Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 2. szám

Török Sophie: Hintz tanársegéd úr
Regény (2)

Szerelem az, ami miden tüze és intenzitása kimerül a passzív nyugtalanságban, mely Kaspert hónapok óta, s percnyi szünet nélkül az adjunkt felé űzte? Érzéki képzetei nem voltak szerelmével, Kasper sokszor tünődött is e hiányon. Más huszonhároméves lány biztosan nem csinál ilyen gyerekes dolgokat! Kasper tudta, hogy kortársai mind gyakorlati s többé-kevésbé szélsőséges szerelmi ügyekbe vannak bonyolódva, - én valahogy infantilis maradtam! - mondta magának sokszor ezt a szót, önkínzás örömével. De egyszersmind büszke is volt érzéseinek anyagtalan tisztaságára. Ez a szerelem szép volt és szent volt, titok volt és égi ajándék, szépséges csoda volt, s ő kiválasztott erre a csodára. Kasper, mint orvos, persze a sexualitásnak egész borzasztó eseteivel is szembekerült már, elméletileg igazán minden szokásos és lehetséges dologról tudomása volt, de ez a tudás semmit sem jelentett az ő felvilágosodottsága, vagy érettsége számára. Egészen külön, vastag falakkal elzárva élt benne a dolgokról való reális ismeret, nyers és utálatos megnyilatkozásaival - és külön élt érzékenyen elzárkózva ösztöneinek szűzies világa. Kasper sohasem gondolt arra, hogy az emberiség alacsony és undorító sexualitása reá is érvényes lehet. Nem választotta el magát tudatosan semmi közös sorstól, magát végtelenül jelentéktelennek érezte, s minden nagyobb emberi dolog számára érdemtelennek, - mégis, a maga fejletlen testisége s a világ félelmes ösztönei között oly mély szakadék volt, hogy soha még gondolatban sem próbálta összekötni őket.

Sokszor, ha kiszabadult a laboratórium ajtaján az elhagyott folyosóra, úgy érezte, mintha vadállatok fenyegető közeléből szabadult volna. Az emberek társasága után a magány felszabadulás volt, mint idomított állatnak, ha kétlábon végzett produkció után elmenekülhet a fürkésző gonosz szemek elől, s négylábra eresztheti megkönnyebbült testét. A magány semmit sem követelt tőle, sem fárasztó résenállást, sem kétszínű nyugalmat, hangos szavakat sem, melyek riasztóan idegenek voltak akkor is, ha ő maga mondta ki őket. A magány jó volt és szelíd, eltünhetett benne, szabad volt és felelőtlen, futhatott! Izmainak megengedhette a torz rémületet a szimuláns közöny helyett, felszabadultan! Ha senki sem látta, megszűnt kínzó viziója, hogy sajátmagát is kívülről kelljen látnia, mint gyanús és érthetetlen idegent. A magányban nem figyelte senki, nem gyanakodott és nem ítélt senki.

A többiek érthetetlenül vad és vaskos világban éltek, alacsony és rejtelmes beszédek kínzó atmoszférájában, őt legyőzhetetlen akadály választotta el mindent társas lénytől. Sokszor elbámult, ha látta, hogy két ember, kik öt perc előtt még nem is ismerték egymást, mily gyors és könnyű kapcsolatokkal tudnak egymáshoz fűződni. A telepatikus ösztönök rögtön és szavak nélkül is eligazítják két ember dolgát, s irányítják a meginduló érzelmeket, ez az ösztön vak volt őbenne. Igyekezett szerény és udvarias lenni, hogy megbocsássanak neki. Ha leült, mindig valami eldugott, s fölöslegesnek látszó helyet választott, s rögtön felugrott, mihelyt azt képzelte, hogy ez a hely másnak kell. De minden hely ezen a világon másnak kellett! S ő sohasem tudta, melyik hely volna joggal az övé? Az ablaknál a fény kellett másnak, az ajtónál a levegő, egyik szék alacsony volt, a másik magas, minden pontosan jó és szükséges valaki számára 2 de Kasper sehova se illett, semmi tárgyhoz, semmi eszméhez. Ijedt felugrálásai mindenkit idegessé tették, oktalan szerénysége gyanut keltett: nem gúny ez? Vagy burkolt kevélység? Egyszerű ruháin a drága szalónok kéznyoma látszott, s mozdulatai mögött valami öntudatlanul megszokott előkelőség. Ha leereszkedő és igényes, ezt elfogadták volna, de ahogy alázatosan kitért minden szembejövőnek, s fiatal férfikollégáit, vagy akár egy szolgát is zavart-szerényen maga előtt eresztve be az ajtón - e viselkedését ellenszenvvel s megrökönyödve fogadták, lenézést szimatolva benne. De Kasper ilyesmire nem gondolt, mint ahogy az ember nem nézi le a dühödten fujtató mozdonyt s a félelmesen komor, óriás bivalyt - csak elkülönül tőlük, ösztönösen menekülve saját világának szelídebb törvényei közé.

Különösen Kaszab Sáritól félt, ellenséget érzett benne indokolhatatlanul. Kaszab Sári a szirupos hangjával és tapadós mosolyával, a mindig valahová vágó szavaival szinte üldözője lett az ügyetlen s szójátékokra süket Kasper Irmának. Érezte, hogy ez a kolléga számontartja őt s les rá, hogy miért, ezt Kasper fel nem foghatta. De borzongott tőle, mint nagyon gonosz és elszánt ellenségtől, kinek fegyverei veszélyesek és kiszámíthatatlanok. Kaszab Sárinak már a ruházkodásában is volt mindig valami különös s gyanutkeltő: válláról és derekáról különféle csüngők, szalagnyúlványok s csavaros gyöngykreációk lógtak, nyakáról abortált sálacskák, színesek, nehéz parfőmöt öntve, fényes fémmel kúszált öv volt rajta és karperec, Kasper számára valami elmondhatatlanul nyugtalanító jelenség volt. Ha járt, ezek a sálak és csüngők és lebernyegek kacéran csapódtak lábai körül, - legényfogó! - mondta ő, ha szalagjaival valakibe beleakadt. Tényleg, e sok céltalannak látszó holmi úgy riszált körülötte, mint segítő csapat a harcban, nemcsak kézzel és derékkel és tapadó szemeivel kapaszkodott, sál és szalag és fodor úgy sürgőlődtek körülötte, mint megannyi tapadó sürgető és erőszakos ujj.

Kaszab Sárinak bizonyára van szeretője! - gondolta Kasper, szobájában heverészve egy kínzóan végtelen vasárnap délután. Kaszab Sári lassanként szimbólum lett Kasper szemében, annak a visszataszító testi világnak szimbóluma.

De hát nem jobb utálkozva féli tőle és benn ülni mellette a laboratórium édesen ismerős gőzeiben! egy födél alatt az adjunkttal! - mint itt szenvedni magányos szobában s lesni a nehéz percek görgését! Oh, hogy megfordult benne gyermekkorának türelmetlen vasárnapvárása! A vasárnap olyan volt, mint visszatérő eszméletlenség, a napok gyöngyösen folyó rendjén erőszakosan tépett lyuk. Hiábavaló nap volt, reménytelen, a drága órákból bűnösen eltékozolt órák, vasárnap: ez sötét bizonyosságot jelentett, bizonyosságát: hogy semmi se történhet! Vasárnap: tunya és csökönyös gát volt a rohanó folyó előtt, életelállító átkozott nap volt! Vasárnap nem lehet látni az adjunktot, nem lehet tudni mit csinál? messze, más házban kell élni gyászos magányban, remélni se lehet s még lélekzetet venni sem érdemes! A vasárnap olyan reménytelen, mint a halál.

