Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 20. szám · / · GOLLUB MÁRIA: BUDAPEST VII. SZÖVETSÉG U. 17B (2)

GOLLUB MÁRIA: BUDAPEST VII. SZÖVETSÉG U. 17B (2)
REGÉNY
4.

II. EMELET 13.

Kovácsné kora hajnalban kelt fel. Még sötét volt, az éjjel árnya ott nyűgösködött az ablakon, kint-bent fekete volt minden, amikor elhagyta az ágyat. Azt a tűrhetetlen ágyat. Egész éjjel egy szemhunyásnyit nem aludt s mikor már gondolta, hogy végefelé jár az éjszaka s az ébresztőóra foszforos mutatói és számjai a hajnalt hirdették, tovább már nem bírta az ágyat, a fekvést.

Csöndben, mintha árnyék mozogna az árnyékban, szedte magára ruháit, felöltözötten kifolyt a konyhába, egy ideig állt a másik sötétségben, ami éppen olyan volt, mint az, amelyikből kiszakadt; aztán, amikor nem bírta az állást, belerogyott a székbe, melyet kitapogatott, rákönyökölt az asztalra; a hideg viaszosvászonnal letakart asztalra, mely csak úgy lehelte ki a hideget, mint akár a konyha, szoba, az egész világ.

Keze köténye zsebébe tévedt, a levélre. Amit tegnap kapott a háziúr ügyvédjétől.

Már kivülről tudta minden sorát, ismerte minden betűjét. Jól az agyába véste. Mert neki szólt; kinek is másnak? Talán annak a göthös embernek, aki mindennap soványabb és soványabb, fehérebb és átlátszóbb? Annak, aki az idén alig volt kinn a házból?! Annak, aki már nem is számít embernek, csak egy végtelen tehernek, egy akadálynak, egy koloncnak? Annak, aki beszéd helyett is köhög? Annak, aki nem törődik semmivel és nem is törődhet semmivel, mert a lélek szinte csak hálni jár beléje?... Nem, neki szólt ez a levél, Kovács Pálnénak, a negyvenöt évének; az egész életének... Annak, hogy ezért élt idáig!

Hideg volt a konyhában; ez a lakás gyorsan kihűl, pedig az este a maradék fát behányta a kis háromlábú vaskályhába. Az ember nyavalygott az este egy kis melegért, majd megfagyott. Azért is tüzelte föl. Az se legyen, ha már semmi nincs. Így jobban a levélhez illik a lakás. Hideg, mint a levél. Mint a falak, meg mint odakint a szabad ég alatt; még jó, hogy nem esik be az eső.

De most fázott. Fázva ült a székén, kucorgott, remegett. Kívül-belül fázott. Mi lesz, ha kikergetik innen? Kiteszik a vackokat az udvarra, a kapu alá, mint már látta is másnál? Mi lesz akkor, ha majd kezdik kihordani innen az ágyakat, székeket, meg még ami van?

Fölugrott. Két lépést előre ment. A feje zúgott. A halántéka lüktetett. Forró hullám csapott föl benne: gyilkos hullám.

Az udvaron megszületett az új nap. A sötétség még mindig föstötte fekete színével az ablakot, de odakint már lépések hangzottak. Jöttek, mentek; fölhallotta, amint Bruckner a feleségével cipelte ki a házból a szemeteskosarakat. A szomszédból Takács is most ment el hazulról, munkába ment, hallotta, amint vissza beszólt a fiának: «A leckéddel rendbe legyél, okosan felelj!» Takács minden reggel így megy el hazulról. Takács együtt kel a fiával. A kora reggeli keléshez szoktatja. Takácsnak csak ez a gondja. Taníttatja a fiát, urat akar belőle nevelni, azért is unszolja a tanulásra. - «Hogy ne legyél olyan rühös robotos, mint én!» - szokta mondani a fiának.

A levelet markolászta, gyűrte. Egyszerre két kézzel. Ujjai idegesen zizegtették a papírt. Takácsnak csak arra van gondja, hogy a fia tanuljon! Takács csak annak él, ez minden gondolata, mert dolgozik, keres. És mert nincs egy beteg nyüg a nyakán, pénzét nem eszi meg a patika; mert albérlőt is tartanak és az is pótol nekik.

Takácsnak jó! És még sokaknak jó! A Bruckneréknak is! Meg a borbélyéknek és még egy párnak itt a házban. Talán senkinek se megy ilyen rosszul ebben a házban, csak nekik?! Neki!

Kovács a szobában elköhögte magát; fölébredt. Hosszan, szárazon köhögött, szinte hörgött. Kovácsné mint bűnbánat gondolta: - A szomszédból kellene kérni cukrot, citromot, fát, egy kevéskét, legalább annyit, amennyi az embernek elég. A szomszédból, Takácséktól vagy Vellaiéktól?

