok írója, fájdalom, nincs oly jártas sem a hymnológiában, sem pedig a középkor világában, hogy ezt a művet akár a filológia, akár a műveltségtörténet szempontjából bírálhatná; ahhoz viszont, hogy csak mint műfordítást, pusztán mint irodalmi terméket értékelje, Babitshoz méltó költőnek és kritikusnak kéne lennie. Hogyha mégis hozzá mer szólni e páratlan és sokízű könyvhöz, azt - a költővel majdnem ellentétben, aki, mint maga is vallja, mind a fordítást, mind a válogatást tisztán irodalmi szempontból végezte, - az egyszerű olvasó s egyben hivő és műkedvelő közvetlen elfogulatlanságával teszi, valami naív, pongyola s egy cseppet sem tudományos szintézisben, amely, mint e himnuszok középkori vagy mai éneklője, nem igen tesz különbséget az énekek szövege s muzsikája, szépsége és hagyományossága, magánvaló művészete s hitéleti rendeltetése között, hanem csak énekel és élvez, a hála és az áhitat teljességében. Igaz, hogy e «globális» magatartás, a költő éles elválasztása szerint, «túl van már a költészet varázsán», - de hát hol a kezdete s még inkább hol a határa a Költészetnek? ...
*
Akinek, mint oly sokunknak, csak halvány és egyoldalú, sokszor nem is igazságos ismeretei vannak a középkorról, annak e könyv remek bevezetésében mintha új világ tárulna fel, sosem sejtett kincsekkel - s talán éppen ebben rejlik e kiadvány egyik első értelme és érdeme. A középkort, a művészet síkján, senki sem tartja már «sötétnek» s a francia katedrálisok szobrai vagy üvegablakai éppúgy hozzátartoznak a műveltség «köteles» járulékaihoz, mint a codexek miniature-jei vagy a primitívek szentképei. Viszont mit tudunk, mindezzel szemben, a középkor latinnyelvű költészetéről, amely legalább ezer évig s egész Európában virágzott s amelyben Babits, a mai költő, a nagy európai líra formai és tartalmi ősforrását tiszteli? Akár mert teljesen feloldódott az egyes nemzetek költészetében, akár mert a szépművészet hozzáférhetőbb, érthetőbb s kézzelfoghatóbb a poézisnél, a latin himnuszok világa nálunk is, mint más nemzeteknél, tisztes emlék, sápadó hagyomány lett, mint a breton legenda tengelybe süllyedt katedrálisa, amelynek csak harangszava tör fel olykor a hullámok alól. Pedig mennyi remekmű, micsoda hang- és színgazdaság, milyen büszke hagyományok s mily patakzó áradása a lélek, az ujjongó vagy bűnös lélek legforróbb s legvégteletesebb vágyainak, ebben a mind témáinál, mind céljánál fogva szent irodalomban, amelyben, mint Babits mondja, az egész keresztény Európa mint egyetlen óriási költő dalol! Az olvasás lázának első, kamaszkori emlékei: a nagy orosz regények, a keleti utazások mérhetők csak e költészet felfedezésének különös, lelkendező mámorához, - ha ugyan szabad e magas témát ily profán párhuzamokkal megközelíteni. Amit például a magyar irodalomtörténetben - és nemcsak a magyarban - inkább csak mellesleg emlegettek s amit - a régi magyar irodalom közvetlen függését a latintól - Horváth János szögezett le legmeggyőzőbben, azt Babits, nem minden él nélkül, minden nemzeti költészetre ráolvassa s tárgyához méltó bevezetésében szinte maga is himnuszt zeng «a szent, örök és anyai latin» tiszteletére. Maga ez a bevezetés, amely tizenkét szakaszával - mint egy tizenkét strófás «próza» - roppant témakörének majd minden változatát felöleli, mind tartalmi gazdaságánál, mind hangbeli emelkedettségénél fogva egyike Babits legmagvasabb s legszárnyalóbb tanulmányainak s mintegy párja és folytatása a felejthetetlen Ágoston-tanulmánynak. Nemcsak a keresztény hymonológia szinte misztikus eredetét, kétrendbeli virágzását s a nemzeti lírákba való végleges felszívódását rajzolja meg, hanem mintegy szellemkézzel s az irodalmi szemléletnek eleve megvont keretei között, e költészet legtávolibb s legtitkosabb kapcsolatait is érinti. Valami sajátos, fegyelmezett s tartózkodó tapintattal egyetlen kérdést sem állít élre, egy témát sem merít ki véglegesen, hanem, értelmi Ariel, minden egyes motívum vagy összefüggés