És vasárnap itt a család, zavaró kérdéseivel s kínzó szeretetével. Nyugtalanító tervekkel jöttek: nem akarsz bridzselni? nem jössz színházba? Gyere velünk teára! ő könyörögve ellenkezett s újabban már nem is kényszerítették - boldoguljon, ahogy tud! Nem mintha a családi szórakozásokból feltűnő agresszivitással vonta volna ki magát - az ő ellenkezései semmi irányban nem voltak agresszívek, olyan puha volt, engedékeny és tehetetlen, de valahogy mégse volt érdemes őt kívánsága ellen rávenni valamire. Mikor egyszer édesanyja díszes estélyiruhát varratott számára, tiltakozás nélkül felpróbálta, de később sírva találták szobájában. Rábeszélésünkre azért mégis felöltötte a gyöngyös nagy toilettet, de oly szerencsétlen arccal ült a páholyban, mintha a ruha kőből, vagy vasból súlyosbodna tagjain. Az ő kívánságai mindig negatívumok voltak, egy csomó dolgot nem szeretett és nem akart - de hát végre is mi az, amit szeretsz? kérdezte anyja türelmét vesztve - nem tudom - mondta a lány riadtan, egy menthetetlen magányosság érzésétől megkísértve.

Én ehhez a családhoz tartozom! - gondolta magában sokszor idegenül körülpillantva, ez a gondolat néha egész különös volt és valószerűtlen. Nem mintha kifogása lett volna ellenük, idáig még gondolatban sem jutott. Csak dermesztően idegenek voltak. Családtag, testvéri és gyermeki viszony, ez általában olyan furcsa volt számára, mint valami rosszul illő szerep. Nem is érezte valóságnak, vagy legalábbis nem végleges és sorsszerű dolognak, ideges képzelődéseiben ezek a szoros családi kötelékek úgy tüntek fel előtte, mint valami véletlen, ideiglenes és átmeneti állapot. Néha a reális világból egész ijesztően kibillenve bámult anyja arcára: ez az én anyám? nekem anyám van? és testvérem? gyermek vagyok, olyan testi függésben, ahogyan más gyermekek anyáktól származnak! Bensejében minden normális külső tudomása dacára ezt nem hitte, nem hihette! ő külön állt, messze minden embertől. Szülő, testvér, ezek csak üres szavak voltak, magában úgy tudta, hogy ő senkivel sem rokon, élete valami gomolygó, nyomott titokból jött, visszataszító testi származás gyanuja nélkül. S ha mégis úgy tett mintha hinne e kötelékben, ez csak belenyugvás volt egy konvencióba, mely zavar és fájdalom nélkül biztosította életét.

Legfélelmesebb volt mégis, mikor nem csak anyját, de saját magát sem tudta már elvállalni. Ezek a tébolyító percek rendszerint akkor törtek rá, mikor gyanutlanul állt a tükör elé, öltözés vagy fésülködés közben - s hirtelen halotthalványra sápadt tükörarca úgy nézett vissza reá, mint egy ijesztő, fantomszerűen betoppant idegen. Rémülten kapott ilyenkor magához, kapkodva nyúlt süllyedő énje után - de belül ijedt és csökönyös meggyőződés ámult benne: ki ez az idegen? hogy kerültem én ide? mi keresnivalóm nekem ebben az idegen szobában? Mintha az alvó lélek riadt volna fel egy ismeretlen test börtönében.

Csaknem kell megrémülni! - csillapította magát, mintha kívülálló pácienshez beszélne Ez neuraszténia, nem, nem kell félni, ilyentől nem lehet megőrülni! Az őrült nem fél az őrültségtől, csak az idegbajos fél tőle. Nem kell tükörbe nézni! minek az? Ideges ember ne nézzen tükörbe. Haj és arc és kalap ügyeit az ujjak is látják, nem kell többé a szemekre bízni! Valami szépre kell ilyenkor gondolni, amit szeretsz, a Kreutzer-szonátára, vagy az adjunktra! amit szeretsz, az a tied. A szeretet öröme visszavezet magadhoz, ami öröm benned: az te vagy!

Ilyen okokból kellett Kasper Irmának orvossá válnia, minden hajlama ellen, s az egész elképedten tiltakozó család ellen. Az orvos igen tekintélyes és tiszteletreméltó szerepet játszott a család betegszobájában, de egyikük se gondolt soha arra, hogy ilyen gusztustalan foglalkozást válasszon.

- Nem akarnád inkább zenében kiképeztetni magad? hiszen olyan szépen zongorázol! - mondta az anyja - mégis csak borzasztó gondolat, hogy piszkos proletárok meztelenségeivel foglalkozz!

Irma nem volt lázadó, vagy dacos önállóságra vágyó, nem, vele igazán mindenki azt tehette, amit akart. Neki majdnem sosem volt akarata, de ez, hogy orvos lehessen, különös makacssággal maradt meg benne. Végül már örülni kellett, hogy egyáltalán akar valamit, így belenyugodtak fixa-ideájába.

- Mégis, mi tetszik neked ebben a pályában? - faggatták sokszor - annyira érdekelnek a betegségek? - Irma zavartan hallgatta ezt, nem, a betegségek nem érdekelték, félt tőlük. - Vagy olyan érzésed van, hogy szeretnél a szenvedőkön segíteni? - ez még kínosabb kérdés volt, mert Irma voltakép a szenvedőktől is félt, s azt sosem tudta elképzelni, hogy ő akárkin is segíteni tudna. Így csak hallgatta a kérdéseket, válasz nélkül, ijedten menekülve előlük. Azt mégsem mondhatta meg, hogy ő a beteg s neki van szüksége orvosra, állandóan jelenlévő orvosra! S mert önmagán kívül mindenki elérhetetlenül messze van, megközelíthetetlen idegen testbe zárva, az ő tétova és zavaros szavaival átléphetetlen szakadékon túl! - ezért kell, hogy ő maga legyen orvos, védelmül életképtelen szervezete számára, igen, védelmül az őrültség és halálfélelem ellen!

- Nem értem ezt a lányt! - panaszkodott az anyja - hogyan lehetséges, hogy ez az én vérem! A legegyszerűbb társalgásban sem tud résztvenni, nem érti meg a legátlátszóbb viccet sem, nem mintha buta volna! De mindig olyan, mintha aludna! sokszor szeretném jól megrázni, hogy már felébredjen!