Keserűen ingatta fejét. A szomszédoktól már annyi sokszor kért és soha nem adta vissza, mert mindig csak annyi jött, amennyi ideig, óráig elég volt nekik. Fölösleg soha nem akadt... Szégyel már a szomszédok elé kerülni, mint ahogy a szenes és fűszeres elé is. Azért is köszön azoknak olyan nagyot, amikor összetalálkozik velük. Alázkodik, görnyed előttük, nehogy eszükbe jusson kérni az adósságot, a kölcsönt... És még mi lesz, ha a háziúr kihordatja őket...

Hirtelen a szekrényre gondolt. Az egyik szekrényre, amit a nyáron el akart adni. Azért a borbélyné valamennyit beígért. Keveset ígért, nagyon keveset. Olcsón akarta; olyan olcsón, mint amennyiért a székeket vette meg. A két szobai széket. Stollné ki tudja használni az alkalmat, a más szorultságát. Olyan, mint a hiéna. Nem azt nézi, hogy mennyit ér az, amit meg akar venni, hanem hogy az eladó mennyire van megszorulva. Ezért nem is adta el neki akkor a szekrényt.

De most el kéne adni! Minek is nekik két szekrény, amikor egybe is alig akad holmi? Minek? És az embernek reggeli kellene... Igaz, hogy most még nem lát pénzt érte; azzal is megváratja a borbélyné. Mert a Stollné ráér!

- Eladom a szekrényt - mondta halkan magában. Pár pillanat mulva hozzátette: - Ha Stollné még megvenné?!

Most kétségeskedett, a borbélyné hátha már vett másikat? Megijedt, hogy erre az eshetőségre gondolt, de azután, hogy önmaga hitét erősítse, elnyomta kétségét; ilyen olcsón Stollné sehol nem kap szekrényt. És nagyon rávetette a szemét. A nyáron is, azután, hogy visszament a szekrényvásár, egy hónapig ha találkoztak, Stollné mindig azt kérdezte: - «No, adja-e annyiért?»... Nem, a borbélyné még nem vett szekrényt, mert sajnálja rá a pénzt és alkalomra vár. Negyedáron akar venni.

- Eladom neki a szekrényt! - mondta határozottan. Ez az elhatározása végleges volt, akármennyiért is, de odaadja. Mert kell a pénz! Már el is képzelte a fal melletti üres helyet, ahol most még a szekrény áll... Ott üres lesz, mint a pamlag helye, az éjjeliszekrények helye, meg az asztal körül két székhely. Azokat régebben adta el, ennek-annak, hándlénak, aki megvette. A nagyszőnyeg hiányát is érezte most; olyan csupasz a szoba padlója, mint a meztelen tenyere. És a szekrények is üresek, alig van bennök valami... Sok mindent eladott már, potom árért, ahogy vitték, ahogy kellett a pénz. És ahogy most is kell, amennyiért most a szekrényt is meg fogja venni Stollné.

Fájás markolt a szívébe. Mélyen beléje nyúlt az üresség. Mintha a lelkéből hiányozna. A lelke lenne csonka. Mintha minden jó kiveszett volna a lelkéből, az életéből s csak a rossz, a fájdalom ülepedne benne. Mélyen lent. Ott, ahol a rémnagy üresség van. - Istenem! - sóhajtotta keservesen - meddig lesz ez így?

Kovács ismét köhögött. Hosszabban, mint az elébb. Olyan fuldoklási formán és erősen hánykolódott az ágyban. Kovácsné nem bírta el ülve, felugrott, besietett a szobába, odavitte urának az ágyhoz az edényt. Azzal a kezével fogta meg a tálat, amelyikben a levél is volt.

- Eeeh, eeeh - nyögött a köhögés után Kovács. - Fiam, adjál teát! Eeeh, jó meleget, inkább forró legyen! Aztán abból az orvosságból is! - intett fejével az asztal felé.

Kovácsnét, mintha szurkálnák a szavak. Izgalom fogta el; sírás fojtogatta a torkát, a mellét és vad lázongás kerülgette. Azért állta a kérdést és mint gép rábólintott:

- Mingyárt!

Egy pillanatig még nézte az urát, amint ott lihegett. Akkor az orvosságot odavitte. Meg a kiskanalat. Töltött a kanálba, beleöntötte ura szájába: keze remegett, majd leöntötte a férjét. Az üveget, kanalat letette a székre, aminek karfáján az ura ruhája lógott. Már kéthónap óta, mert az ember nem engedi a szekrénybe tenni. Azt mondta: «Én még fölkelek!»

Kiment a konyhába, mintha teát akarna készíteni. Az ajtót maga után behúzta, hogy az ura ne lásson ki. Mert onnan, az ágyból, jól ki lehet látni a konyhába.

