Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 23. szám

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: A DÓM KÖRÜL

Szokásom délután öt és hat óra között, mikor szép asszonyok cipős dobozzal és otthoni szabásra szánt ruhaanyaggal sietnek a Kärntner-strassen, a dóm körül sétálni. Hunyorgok, méricskélek, mint a szemmérték után dolgozó középkori pallér s szégyenlősen egy pirosfedelű kalauzt dugdosok egyik kezemből a másikba. Így horgászom a magam embereire.

Borotválatlan, elhanyagolt külsejű, kövérkés férfi áll mellém, a mellén zsírfoltkoszorú, mint a javíthatatlan álmodozóknak, akik nem tudnak rendesen az evésre figyelni. Ajkán vékony nyál futkos, a végén kicsi buborék, amely időnként elpattan s leszivárog háromnapos borostájára. Igazi félbemaradt ember, mindenféle régimódi dologhoz ért és semmire se vitte az életben. Párizsban voltak ilyen barátaim, délben az üzleti forgalom csúcspontján fel-alá lézengtek a Szajna-parton s szórakozottan nyitogatták a könyvárusok könyvét. Aztán hirtelen megálltak s a járda közepén elmerültek egy színházi klakőr emlékirataiban. Úgy látszik Bécsnek is jutott belőlük.

- Celtes Konrád sírját keresi? - kérdi a világ legtermészetesebb hangján. Ha elbámulok, rögtön tudja, hogy nem érdemes velem foglalkozni. De ha tudok róla, ezzel a kérdéssel már a markába ragadott. Szerencséje van, csakugyan Celtes sírját keresem.

Mindenhez ért, lefordítja a latin feliratokat, megfejti a sír-jelképeket, négykézláb szimatol egy eredeti római vésés után, s elmondja a kitért zsidó tanácsúr történetét, aki falba illesztett sírtábláján behúnyt szemmel imádkozik egy behúnytszemű megfeszítetthez. Hirtelen megakad.

- Tőlem aztán lehet tanulni, mi? - kérdi élesen. Megnyugtatom s kérdem, hogy vezető-e? Kicsit gondolkozik.

- Foglalkozom efféle régi dolgokkal. Építész vagyok.

Szóval félbemaradt építész. Most látom csak, hogy nincs nyakkendője.

- Persze vezetek is, de kizárólag egyetemi hallgatókat. Mutassa azt a könyvet.

Megnézi a kalauz címét, de nem veszi kézbe. Egyetemi tanár, beérkezett ember, négyszobás lakás tulajdonosa írta.

- Ismerem - mondja szórakozottan, - az újabbkori rész tűrhető. De a dómról semmit se tud. Erről a templomról nem lehet tudományosan hasalni, ennek minden kövét meg kell előbb mérni. Ez nem papiron készült!

Látszik, hogy képzeletben százszor újjáépítette, kőfaragókkal pofozkodott, fuvarosokkal alkudott, talán éjjel is kiszaladt a térre s kétségbeesetten szögellte az épülő északi tornyot, hogy csakugyan kifelé roskad-e? Egy titkos kézjegyhez húz, a hajdani főpallér véste bele. Úgy is tudom, hogy hazudik: az ősi kézjegy tőle való.

Tünődő ember létemre ezektől a találkozóktól rettegek leginkább. Egy kicsit a jövőmbe látok ilyenkor s így szólok magamhoz: most még hagyján, de mi lesz veled harminc év múlva? Akkor már te is csak haszontalan régi dolgokhoz értesz s a hidak alatt hálsz. A borostás ember zsebredugott kézzel himbálózik mellettem s rá-rásandít a kalauzra. Talán egyetemi kollégák voltak a szerzővel, aki azóta meggondolás nélkül, rettentő iramban írta tizenegyedik könyveit a megelőzőleg végigszagolt tíz könyvből, mialatt szegény barátom a templomban: az igazi forrásnál vesztegelt.