De anyjának nem volt igaza, ő nem volt mindig ilyen. Egészen normális gyermek volt, játszott és nevetett, mint a többi, kicsit félénkebb volt talán, vérszegény és érzékeny, de semmi lényeges dologban nem ütött el társaitól. Ez a borzasztó élettelenség a serdülő kor óta szorítja s a sok őrült gondolat is azóta üldözi. Borzongva emlékezett életének legszörnyűbb hetére, mikor oktalan és érthetetlen rosszullét kínozta, fázott és undorodott, testében valami szennyes és visszataszító dolog nőtt és áradt fenyegetően. Minden csontja fájt, mintha összeverték volna, egész éjjel nem aludt, félelem gyötörte, s valami egészen aljas bűntudat. Egy reggel vércseppeket látott halálos ijedtséggel s ez olyan volt, mint egy elfelejtett nagy bűnnek büntetése. Kasper akkoriban nagyjából tudta már, hogyan születik a gyerek, de fogalma sem volt a női test fiziológiájáról. A vér szörnyű szégyent jelentett s ezt hangsúlyozta a testében tépő fájdalom is. Később, mikor fejfájósan gubbasztott egy fotelben, elgyöngülve az értelmetlenül reátört bajtól, anyja jött, nevető arccal s szokatlan gyöngéd hangon szólt hozzá:

- Mi van veled te csacsi! A hugod már egy éve túl van ezen, nálad elég soká jelentkezett! De hát miért nem szóltál? Én nem is képzeltem, hogy olyan kis butácska vagy s nem tudod mi ez! Nem akarsz egy aszpirint? Ne félj, ez nem mindig ilyen rossz, csak először!

Ez sajnos nem vált be, ez a gyengéd anyai vigasz. A rossz, a leirhatatlan, azóta is vele maradt. A rémület, ami akkor elzsibbasztotta, még azóta sem eresztette el. Az intenzív és éber jelenlét eleven dolgok közt már emlék volt csupán, emlékezés a gyermekkorra, mely egyszerű volt és derült. S szép gyermekkorát csak egyetlen emlék kapcsolta ehhez a kínzóan tisztátalan állapothoz, e rossz emlék volt egyúttal csírája annak a vágynak is, hogy orvos legyen. Felejthetetlenül emlékezett arra a régi estére, mikor a zárda hálótermében az éjjeli lámpa fénye alatt beszélgetett kis barátnőjével. A többi gyerek már aludt s ez a Mariska kibujva ágyából, hosszú hálóingében odalopódzott hozz, s lábaihoz kuporodva susogni kezdett. Kasper még most is látta maga előtt a kislány duzzadt vörös ajkait s két vállán ficánkoló tömött barna copfját. Senkit életében úgy nem gyűlölt, mint ezt a lányt, aki életének egyetlen barátnője volt, legalábbis úgy szerepelt a család előtt.

Ennek a kis Mariskának minden gondolata tilos, titkos és undorító dolgok körül járt, alattomos és hazug leányka volt s szinte kéjjel turkált olyan témákat, melyekkel megrémíthette kis barátnőjét. Hogy hogyan és miből lesz a gyerek, ezt is tőle tudta meg Kasper, egészen megrendült akkor, de elhitte, ő általában mindent elhitt, amit mondtak neki. Csak azt nem tudta elhinni, hogy ilyen borzalmas dolgokat az ő anyja is éber tudatban él át, - biztosan elájul olyankor - gondolta és rettenetesen fájt a szíve. De Mariska mást is tudott, sok minden borzasztó dolgot, mindig, mindenki után kutatott, férfiakat ismert, betegségeket, szörnyű könyveket és viszonyokat, s naív felvilágosodottságát elképesztő pikantériákban adta tovább.

- Tudod, hogy nekem gyermekem lesz? - suttogta azon az estén. Irma hanyadtfeküdt az ágyban, nyakig húzva takaróját s e megdöbbentő szavakra ijedten nyiltak tágra szemei.

- Hogyan lesz gyereked? kislányoknak is lehet gyerekük? - kérdezte, előre irtózva a témától, mégis valami legyőzhetetlen kíváncsisággal.

- Dehogyis, majd ha nagy leszek, akkor lesz gyerekem. De már itt van a hasamban.

Irma ezt elhitte s rémülten gondolt arra, hogy hátha már neki is van gyerek a hasában, aki egy nap majd váratlan megszületik. Az élet olyan szörnyű! s teli kiszámíthatatlan veszélyekkel!

- Nekem is lesz? - kérdezte - ha nagy leszek, belőlem is születik gyerek?

- Borzasztó hülye vagy! Nem mindenkinek lesz gyereke! Én voltam egy fiúval, azért lesz gyerekem.

- Egy fiúval voltál? Hogy voltál?

- Úgy, ahogy a nagyok szoktak. Tudod, első elemit tanyán jártam, a nagyszüleimnél. Ott fiúk, lányok együtt vannak az osztályban. Egyszer utolsónak maradtunk, én meg egy fiú.

Mariska most egészen közel hajolt, duzzadt ajkairól leírhatatlan obscenitások gőzölögtek.

- Miért nem kiálltottál! - mondta a kis Kasper ijedten. Aztán mély részvéttel kérdezte: fájt az?

- Rémesen fájt! hanem ha tudnád, hogy fáj mikor gyerek születik! Az úgy van, hogy eljön a bábaasszony s egy nagy késsel felvágja a nő hasát és kiveszi belőle a gyereket.

- Ezt nem hiszem! - rémüldözött a kis Kasper.

- Miért nem hiszed? Az én unokabátyám orvostanhallgató, annak van ilyen könyve, ő úgy hívja, hogy Bumm. Képben is lehet látni, hogy van felvágva egy nőnek a hasa és a gyerek is látszik benne. Most éppen nálunk van ez a könyv, olyan nagy, alig birtam hazacipelni. Ha vasárnap hazamegyünk innen, neked is megmutatom.

Akkor vasárnap tényleg együtt nézegették ezt a borzalmas könyvet, a kis Kasper aznap nem vacsorázott, másnap is hányt még. S ettől a naptól kezdve úgy félt barátnőjétől, hogy mindjárt szaladni kezdett, ha az közeledett. De más hatása is volt ennek az esetnek. Kasper ködös kis agyában bennragadt egy gondolat, inkább talán vágy volt valami homályos dolog felé, vagy egy lassan kibontakozó ideál a zűrzavarok és undorok fölött. Az ideál az orvos ideálja volt. Az orvosok mindent tudnak s az élet váratlan s kiszámíthatatlan ütései közt biztos erővel kormányoznak át. A tornyosuló s hihetetlen titkok szennyes világában egyetlen lény teremthet csak világosságot: az orvos! Az élet minden nagy dolgát az orvos intézi, sorsok, szerelmek, születések és halálok mind tőle függenek. Háziorvosukra emlékezett, aki teljhatalmú úr volt, mihelyt belépett az ajtón, parancsolt, rendelkezett, jósolt és fenyegetett s szavát a család minden tagja engedelmes áhítattal fogadta, aggódó szemek csüggtek rajta, tudása és hatalma majdnem isteni volt. Így jött vele az ideál a ködből s mikor a pubertás éveinek borzalma elérte, akkor már nemcsak ideál volt, hanem megmentő! Egyetlen fix pont volt, amibe kapaszkodni lehetett, ami segítséget ígért s világosságot. Ekkoriban kezdődött idegeinek s agyának sok kínzó zavara, nem, ezekről a dolgokról senkivel sem lehetett beszélni, azt a sok különös ijesztő és váratlan dolgot nem mondhatta el csak sajátmagnak! S ha orvos lesz, minden ijesztő dologra fog tudni magyarázatot adni, vigaszt és orvosságot, világosságot! ha orvos lesz, még megmentheti veszendő életét. Ő gyermek s nem is fog felnőni, infantilis! de az orvosok mind felnőttek. Ismert a családban jogászokat és hivatalnokokat, ezek hiába végeztek egyetemet, azért afféle jelentéktelen és haszontalan fiúk maradtak, akiket senki se vett komolyan. De az nem volt elképzelhető, hogy egy orvost, akármilyen fiatal is, le lehetne nézni, vagy semmire tartani. Az orvost hivatásának nagysága és komolysága kezdettől fogva megvédte, mint papot a szentség. Az orvosi pálya már nemcsak védelem volt önmaga ellen, de alibi is, jog a felnőttek közt elfoglalható helyhez.