- Ne csukd be az ajtót, hadd jöjjön be egy kis meleg! - siránkozott Kovács.

Kovácsné szájaszélébe harapott s a betett ajtón keresztül visszaszólt:

- Most szellőztetek!

Mintha sajátmagának hazudott volna, kinyitotta a konyhaajtót. Nem is tudta, hogy mit csinál, csak kilépett a folyosóra. Ott kint morzsolta: cukor, citrom, fa.

Világos volt már. Homályos világos, mint késő-késő ősszel. A magasban tömör esőfelhők lógtak. Szürkék, piszkosak. Kovácsné a rácsnál állt és nézte az eget. Majd lepillantott az udvarra. Nézte a mélységet, a kövezetet. A poroló mint fekete vonal nyúlt el a lapos udvarban. Egy rövid fekete vonalnak látszott. A középen. Körülötte pedig széles hely nyilt. Síma, széles hely. A mélység. A mélység, mint puha ígéret. A kemény mélység. Ásított. Most egy nagy száj volt. - Mi lenne, ha átvetné magát a korláton? - villant az agyába, amint nézte a mélységet. Többször nézte már az udvart, a mélységet, többször gondolt már erre, néha megborzadt, néha közömbös volt; de most valahogy nem volt se közömbös, se borzasztó. Inkább csalogató. Mintha húzná, mintha unszolná; csak egy lépés, egy mozdulat, aztán már minden jó. Csöndesség, mozdulatlanság, békesség, nyugalom lesz azután.

Elszakadt a rácstól, a mélységtől; az ura teát kért. Elindult Takácsék felé. Nemakaródzó volt minden lépése, lassan is ment, de mégis gyorsan odaért. Mert ide rövid az út. És hova is menjen?

Takácsék konyhájában égett a villany. A ritkás függönyön keresztül úgy látta, mintha egy világossárga lenne a konyha s a tárgyak, alakok, a két szobaajtó élesen ütközne ki a világos sárgaságból. Az asztal mellett a gyerek ette a kávéját, Takácsné papírzacskóba tett valamit, feléje volt fordulva s érezte, hogy meglátta őt az ajtó előtt. Keze a kilincsen lógott, vajudott benne az akarat, benyissa-e az ajtót vagy nem? Akarta is, meg nem is. Állt és fogta a kilincset, tekintetét beröpítette a konyhába, rá Takácsnéra, aki őt nézte. Nem ismerte föl s csak bámult, hogy ki állhat az ajtaja előtt.

- Na, ki az? - kérdezte pillanatok mulva élesen Takácsné s nyomban utána felnyitotta az ajtót. Ahogy kinyitotta, úgy húzta be Kovácsnét. - Ja, maga az?

- Én, igen, jó reggelt kívánok! - szakadozott ki Kovácsnéból a felelet. Itt megakadt a beszédben, keze gyűrte a levelet, önkéntelenül a konyha mélyébe, a meleg tűzhely közelébe húzódott. Alázatosan, mint száguldó vihar zúgott keresztül: koldus! Sóhajtott. Alázatosan, mint minden mozdulata.

A gyerek csak most eszmélt föl, hangosan, mint egy feladatot mondta: - Kezétcsókolom!

Takácsné is fogadta a köszönést, viszonozta, miközben fürkészve figyelte Kovácsnét. És gyanakodva, mert Kovácsné csak olyankor szokott hozzá átjönni, ha valamire szüksége van. De meg is lepődött a reggeli látogatáson, mert ilyen korán még nem járt nála Kovácsné. - Talán most valami másért jött? - gondolta, és ezen keresztül eszébejutott az éjjeli veszekedés. Arra is fordította a szót.

- Na mit szól ahhoz a cirkuszhoz, ami az éjjel itt volt? Mondhatom, szép egy ház! Hogy itt egyeseknek mindent szabad, még éjjel ordítozni is... Úgy féltem, hogy az uram verekedni fog. Megveri azt a nagyszájú asszonyt! Igaz hogy meg is érdemelte volna, mert ronda nagy szája van!

Kovácsné hallgatott, melegedett és bólogatott.

- Nem is tudom megérteni, hogy mért nem fogunk össze és megyünk panaszra a háziúrhoz. A házmesterék és a borbélyné ellen. Ez a kettő a ház átka. Ez a kettő borítja föl a ház csöndes nyugalmát! - tette a gyerek iskolatáskájába a papírcsomagot.

Kovácsné bólintott és kereste a betűt, hogy megszólaljon.

- Azt kellene tenni! - igazodott Takácsnéhoz. Helyeselte, mert a cukorra, citromra, fára gondolt.

- Egy ívet kellene kőröztetni, mindenkinek aláírni, hogy micsoda vircsaftot csinál itt ez a két család. A két asszony, - mondta Takácsné. - Elhiszi, hogy a háziúr nem tudja, hogy mi megy itt végbe?