Amikor tovább megyünk, megkérdi a nemzetiségem. Gyanakvó ember létemre mondom, hogy lengyel vagyok s a jezsuitáknál nevelkedtem. Biccent, úgy látszik, éppen csak kíváncsi volt rá. Gyorsul a járása, közben a templom háta mögé kerülünk: most mutatom a legremekebbet, mondja türelmetlenül. Egy négyszögű mezőkre osztott domborműsorozat Jézus pörét és utolsó útját ábrázolja. Ismerős arcú emberek a vádlók, lovaglócsizmás bíró ítélkezik fölötte, ismerős kucsmájú vadászok görbe kürttel csődítik a népet a golgothai látványhoz. Az építész megelégedetten fuj egyet.

- Husziták. Hiszen ismeri a régi huszita süveget.

Csakugyan huszita föveget és vértet viselnek. A dombormű a vallásháborúk idején készült, mikor a huszita borzalmak dédapó-meséi fölelevenedtek a megbolygatott képzeletben. Kérdem, ki a négy ember, aki Krisztust a bíró elé viszi? Savonarola, Husz és Kálvin, feleli.

- Leghátul áll Luther. Nézze milyen beképzelt a pofája.

Csúf legény az igaz, de bizony a többi se esett messze az ördögtől. Mégsem mond azokra semmit. Csak Lutherre, a német eretnekre.

Most aztán átutazó patagon vagy izlandi létemre is kitalálnám, hogy a dunamenti pokol kapujába értem. Eszembe jutnak az édes francia templomok, amelyeken az ördög csakugyan ördög: szőrös füle van s nem holmi süvege, amelyről ki lehet találni az anyanyelvét. Ez a kövér, rendetlen kalauz mégsem olyan élhetetlen, mint először gondoltam: legutoljára mindenkinek azt mutatja, ami nemzetiségi szomszédját legjobban gyalázza s így a kötelező művészi gyönyörűségen kívül igaz emberi gyönyörűséget okoz. Ha magyarnak vallom magam, most talán valami szláv istentelenségben gyönyörködnék, amit a császár parancsára az istenfélő bronzöntő valamelyik falon megörökített. Alkonyodik, a dóm sötét északi oldalán egy félbemaradt torony néz csonka nemzetek vizére, a Dunára.

Kérdem a barátom, mért nem ír könyvet ennyi tudással? Úgy látszik, várta, sőt elvárta ezt a kérdést.

- Nézze, a templom történetét megfelelő képekkel csak ötvenezer schillingért adhatom ki. Erre pedig egyelőre nincs pénzem.

Mindenképpen a lelkembe lát. Valamikor én is könyvkiadáson törtem az eszem s naphosszat szoroztam és osztottam az ívek és előfizetők számát. Tapasztalatból tudom, hogy egyetemi hallgató fiam lesz, mire összegyűlik az ötvenezer schilling!

Elváláskor öt schillinget nyomok a markába. Magam is megdermedek, amikor ezt a rettentő nagy pénzt, ezt a fejedelmi felülfizetést a kezében látom. Valami démon sarkallhatott, egy pillanatra talán elvetélt könyvem előfizetőjének képzeltem magam. Kissé csalódottan elteszi, félig fölemeli a mutatóujját s indul.

Ha jól meggondolom, ez volt a legéletrevalóbb ember, akivel valaha találkoztam.

De azért másnap ismét a dómnál sétálok, ezúttal a déli tornyát nézegetem. Szép torony, angyalok segítségével épülhetett ilyen magosra. Egyszer láttam is egy régi rajzot arról, hogy miképpen készült a régi világban egy ilyen székesegyház? A lábánál kőművesek, fuvarosok, habarcskeverők sürögnek, az állványok fölött növendék angyalok keringenek s meg-megérintik a friss ragasztót, hogy jobban tapadjon.

Egyszerűen, tisztán öltözött emberke áll mellettem, alig ér a derekamig. Jöjjön egy kicsit errébb, mondja, mutatok török golyókat a falban. Kicsi nézegetés után találunk is benne eleget, noha a ravasz bécsi püspök az ostrom alatt állítólag lófarkat is tüzetett a toronyra. Amin aztán Starhemberg főkapitány úr nyilván jót nevetett, mert ő meg olyan lengő ősz szakállt mutogatott a sáncról a töröknek, mint egy igazhitű próféta.