Persze, azóta rájött, hogy nem lehet valaki fölényes diktátor és engedelmesen meghódolt egyszemélyben. Lelkében mind nagyobb tért hódított a beteg, félelmes képzeteivel, s az orvos egyre halványabb lett s erőtlen, tudományának bűvös szavait elkapta a félelem mint sodrószél - legföljebb türelmes ápolónő lehetett, ki szelíd és megnyugtató szavakat mond a szenvedőnek...

Mert mit segíthetnek szavak? Hogy mindig szédül és lábai alatt alig érzi a könnyű földet, s a feje vértelen: ezek neuraszténiás tünetek, rossz beidegzés, elnyomott s rossz irányban fejlődött sexualitás, egy gyengés fejlett s vérszegény test szokványos tünetei - mi közük ezeknek az üres szavaknak az ő gyötrelmeihez? És mit segítenek? Agyvérszegénység: ez is egy állapotot jelző pontos szó, s mögötte a valóság valami szavakkal le nem írható kín. Alacsony vérnyomás: ezért nincs ébren, ezért ül minden gondolata fölött valami zavaros és undorító gőz, mely minden érzékét elzsibbasztja. Ezért olyan álomszerűen valószínűtlen minden s közte s az eleven élet között valami sűrű, puha anyag fekszik ami nem engedi, hogy fizikailag érezze az életet. Ezen a sűrű puhaságon át csak tompán s messziről érnek hozzá a dolgok s mint hályog függönye az öreg szemet, úgy takarja előle valami függöny a valóságot. E fulladt kaosz szorítását nem enyhítette a kór világos ismerete, a kórt ismerhette, a kaoszt nem! S régebben mindez elviselhetetlen rossz volt, de nem fájt. Rossz volt, mint zsibbadt ideg - de most már fájt is az élettelenség! Ez a fájdalom akkor érte először, mikor egyszer az adjunkt mellett állva hirtelen felébredt. Valósággal úgy érezte, hogy felébredt, kezei megmelegedtek, lába erős lett s a föld kemény, szeme előtt hirtelen felszakadt valami és látott, élesen, friss erős színekkel - a kétdimenziójú sík világ gömbölyű lett, tömör és tartalmas. Igen, ébredés volt ez, minden érzéke fölébredt s kinyilt szemei először az adjunkt arcát pillantották meg. Akkor úgy érezte, hogy szereti őt, de mindig szerette, mióta él, csak nem tudott róla. Ez a szeretet már a legelső pillanatban olyan mély volt, hogy nem függhetett időtől - mindig szerette! s az idő, amikor nem ismerte, megfoghatatlan volt szívének.

S a fájdalom, az ismeretlen metsző fájdalom a következő pillanatban jött, mikor az adjunkt hirtelen sarkon fordulva kiment a szobából és ő egyszerre egyedül maradt, ilyen egyedül először életében! Az élet csak súrolta, már újra zsibbadt volt s reálitás nélkül ellengő test. Azóta mindig így volt ez: pillanatnyi boldog fellobogások, ha közelében lehetett, közelében mindig élt, áramlott, heves aktivitással, de még valamilyen életféle volt az is, ha csak tudta, hogy egy födél zárja össze őket! - s rögtönös zsibbadt halál érte, amint távozni kellett légköréből.

Vasárnap, süket, reménytelen nap! Kasper ilyen gondolatok közt feküdt pamlagán, az alkonyodó szobában.

Huga nyitott be váratlanul. Kasper felugrott, rémülten összerázkódva.,

- Mit ijedezel te bolond! Egy doktor van itt, kollégád a klinikáról, valami Köhler. Olyan kórházszag jön a ruhájából, mint a tieidből szokott, mikor hazajössz., nem tudom mit akar, gyere le teához.

Köhler nagyon vidám szeretett volna lenni, de kicsit zavarban volt. Elmondta, hogy véletlenül járt erre, s gondolta, a kolléganő nem fogja rossznéven venni, ha tiszteletét teszi kedves családja körében.

Köhler szokatlanul elegáns sötét zakót viselt, csíkos nadrággal, s nagyon különös és idegenszerű volt így, fehér köpeny nélkül. Nem emlékeztetett semmiben sem a klinikai környezetre - állapította meg magában Kasper az első percben s minden érdeklődése ellankadt a doktor iránt. Nem is szólt hozzá egész este.

A társalgást Irma édesanyja vezette, udvariasan kérdezősködött a klinikai viszonyok felől. Főtéma persze Irma volt, hogy milyen ideges, igazán az utóbbi időben szinte már aggasztó. Tulajdonképp nem volna szabad bejárnia a klinikára, nem neki való munka az! talán egy utazás jót tenne neki - mit gondol kedves doktor?

Irma kényelmetlenül hallgatta ezt a beszédet, elrémülve is a tervtől: mi lesz, ha tényleg kényszeríteni akarják, hogy elutazzon! Ó minden rossz vasárnap jön, ezen a sötét, gyászos napon!

Köhler elment, láthatólag lehangoltan. Ága, Irma huga, bosszús hangon mondta édesanyjuknak:

- Azt hittem legalább a magasszőrűek közt mégis csak élénkebb! de úgy látszik ez mindig olyan, mint a fancsali feszület. Különös gesztus!

Nem, mégsem a vasárnap a legrosszabb nap! Ilyenkor este már oszlik a köd, a remény kezdi felemelni bágyadt fejét. Vasárnaphoz már egészen közel van a hétfő, a reggel, mikor minden megindul! De a szombat rettenetes! Szombat után vasárnap következik! a semmi következik!

*

Sok ember fél a kórháztól, s ha betegsége miatt muszáj befeküdnie, úgy jön, mintha siralomházba hoznák. Milyen nagy tévedés ez! Sehol sincs olyan meleg pezsgő vidám élet, mint a klinikán!