dallamának csak első akkordjait pendíti meg, felkeltve inkább, mint kifárasztva elbűvölt olvasója érdeklődését. Mint igazi essai-író, inkább rejti, mint kitálalja tudományát, érv-láncok s tény-halmazok helyett képekkel s párhuzamokkal operál s az olvasónak, akivel egyenrangú félként bánik, minden lapon új meg új távlatot mutat. Nem szólva az egész könyvnek mintegy szerkezeti szépségéről, vagyis arról az egység-elvről, amely a magyar földön termett, külön-ízű, de latin nyelvű himnuszokat az európai keresztény líra egyetemes keretébe iktatja, - főképp három oly probléma kerekedik itt ki a többi közül, amelyek a tárgykör mellett a babitsi gondolatvilágra is fényt vetnek. Az első, amelyről már szóltunk, a mai líra tartozása a latin és keresztény költészetnek: tartozás a formában, mert hisz a rím, e «betlehemi csengő», a szótagmérés és a strófaszerkezet megannyi középkori latin vívmány, s tartozás főleg a hangban, a hangnak immár nem tárgyias, hanem lírai, gyónás és vallomás-szerű áradásában, amely, mint az Ágoston-tanulmány is mondja, a schola pectoris-ban járt keresztény lélek sajátja. S amikor a XX-ik század, a Psychoanalysis Christiana oly nyugtalan, oly bonyolult s oly kifinomult poétája lerójja háláját e költészetnek, mintha egy nyugodt és biztos fényre, népe és önmaga kiskorának ős-fényére ösmerne... A másik, éppoly jellegzetes kérdés a nemzeti és nemzetfeletti, a faji és egyetemes költészet kapcsolata: Babits itt is, mint mindenütt, a földhöz is időhöz nem kötött, nemzetközi vagyis katholikus költészet mellett tör lándzsát, amelynek a középkorban még nyelve is közös volt s amelyben az emberiség legtisztább vágyai zengtek. A harmadik babitsi «téma» a műveletlen vagy félművelt s a «művelt és tudatos Poéta» közt érzett érték, és fejlődésbeli különbség, amely itt a primitív, alkalmi, sokszor névtelen himnusz-szerzők s a későbbi antik, sőt laikus műveltségű költők talán nagyon is határozott szétválasztásában nyilvánul meg. Az ily és más szempontok finom és fokozatos egyénítése olykor bizonyos bonyolult élvezetet szerez az olvasónak: míg egyfelől úgy érzi, s joggal, hogy az író állandóan a tárgyiasság területén marad, másfelől a tények közül - mintha csak, erdei sétán, hirtelen egy-egy tisztásra érne - itt-ott egyéni elveket és ideálokat vél kiolvasni. Különös polifónia ez, a költőnek és tárgyának versengése, amelyben a főszólamot hol az egyik, hol a másik játssza, s amelyben, egymás kísérve, vagy egymásba olvadón, hol gyöngén, hol erősebben éreztetik kapcsaikat...
*
Az említett érvek mellett, mint amilyen a gyermekhit izzása a hamu alatt, azonkívül a latin és univerzális költészet kedvelése, mi vonzhatta Babitsot e himnuszok világa felé? Talán mindenekelőtt a költői feladata: hódító könnyűséggel győzni e latin rímek, ritmusok, szójátékok és elme-tornák nehézségein, megfürödni, mint ifjan is tette, a formák kiapadhatatlan változatosságában s e régi líra remekeinek oly hű, tiszta és tökéletes másait adni, hogy azok nemcsak az olvasók szemében, hanem a hívők ajakán is névtelen és személytelen zsolozsmákká válhassanak. A hajdani kezdemények, a Festetics-, vagy Döbrentei-codex együgyű és megható erőfeszítései, vagy újabban a -Székácsok és Tárkányiak közepességükben is tiszteletreméltó próbái után, egy valóban nagy költő nyúl e hozzá méltó feladathoz s végleg magyarrá avatja az eddig csak részben és tökéletlenül átplántált «égi lírát», amely, mint egy Boldog Margitról szóló officium mondja, tamquam arbor fertilis - crevit transplantata («s megnőtt, mint átültetett - termékeny palánta»): ime ennek a gyüjteménynek még egy és nem utolsó érdeme... A másik, még mélyebb vonzerő: e keresztény költészet hangja, amely Babits költészetének legigazibb hangjával rokon, - az a sóvár, vibráló és bensőséges gordonka-hang, amelynek heve és terjedelme szétfeszítni látszik a zengő hangszert s amely hol könnyen, közvetlenül s akadály nélkül száll az égnek, hol pedig kép- és