Az öreg szerényen vár, nem erőszakoskodik, mint a másik kalauz. Őt is a válság sujtotta: leépített templomi vezető. Üres irodatiszti táskát szorongat a hóna alatt, elmult hatvan éves, senki se kér a szolgálatából. Most a meredek s nagy tetőt nézzük.

- A cserepek három színe magyar szín - mosolyogja, - magyar cserepes csinálta. - Kis idő mulva még egyszer megnyomja: magyar mester csinálta.

Miután nagy nehezen kitalálom, hogy ő már rég kitalálta a fajtám, megmondom, ki vagyok.

- Tudom, tudom - bólint s rövidre nyírt sűrű fehér haját előre borzolva, magyarul folytatja: tudok magyarul. Harminc év előtt a Vampeticsben voltam.

Talán Bánffy Dezsővel vacsorázott.

- Schöne Zeiten. Ich war damals pincér im Vampetics.

Olyan tiszteletreméltó úri egyszerűséggel mondja, mintha mégis csak együtt üldögélt volna Bánffy báróval. Ki tudja, talán ő téved, amikor harminc évre visszapillant? Talán eszét vette a nagy nyomorúság s csak most képzeli, hogy kiszolgálta a magyar urakat, holott a vendégük volt.

- A Vampetics ma is kinn van a ligetben - vigasztalom, - csak másképp hívják.

Nem érdekli s eltereli a szót a szép időről, amelyre Dante se szeretett visszaemlékezni. Megérinti a karom, visz tovább a templom körül. Ez a körséta is a szebbik multjához, ahhoz a háború utáni félmulthoz tartozik, amikor az egész világ utazott. Összehúzott tekintettel, feszült arccal, megfeszített háttal megy előttem: a fizetetlen, elbocsátott vezető valami ritka látványosságot keres, hogy egy iszonyú belső hangnak felelhessen. Értse meg az a rettenetes hang, hogy ő mégis csak kitűnő vezető volt, lám ennek a fiatalembernek is csupa érdekes dolgot mutat! Szinte csüngök rajta: együtt küzdünk a titkos számonkérő hang ellen. Ez román s ez gót? Nem bízza el magát, nem ugrik be, de nem is gyanakszik, egyszerűen tudomásul veszi túlbuzgó modorom. Befelé azonban láthatólag megnyugszik, mint aki élete végén, elhagyatva egy elvi jelentőségű pört nyer. Benne nincs hiba, most is fujja a leckét, amit a jó sekrestyéstől tanult. A világért se tesz hozzá semmit: a dómba temetett III. Frigyes, Lotharingiai Károly vagy Szavojai Jenő úgy állnak előtte, mint három kaszinói úr, akiknek a Sacher étteremben se lehetett azt felelni, hogy sajnáljuk, mára nincs különszoba.

A belső hang elcsitul, mit akar még? Megszállottan kering a templom körül, mint Sándor pápa a vatikáni aranyzsákok körül. Meg akar jutalmazni: magyar emléket keres. És Isten, aki sok csodát tett a hű Habsburgok templomával, rajtunk is megkönyörül. Az északi falból egy szószék dudorodik ki, fölötte lófarkas zászlót taposva egy szerzetes készül a mennybe. A kis ember megáll, egyszerűen, keményen mondja:

- Itt beszélt Kapisztrán a bécsiekhez, mielőtt Belgrádot megvédtük volna a török ellen.

A «mi»: mi ketten vagyunk, futó mozdulattal előbb rám, aztán magára mutat.

Kicsi kis pincér, aki Hunyadi mellett szolgált Nándorfehérvár ostrománál. Ma éjjel a megroskadt öreg kormányzó megjelenik álmában s arany kardot nyom filigrán kezébe, amellyel harminc év előtt a paprikás csirkét egy milléniumi szerelmespárnak felszolgálta.