Kasper úgy lépett be a kapun, mint gyermekkorában a színház kapuján, izgatott boldog várakozással - a kapu mögött csupa meglepetés várt, csupa izgalmas öröm! A folyosókon vidáman nevetgélő cselédlányok futkostak, nagy tálcákon hordva be a kórtermekbe a reggelit, tej gőzölgött és edény csörrent, minden friss volt és tiszta, meleg nap ömlött be az ablakokon s vakítva táncolt a fehér falakon. A megnyilt ajtók résein jókedvű hangok szűrődtek ki, mindenki készülődött a remény meleg erőivel. A fürdőszobák felől nagy vízcsobogás zubogott, zúgott a lift is, föl- s lejárva eleven tempóban. Az ételhordólányok időnként harsány hangon kiáltoztak a földszintről, a folyosókról még nem tüntek el a takarítóasszonyok, nagy seprűkkel s vizesronggyal jártak s nyomukban felcsillogtak a kőkockák, párás jó illat úszott a levegőben, a fertőtlenítőszerek, orvosságoknak, éternek illata elkeveredve a tisztaság illatában, ez oly jó volt! ezt a leírhatatlanul különös illatos szívni is kész boldogság! Apácák jöttek sietve mindenfelől, fejükön lengett a kikeményített breton főkötő, fehérneműket cipeltek nagy halomban, tiszta köpenyeket a betegeknek, az ismerős kedves kékcsíkos holmi itt-is ott-is rámosolygott Kasper Irmára. Már feltünt egy-egy fehérköpenyes alak is, a melltájra illesztett zsebekből kilógott a sztetoszkóp fekete kagylója, hőmérők csillantak, mellette injekciós fecskendők, ceruzák s reflexkalapács. Minden sürög és élt, vérnyomásmérőket cipeltek, tolókocsik jöttek szembe, betegek mentek a röntgenterembe, porcellántányéron nagy felfujt légzsömléket vittek a cselédek a cukrosok osztályára. Az ambulancia ajtaján kihallatszott, hogy valakiből a próbareggelit veszik ki, harsány öklendő hangok jöttek, de utána rögtön nevetés, a beteg is nevetett, már túl volt a percnyi kellemetlenségen.

Hoffman tanársegéd jött szembe most Kasperrel, a klinika orr- és gégespecialistája, homlokára tolva a nagy kerek fémtükröt, olyan volt így, mint valami őskori egyszemű szörny, komikusan félelmes.

Kasper már levette utcai kabátját s fehérköpenyesen a 6-os kórterem felé tartott, hogy reggeli teendőit elvégezze, pulzust számolni, lázat mérni, orvosságot beadni, ezt mind az első vizit előtt kellett elvégezni. Útközben egyik mosdófülke előtt haladt el, egy fiatal lány jött ki onnan, nagyon hiányos öltözetben. A klinikai betegek kék-csíkos szoknyáját viselte, de a ruha felsőrésze vissza volt csavarva derekára, teljesen meztelenül hagyva felső testét. A meztelenség nem volt szokatlan látvány egy orvos előtt sem, de mégis így a folyosón sétálgatva meglepően hatott ez a meztelen lány.

- Miért jár ruha nélkül? - kérdezte a doktornő csodálkozva.

- Mosakodtam kérem és vizes lett a holmim - felelt a lány, hangja szerény volt és illedelmes.

- De hát ... nem kényelmetlen ez magának? - Kasper kicsit zavarban volt, csodálkozva nézegette a leányt. Nagyon szépen formált mellei voltak s becsületes világos szemekkel nézett vissza.

- Mióta van itt? - kérdezte tőle, de válaszért már az apácához fordult, aki haragos sietséggel közeledett.

- Hogy mer így mászkálni a folyosón! - kiáltott haragtól elvörösödve. - Nem szégyeli magát? Azonnal menjen a kórterembe!

-Miért van maga itt? - kérdezte Kasper ugyanakkor.

A lány az apáca hangjára ijedten megindult s Kasper kérdésére habozva fordult vissza, gyengén pelyhes hátát mutatva s szép kis melleinek hullámzó profilját.

- Gombot nyeltem kérem!

- Gombot nyelt? - csodálkozott a doktornő. - Hogy történt ez magával?

- Igazán nem tudom. Nekem tele van a gyomrom gombokkal, - mondta, szelíden csüngetve karjait, de titokzatosra tágult szemekkel.

Kasper Irma megrezzent. - Menjen csak! - mondta a leánynak s valami borzasztó szorongás fogta el.

- Ez őrült? - kérdezte az apácát. - Hogy kerül ide a belgyógyászatra? vettek már róla anamnézist?

- Nem hiszem, csak tegnap jött. Biztos csak szimulál. Hisztérika! Tüdőátvilágítást fog kapni, mert az adjunktus úr a röntgenbe rendelte.

Az eleven vidámság finom üvegjén valami repedés támadt, Kasper lehangoltan ment a kórterem felé. Milyen szép lány volt, gondolta, milyen nyugodt és illedelmes! Nem dobálta magát botrányos sikolyokkal, összeesést szimulálva a földön, arcában béke látszott és harmónia. Őrült vagy hisztériás - milyen nagy különbség ez a külsőségekben! s néha mégsem lehet különbséget tenni. Milyen szörnyű, ha ilyesmi elkapja az embert!

Az őrültség és hisztéria problémái Kaspernek egészen személyes problémái voltak. Nem éppen orvosi módon, inkább valami elfogult egyéni s kissé naivul laikus szempontból. Mind a két dologtól félt, félt az őrültségtől, ami majdnem annyi volt, mintha a haláltól félne. De félt a hisztériától is, utálkozva harcolt ellene, mint valami visszataszítóan szennyes állapot veszedelme ellen. A belgyógyászati klinikán egész külön osztály volt a hisztériások számára s Kasper eleinte megdöbbenve látta, mily kemény bánásmódban részesülnek ezek, orvosok, ápolók, de még a cselédek is valami leereszkedő, gúnyos és megvető hangot használnak velük szemben. A klinika atmoszférájában egy kemény világnézet alakult ki, amit a változó generációk változatlanul adtak át egymásnak: tisztelet és gyámolítás kizárólag olyan betegeket illethet, akik bajaikat komoly szervi elváltozással tudják igazolni. Aki ily komoly szervi elváltozás nélkül panaszkodik betegségéről, az szimulál, olyasmivel kérked, ami nincs neki, tehát csaló és úgy is kell elbánni velük, mint csalókkal szokás. Górcsővel és röntgennel kimutatható becsületes fizikai elváltozások, ez igen, ez érdem volt, ez részvétet keltett s gyöngéd és figyelmes elbánást biztosított. Egy rák áttéti gócokkal, kavernás tüdő, átfúródott gyomorfekély, rekeszalatti tályog vagy vesegyulladás fertőzött utakkal, ilyen betegeket még az adjunkt is a legnagyobb szeretettel kezelt. Úgy nézett rájuk, oly melegen, oly gyöngéd szeretettel! Kasper sokszor látta ezt s majd elsorvadt ilyen tekintetért! Oh, ha valami halálosan nagy és komoly betegség érhetné! Ha itt fekhetne a klinikán magas lázzal, injekciós tűk csapásai alatt s az adjunkt csak egyszer, egyetlen egyszer öntené az ő arcára szeretetének tündérszép fényeit! De sajnos, Kasper egészen egészséges volt, soha még a torka sem fájd, soha semmi komoly betegségen nem ment keresztül, - az, hogy miket gondolt és miket képzelt, erről itt igazán nem lehetett beszélni! Isten ments, Kasper elborzadt a gondolatra, hogy hisztériás eredetű tüneteit bárkinek is elárulja, szinte már látta a gúnyos és leckéztető mosolyt, mely panaszszavait fogadná. Az adjunkt is, milyen megvető tekintettel nézne rá! Semmi komoly munkát nem adnának neki többé, úgy bánnának vele, mint megbizhatatlan, hazug és jellemtelen emberrel szokás. Isten ments! Kasper minden erejével őrizte idegrendszerének kegyetlen titkait, valósággal tanulmányozta ennek az állapotnak jellegzetességeit. A hisztériások mind hangosak, közlékenyek, kínosan gátlásnélküliek. Belőlük megdöbbentő könnyűséggel ömlik minden vallomás, amit pedig a normális lélek hét fátyollal takar. Feltünést keresnek s ízlésük semmi korlátot sem szab. A hisztéria rendszerint a jelentéktelenség kínzó érzetétől fakad, ezért botránnyal igyekeznek figyelmet fordítani magukra, de hiányzik belőlük minden akaraterő, minden koncentráció s a karakter szilárdsága - ezek hiányában botrányos sikolyokkal, nyilvános helyen való drámai összeesésekkel, görcsös bénasággal és hólyagos sebek előállításával igyekeznek a fontosság színpadára felkapaszkodni. Kasper iszonyodott tőlük, csak a napokban látott egy fiatal érzéki külsejű leányt fetrengeni a folyosó kőpadlóján, szemérmetlenül dobálta magát, epilepsziás görcsöket mímelve s nem zavarták őt a járókelő idegenek bámészkodásai, sőt mintha élvezte volna e kínos feltünést. Orvosok mentek el előtte, legtöbben oly közönnyel, mintha egy kutya feküdne a földön, egyik-másik szólt hozzá, de csak egészen komisz gúnnyal. A lány egy orvos felé nyujtogatta karját, de kezelőorvos volt az ő szobájában, - úgy-e látta édes doktor úr, hogy elájultam? úgy-e maga látta, hogy nem készakarva estem el? - kiáltozta feléje, de az orvos csak nevetett rajta s tovább ment. Ilyenek akármilyen részvétkeltő dolgot is produkáltak, nem kaptak soha egy jó szót. Az ápolónők sem segítettek a fetrengőnek fölkelni, csak fenyegettek, hogy majd spanyolfalat kap! meg nem fogadhat látogatót! - s csodálatoskép ezekre meghunyászkodtak, mert elvenni a bámuló publikumot egy hisztériástól, spanyolfallal elzárni őt közönségétől, akinek játszik, ez minden büntetés között a legkeményebb volt.