gondolatfutamokon, mint egy Jákob-lajtorján kúszik fölfelé. Itt, e himnuszok legszebbjeiben, mint a maga eredeti, huszadik századi himnuszaiban, a Béke, a Szenvedés, a Soha meg nem elégedés dalaiban (gondoljunk a Husvét előtt, az Újesztendő, a Fortissimo, a két Zsoltár, vagy akár a Pesti Éj feketén ragyogó borújára) ugyanaz a meztelen és extatikus lélek dalol, a látomás, az önkívület, az amentia ihletettje, - az, aki, mint Charles Du Bos mondja Baudelaire-ről és Shelley-ről, csak lényének «csúcsain» érzi, hogy valóban él, valahol az ég és a föld között. Nyelve, ez a Vörösmarty óta legódaibb magyar nyelv, itt még inkább, mint nagy verseiben, átlátszó, izzó, olvatag, s mint e himnuszok szentjei, mennyei fényekben fürdik. Legszebb himnusz-fordításai - bár ugyan mindannyi szép s már maga a válogatás is költő műve - latinul-magyarul: együtt szépek, s ha mind nem is, de legalább huszat kéne idézni, talán nem is annyira az olvasó okulása, mint inkább az idézés gyönyörűsége kedvéért. Különös, talán átmeneti s némileg torz változás az ízlésben: itt is, mint a festészetben, inkább a legősibb költők spontánnak és primitívnek érzett versei tetszenek, Szent Bernát inkább, mint Adam de St. Victor, Prodentius inkább, mint Szent Bernát s Szent Ambrus talán mindkettőnél jobban. A legismertebb énekek közt, mint amilyen a Te Deum, a Veni Sancte, a Dies Irae, a Stabat mater, vagy a Lauda Sion, a Stabat Mater fordítása talán valamennyiénél tökéletesebb. Nagypénteki hangulata, bús és dallamos strófa-sora s egyre magasabb lendülete latinul sem lehet megindítóbb, míg például a Dies Irae latinul megrázóbb a magyarnál, talán mert a dallamot mindig zord férfikórusoktól halljuk, talán a magyar költői nyelv világosabb hangszíne miatt. Mindezeknél még sokkal szebb Venantius Fortunatus szinte mai ódája a Kereszthez, Béda fordulatokban dús, berzsenyies tömörségű zsoltára, az Ave Maris Stella-nak ódon, szentegyházi népiessége, a Wipio székely ballada-szerű husvéti sequentiája, Szent Bernát tündökletes Amor Sanctus-a, amely méltán, az egész kötet nevét adja, egy névtelen francia himnusz, oly gyengéd és lehelletes, mint a Louvre egy üvegkalitban őrzött, kékegű és zöldpázsitos miniature-je, egy másik névtelen sóhaja, három strófában, a mulandóságról: mint egy gyöngyszem, egy harmadik névtelen, egy angol, lágy s átható melódiája a szerelemről, Krisztus szerelméről, aztán egy magyarországi, elbájolón ájtatos hóra-ének s a Pázmány-himnusz szivárványos rím- és jelzőzuhatagja, a legvégén. Hátravolna még Prudentius, aki Betlehem «mártirbimbóiról» leírhatatlan édességű dalt zeng, míg hajnali himnuszában hol Valéry Aurore-jára, hol Babits Reggeli Énekére emlékeztet. S mit mondhatunk még, ezek után, mindnyájunk közt a legcsodálatosabbról, Szent Ambrusról, akinek Ágnes-himnusza mint egy égi ballada s Esti éneke dallamában Baudelaire- és Babits-ízek lebegnek! Folytathatnók, bár szabad-e e megszentelt énekeket a mi mai és világi költeményeinkhez mérni? s nincs-e az ily eljárásban valami fenhéjázó hiányosság, amely a fát egy levélhez, a fókuszt egyes sugárhoz hasonlítja? E himnuszok varázsa nemcsak költőiségükben rejlik: mindannyi egy-egy Jessé fája, amely a földtől az égig ér s amelyen, mint Victor Hugó mondja: un roi chantait en bas, en haut mourait un Dieu! Mindannyi sok századnak, az élet megszentelt alkalmainak, gyermekkori emlékeknek s művészeti szépségeknek gyüjtő-edénye, amelynek nemcsak szövege s zenéje, hanem hitbéli célja is van s ma is eleven ihlető és emlékeztető hatalma. Témáik az emberi lélek változatlan vágyai és elragadtatásai, amelyek parttalan áradásként öntik el a népeket és a századokat s köszönet a Költőnek, aki minket is részessé tesz benne s akinek révén mindnyájunkban feléledhet az égi dolgok titokzatos nosztalgiája. Az ő géniuszának hála, immár mindnyájan beállhatunk a szentek, a poéták és a hívők egyetemes chorus mysticusába, - s a könyv e harmadik érdeménél mi lehet vajjon magasabb?...