Kovácsné állhatatosan integetett és várta a csöndet, a pillanatot, amikor beszélhet arról, amiért idejött.

A gyerek lassan szürcsölte kávéját, a bögre fölött nézte az anyját és Kovácsnét, hallgatta őket két füllel.

Takácsné pedig beszélt. Részletesen, mintha Kovácsné a harmadik házból jött volna most ide, mondta el az éjjeli eseményt, mint ugrott ki férje az ágyból és rohant ki a folyosóra.

- Csak nadrág, meg papucs volt rajta, - beszélte Takácsné. - Képzelje, milyen könnyen megfázhatott volna ebben a csúnya időben?! Ez a legrosszabb idő... És mások mulatsága miatt fázott volna meg!

- Igen, igen, másokért - forgatta a szót Kovácsné. Aztán hirtelen, hogy feljött benne az ura, lökte ki magából az első pár szót:

- Takácsné nagysád, egy kérésem volna!

Takácsné ravaszkásan fordult Kovácsné felé; már tudta, hogy valami kell a szomszédasszonynak, valamire szüksége van. De most szivesebben vette, mint máskor, mert Kovácsné meghallgatta őt és igazat adott neki.

- Mondja már!

Kovácsné nyelt egyet. Nagyon megmarkolta a levelet:

- Ha nincs ellenére, adjon kölcsön pár szem cukrot, most nem akarok leszaladni a boltba! - bukott ki belőle a kérés. Szorongva nézett Takácsnéra, leste az arcát.

- Nagyon szívesen! - mondta Takácsné, de magában elsorolta gyorsan, hogy már mennyi mindent adott Kovácsnénak. Azonnal ment is a szobába; ott tartotta a cukrot, lisztet és zsírt, mert az albérlő elől mindent zárni kell. Kamrája pedig nincs.

- ...És ha volna, akkor egy fél citromot is! - nyögte Kovácsné.

- Van, van, adok akár egy egészet is, - hallotta a választ a szobából.

A gyerek megitta a kávéját, bement a szobába kabátját fölvenni. Kovácsné egyedül maradt a konyhában. Türelmesen várt, de a fára gondolt és lenézett a tűzhely aljába, ahol rendberakva sorakozott a tüzelőfa. Takácsné a szobában zörgött a papírral; odakint néma, üres csönd volt, Kovácsné alig lélegzett, mert a fát nézte. Egyszer csak villámgyorsan lehajolt, fölkapott két darab fát. A köténye alá rejtette. Abban a kezében volt, amelyikben a levél is. És kidudorodó kötényével a konyhaajtó felé fordult, hogyha Takácsné kijön, ne vegye észre. Megremegett arra a gondolatra, ha Takácsné szeme meglátja. Mit mond ő akkor; mit hazudjon akkor?

Homlokára verejtékcseppek nőttek, a lába gyengült, azt hitte, hogy menten összerogy. Arra is gondolt, hogy a fával hazaszalad és újra visszajön. De Takácsné már jött is kifelé a szobából, papírban hozta a cukrot és melléje a citromot.

- No, itt van a cukor, citrom - nyujtotta. Semmit se vett észre, azt se, hogy Kovácsné arca milyen halottsápadt, az órára nézett és rászólt a fiára: - Bélus, készülődj, siess, mert halad ám az idő!

Kovácsné sebesen kifordult a konyhából. Még köszönni is elfelejtett. Rohant haza, szégyenpír marta az arcát, meg lelkét a gyalázat. Úgy esett be az ajtaján, mintha belökték volna.

A fát a tűzhely alá, a levéllel együtt, a cukrot, citromot az asztalra dobta s ő maga belerogyott a székbe, ráhajtotta fejét a kezére. Szaggatottan büfögve jött ki belőle a sírás. Az életét, a tettét, a cukrot, citromot, a két darab fát siratta.

Aztán már hasogatta a fát vékony darabkákra, amikor benyitott Takácsné. Kovácsné kezéből majd kiesett az életlen balta. Száradt-könnyes arca nagy-nagy bűnbánat volt. Fejét elfordította.

- Kovácsné drága, ha meg nem sérteném, hívnám, hogy segítsen nekem bevasalni, mángorolni a ruhát - mondta Takácsné halkan. Kis szégyenkezés is csendült a hangjában, mert Kovácsné férje hivatalnok, irodába járt. De azért hívta őt, mert tudja nagy-nagy szegénységüket és hát Kovácsné eljárogat azért mosni, vasalni, kivül a házon. - Ha úgy ráérne... - tette utána.

Kovácsné egészen szembefordult Takácsnéval. Mintha jóleső meleget csurgatnának rá.

- Igen! - felelte. - Csak megcsinálom az uram reggelijét. - És fénytelen szemében új fény lobbant.

(Folyt. köv.)