Kasper sajnálta őket, különös szenvedés volt ez mégis! Vidáman, egészségesen járkálhatnának kint a szabad fényben s ehelyett sírógörcsökkel dobálják magukat a párnátlan matracon, szidásokat tűrnek és otromba vicceket. Szép arcukra, vagy szép ruháikra lehetnének büszkék, ehelyett egész büszkeségüket beleölik egy jól megkonstruált «híd»-ba, amit az ágyon, megmerevített derékkal tornásznak a hitetlen orvos elé. Egész életük szégyen és megalázás. Még emberszámba se veszik őket, nem egy hisztériás még azt sem érdemli meg, hogy a tisztességes emberek maguk közé fogadják. És Kasper Irma a maga kínosan rejtett hisztériájával úgy járt a klinikán, mint egy minden pillanatban leleplezhető csaló. Komoly színészi képességet igényelt kétségbeesett törekvése, hogy semmiben se hasonlítson hozzájuk! Szinte azt fogadta el szabálynak, hogy mindenben éppen ellenkező módon viselkedjék. Nagy fegyelemmel erőszakolta testét nyugalomra, sohasem kapkodott, nem tett egyetlen heves mozdulatot. Nem viselt föltűnő ruhát, nem szólt egy hangos szót, egyáltalán: csak akkor szólt, ha kérdezték. Így rejtegette szégyenét, mélyen elbujva magában, reszketve kollégái kutató szemétől. De az üldöző állandóan sarkában járt, rémítve s szörnyű ötleteket súgva.

Fájt a feje, az a jó üde tiszta érzés, ami a kapun belépve elfogta, már elmult. A levegő kásás lett s émelyítő, Kasper homlokát vértelenre szorította egy nyomasztó égő pánt, mint hideg, kemény fémkarika.

Borzasztó dolog történt ezen a szépen induló reggelen! A 6-os kórteremben már fél kilenckor bejött az első vizit, az adjunkton kívül csak három cselédkönyves orvos volt jelen s Köhler, osztályorvos. Az első ágyban egy idősebb vesegyulladásos nő feküdt, az adjunkt legelőször is a láztáblát vette kezébe, s mindjárt felkiáltott: mi az, magának ma nincs láza? Következő kérdésével már le is csapott: kapott ma reggel orvosságot? Ki ebben a szobában a kezelőorvos? - kérdezte fenyegetően s gyors félkörben fordulva szembenézett Kasper Irmával, aki elhalványulva lépett elő.

- Én úgy emlékszem - kezdte gúnyos, szelíd hangon - mintha tegnap elrendeltem volna, hogy a beteg ma ne kapjon csillapítót!

- Sőt úgy rémlik, mintha azt is mondtam volna, hogy idigóinjekciót fogunk adni és mára megvonjuk a táplálékot! Mit evett ma? - támadt hirtelen a betegre.

- Tejet! - mondta az asszony félénken.

- Úgy! - az adjunkt hangja vészjósló volt, szemében villámokat vert a harag.

- Nem mondaná meg kisasszony, milyen elgondolásból cselekedett saját intenciói szerint? - kérdezte, ijesztően haragos szemeivel egész közel hajolva a leányhoz.

- Elfelejtettem! - hebegte Kasper rémülten.

- Úgy! szóval elfelejtette? És tudja maga, hogy ha egy orvos elfelejt valamit, az olykor felér egy gyilkossággal! Mi az, hogy elfelejtette? - ordított most akkorát, hogy a lámpa porcellánja megcsörrent.

- Ja, sír? - kiáltott fel, a lány könnyes arcát nézve s karját széles megvető mozdulattal lökte a levegőbe. - Ez nem dedó! Nekem felelősségteljes orvosokra van szükségem! nem feledékeny hölgyekre! Kisded sírásait intézze el házonkívül! - s hirtelen elfordult tőle, a következő ágyhoz lépve.

Kasper az ajtó felé tartott, úgy értette, hogy az adjunkt kikergette őt innen. De Köhler elkapta kezét és súgva szólt hozzá: maradjon csak, ha most elmegy, azért igazán megharagszik! nem kell a dolgot olyan komolyan venni! tudja, ő mindjárt olyan haragos!

Kasper a homlokához nyúlt, a fájdalom és ijedtség egészen megzavarta. Nem, nem lehet egyensúllyal győzni ezt! nem lehet szilárdan állni e szakadék fölött, mely rejtett érzelmi élete s a szörnyű valóság között tátong! Olyan ez, mintha maga az Isten ütné őt szíven, válaszul alázatos imáira! Óh, csak szólhatna neki! ha megostromolhatná szerelmével! Semmit sem kér tőle, csak irgalmat!

Kasper tulajdonképpen elkényeztetett lélek volt. Félénk igénytelensége eddig még megvédte őt minden inzultustól, oly szelíd volt s oly gyámoltalan, hogy nem akadt keményszívű, aki bántani akarta volna Ily kíméletlen, gonosz szavakat még senki sem mondott neki s alig képzelte, hogy ilyesmit is ki kell majd állnia. Azt belátta, hogy az adjunktnak végre is joga volt őt mulasztásáért felelősségre vonni, mint akárki mást. Azt is elismerte, hogy hiszen az adjunkt nem tudhat az ő szerelméről, egyáltalán semmit sem tudhat róla! - mégis, mégis, valahogy a magas csillagokban nem jól számították ki ezt az ütést! Igazságtalanság volt ez jog és látszat ellenére is! Ha igaz, hogy el van rendelve, hogy én őt szeressem, akkor a sors egy kis részvétet is adott volna szívébe irántam! De nincs elrendelt sors! csak buta vak véletlen van! Még annyit sem jelentek neki, hogy személyem elleni haragból bántana. Szerep vagyok csak, arra haragudott, akárki más állt volna helyemben, ugyanazon szavakkal szidta volna meg.

Egész délelőtt nem mert kimozdulni a laboratóriumból, összetörten ült, idegei még most is megvonaglottak, ahogy a reggeli jelentre gondolt. Az adjunkt arca egészen megváltozott szívében, valami hatalmas és félelmes bálványarccal nehezült el benne, félt tőle, de megvert álmaival fanatikus imádatban húzódott kegyetlen lábai elé.

A pánt, mely homlokát szorította, mind szűkebb körökre feszült, megcsavarodva tarkójánál, belenyomta fogait agyába. Szédült s füle zúgott, mint akit víz alá nyomtak, idegei elzsibbadtak s valami álomszerű bódulat lepte meg, az egész élet elzsibbadt körülötte. Kollégái hangos beszéddel zajongtak mellette, de a hang is zsibbadt volt, csak a centrifugagép zúgása tört át rajta. Különös félelmes érzés borította el: hallotta a szavakat, de a szónak valahogy nem volt értelme, hanem anyaga volt. - Adja ide a nátronlúgot - mondták neki nagyon messziről, Kasper vastagfalu üvegharang alatt állt, nátronlúg: ez nagy sárga pamutgombolyag volt és kínzóan hasonlított valamire, valami álomra, amit az éjjel álmodott s ami megszakadt valahogy, a fonal kiszaladt kezéből s elkúszálódott, kínlódva próbált visszaemlékezni, de az álomfoszlány mind mélyebbre merült, pedig néha szinte érezte ujjaival, vagy nyelve hegyén. Nem lehetett tudni, mi is az? egy íz? vagy érzés? vagy egy tárgy emléke? Emiatt a szorító fejfájás miatt nem tud visszaemlékezni rá s ez borzasztó kín, mintha életbevágóan fontos volna megtudni, minek nevezik azt a valamit, ami nyelve hegyéről gördült le, mire emlékeztet ez a szó: nátronlúg - síkos és pörgő szó: zsíros tapintású, ahogy a kezéhez ér. Most valaki azt mondta: esik az eső. Kasper fehér szálakat látott, vastag fonalakat s élesen vékonyakat, amik össze-vissza futottak és csavarodtak, mint lenszálak a szövőszéken, kínzóan pedáns geometriai rendben. Eső, ez nagyon puha és fehér anyag volt és ez is hasonlított valamihez, szinte súrolta már, néha a kásás ködből felszakadt egy villanás, de a fuldokló értelem már újra belesüllyedt egy tésztás, ragadós masszába: s Kasper hiába vergődött, hogy eleje. Borzasztó erőfeszítés volt ez, mintha egy legördülő nagy követ akarna puszta kezeivel visszatartani a zuhanástól. Minden vibrált és lengett, mint sűrű ködben reszkető lámpák, Kaszab Sári nyaka látszott most, nagy lapos fényes gyöngyökkel, fekete és terrakotta színűek, nagyon hasonlítottak valamire, gyötrelmesen és megfejthetetlenül hasonlítottak egy egészen közeli álomból! De nem is az volt lényeges, hogy hasonlítottak. Ez a hasonlóság valamihez csak kezdet volt, valami kulcs, valaminek a széle, aminél fogva az egész elsüllyedt dolgot ki lehetne emelni és megfejteni. Kasper egészséges állapotban tudta, hogy ilyen percekben éles határvonalon áll két élet között, de mind a két élet egyformán rémület, mely ilyenkor megtámadta, az az indokolatlanul halálos rémület volt, mint a lélek rémülete, mely misztikus módon testet vált - mielőtt a védelmező anyag magába fogadná.

S míg így gyötrődött az értelmüket vesztett szavak különös torz anyagaival, gondolatainak egy megmenekült kis része, mint süllyedő cseppnyi láng, harcolt kétségbeesetten, hogy legalább az eszmélet látszatát megőrizze. Ez az elnyomott, de még felszínen kínlódó öntudat valahogy a szavak értelmét is tudta még! de az anyagok tolakodó nyüzsgésében alig birta e világosságot a süllyedéstől megmenteni. Kasper gépiesen odaadta a nátronlúgot, valami gyenge megkönnyebbüléssel, hogy mégis: megérti még, amit mondanak neki! Még nem vettek észre semmi feltűnőt. Talán még nem követett el semmi helyrehozhatatlan! A téboly piszkos hullámai már ajkáig érnek, de egyelőre még sikerült mindent elrejteni!

Elviselhetetlen volt ez, emberfeletti erőfeszítés. Az egyensúlyozás tudománya különös új bravurokat követelt tőle, minden végtelenül érzékeny volt, minden hajszálon mult, egy hang, egy elhibázott mozdulat, az önfegyelem pillanatnyi elakadása összemorzsolhatta volna őt, mint iszonyú gépezet. Az üvegharang szinte légmentesen zárta el a világtól, süket csönd volt körülötte, a szavak értelme messziről jött, vékonyan szivárogva, el-el akadva - csak anyaguk volt tolakodóan sűrű és vastag, nyálkás és mozgékony s már megtelt velük a szoba. S most egy új támadás jött s ezt is titkolni kellett, iszonyú óvatossággal, oly félelemben, melyet csak álmaiból ismert. Úgy érezte, hogy lábai egyre nehezebbek lesznek, vastagok és súlyosak, már egészen csípőig dagadt, szédítő gyorsan hódítva tért a testben. Egyik lába már akkora, mint mammuth lábai, egyetlen ormótlan tömb, formák és tagolás nélkül, oly súllyal tapadva a földre, mint tömör szikla. S karjai is nőni kezdtek, terpedni, duzzadni, már egész teste irtózatosan nagyra dagadt, alig titkolhatóan, alsó teste mint óriás szobor nyomta a földet s karjai a mennyezetet taszították, csak a feje maradt kicsi és kemény és könnyű, nagy duzzadt puha ujjaival érezte, milyen kicsi a feje, milyen nevetségesen apró! de belül a nyelve mégis óriási volt, püffedt és kocsonyás.

Óh, milyen rettenetes megkönnyebbülés lett volna azt mondani: rosszul vagyok, haza szeretnék menni! ágyba szeretnék feküdni! aludni szeretnék! De ezt nem volt szabad, ez életveszélyes volt. Ilyenkor nem tudott beszélni, s valami kétségbeesett akarat nem is engedte! A szavak veszélyesek voltak, kétértelműek összecserélhetők voltak! Az önuralom sem képes lehetetlenre! A nátronlúgot szó nélkül odaadni - ennyi még telik az erőből. De egy egész mondatot kiengedni ebből a zűrzavarból - nem, ez őrültség volna! öngyilkosság! A szavak borzasztóan törékenyek. Matériájuk most egészen ellenőrizhetetlen. A szavak árulók lehetnek! Mert ki tudja, melyik percben szakad át a gát, mely oly vékony s oly szédítő súllyal terhelt! Ki tudja, mikor szakad át - s dűl keresztül korlátjait szakítva a téboly szennyvize!

*

Kasper a folyosóról jött, egy halom kórtörténetet cipelt a hóna alatt, a laboratóriumban akarta az új vizsgálat eredményeit bevezetni. Köhler felugrott, mikor a lány belépett a laboratórium ajtaján s örvendezve jött eléje.

- Az ilyen sok pigmentet termelő férfiak rendszerint igen kedvelik az efajta gyenge tejszínes csibehúst! - mondta Hajdú, de hirtelen elhallgatott, Kasperra bámulva.

- Jó hogy jön! - mondta Köhler. - Már megcsináltam a szegény Simkó bácsi mikroszkópvizsgálatát. Hát megjött a tüdőgyulladás! Nézze csak mennyi pneumococcus hemzseg!

Köhler újabban közös betegeik állapotának részvétteljes megtanácskozásával mesterkedett elő beszédtárgyakat, ez nagyon jó módszer volt, Kasper mindig nagyon érdeklődött s valami meghitt bizalmasság fejlődött ki közöttük.

Kint a folyosón most csengők vijjogásán, ajtók csikorgásán, lift zúgásán át felhangzott az adjunkt hangja. Mély hangja volt, átható s mindent elöntő, mint messziről jövő tiszta harang. Kasper iszonyú szívdobogást kapott, s alig tudta türtőztetni magát, hogy ki ne szaladjon újra a folyosóra. - Milyen szerencsétlen vagyok! - sírta belül - éppen most kellett ide bejönnöm! ha egy percig még kintmaradok, láthattam volna! még nem is láttam ma!

Oda se figyelt Köhler szavaira, már nem érdekelte a Simkó bácsi metilénkék preparátuma, hát meg fog halni, istenem!

Sebesen írt a kórtörténetek rubrikázott rovataiba, sietni kellett, ha elvégzi, jogosan és feltünés nélkül kimehet. Talán még ott találja az adjunktot, hátha cigarettázik a folyosón, ó már csak mehetne!

S pár perc múlva, mintha üldöznék, rohant ki a kórtörténetekkel a folyosóra. De senki sem volt kint, végigfutott az egész derékszögön, csönd volt, sehol egy lélek se járt.

A folyosó teljes négyszögben rámázta be az udvart, egyik oldalán a kórtermek ajtajai nyiltak, másik oldalon pedig sűrű egymásutánban ablakok, az ablakok szembenéztek egymással, s ha valaki az ablakfülkébe állt, jól láthatta a szemközti ablakon át a tulsó folyosót s az ott mozgó alakokat s a távoli kórtermek gyakran nyíló ajtajait. Kasper, ha végigsietett a folyosón, nyugtalan szemeivel nemcsak a maga előtt nyúló térséget futotta be, szemei keresztülszaladtak minden ablakon - hátha az adjunkt a folyosó ellenkező oldalán látható? És sokszor látta is őt, ajtón kilépve, vagy csak sebesen elrobogva az ablakok előtt, olykor látta állni a tulsó ablak fülkéjében, magasan kinyúlva egy csoportból, sűrű cigarettafüstben. Ablaktól ablakig futva, sokszor minden szemközti ablakban ott látta őt! fehér köpenyben felvillanva, tünékenyen, mint jelenést. Kasper előtt úgy tünt fel, mintha az adjunkt is futna, de mindig ellenkező irányban! mintha azt akarná mutatni, hogy elérhetetlen s megfoghatatlan. Kasper eszelős futásnak eredt, hogy beérhesse ott a tulsó oldalon, de sohsem találta meg, az adjunkt, míg ő odaér, eltünt, mintha föld nyelte volna el. Ilyenkor futástól és fájdalomtól lihegve állt meg, mintha nemcsak az emberek, de még sorsa is csúfot űzne belőle. S előfordult, hogy ily percekben az adjunkt hirtelen valósággal megjelent előtte, a lépcsőház felől jött a földszintről, vagy egy magasabb emeletről lefelé, gúnyos mosollyal arcán, mintha tudna Kasper képzelődéseiről, s megvető szájrándítással felelne esztelenségeire.

A kórtörténeteket bevitte a 6-os szobába s elzárta őket az asztalfiókba. Ajkait rágva, lehajtott fejjel bandukolt vissza a laboratórium felé, a sóvárgás egy pillanatnyi találkozásért egészen elhalványította.

A laboratóriumban bent ült az adjunkt, Kasper megtorpant az ijedt örömtől, amikor megpillantotta. Az adjunkt be-benézett ide többször napjában, de sohasem ült le. Különös dolognak kellett történnie.

Soltész doktor mellett ült, együtt hajoltak a mikroszkóp fölé, Soltész ceruzával kezében számolt.

Vérsejteket számolnak - gondolta a leány - ki a beteg vajjon, akiért az adjunkt ennyire érdeklődik?

Soltész doktor nagyon halvány volt, ez feltünt most Kaspernek. Mikor felállt, tántorgott, az adjunkt gyengéden megfogta vállánál.

-Telefonált már? - kérdezte tőle. - Jövök magával, legjobb azonnal túlesni rajta.

- Ez a hülye már reggel óta számlálgatja a fehér vérsejtjeit - mondta Hajdú, mikor az adjunkt és Soltész kimentek - kérdeztem tőle, mi a fenét babrál annyi ideig, nekem is kell a mikroszkóp. De nem szólt semmit, hogy vakbélgyulladása van!

Alig másfél órai távollét után az adjunkt már visszajött a sebészetről, egyenesen a laboratóriumba jött.

-Már túl is van rajta - mondta - minden jól ment. - Hangja gyengéd volt s szokatlanul kedves és intim. Látszott, hogy kötelességének érzi a kollégákat tudósítani kartársuk állapotáról.

Kasper, ha jelen lehetett valahol, ahol az adjunkt tartózkodott vagy beszélt, mindig ráfüggesztette tekintetét, ezek voltak életének legszebb percei, nem, ez volt maga az élet! Egy pillanatot sem veszített volna a boldogság röpke lehetőségéből, de ez nem volt feltünő. Az adjunkt oly jelentékeny és fontos személyiség volt, hogy akárhol feltünt alakja, mindenki őt nézte, parancsot várva, vagy tiszteletből. S az adjunkt sohasem nézett vissza Kasperrel, bámulhatta őt nyugodtan, nem állt útban, az adjunkt átnézett rajta, mintha üvegből volna.

De most váratlan dolog történt: az adjunkt visszanézett! Mélyen és jósággal nézett vissza a lány szemébe, Kaspert a gyönörnek ez az egész váratlanul jött hulláma majdnem feltaszította. Szíve repesett, valami újjongó és csodaváró varázsban, a csoda közeledett, a nem remélt és nem álmodott csoda: az adjunkt odajött hozzá s kezeit a lány vállára tette:

- Hát maga mit csinál? - kérdezte. - Kasper a szavaktól és érintéstől igézetten nem tudott felelni.

Mint a csoda, oly rövid ideig tartott, az adjunkt már régen kiment, de Kaspert a sohasem érzett gyönyörűség még mindig rázta édes, apró remegéseivel.

Hajdú égő cigarettájára egy kicsi pirulát helyezett nagy óvatosan, a cigaretta tüzétől a pirula vastag pelyhekbe bomlott, s mint kibontott tollpárna, röpültek szét könnyű pelyhei a levegőben.

- Ez a hű-hó játék - mondta Hajdú és Kaszab Sári nevetve nézte.

(Folyt. Köv.)