Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 19. szám · / · Gollub Mária: BUDAPEST VII. SZÖVETSÉG U. 17B (1)

Gollub Mária: BUDAPEST VII. SZÖVETSÉG U. 17B (1)
REGÉNY
2.

FÖLDSZINT 11

Stollné, a borbélyné, haragosan forgott a konyhában. Egyedül volt az egész lakásban; Kada, a legkisebb gyerek nem számított, csöndben ült a szemetesládán és valamiféle olcsó regényt olvasott.

Kada annyira beletemetkezett az izgalmas detektívregény olvasásába, hogy alig látszott ki belőle. Olykor, amikor Stollné haragjában elrobogott mellette, egy-egy pillantást vetett rá, vajjon érdemes-e bizalmas szót váltani vele, kiönteni neki keservét, megbánását, ami miatt dúl benne a méreg?

Nem, Kada nem érdemes a bizalomra, az most se lát, se hall, akár itt sem lenne és hát kölyök, nagyon is kölyök még. Pedig Stollnénak most úgy kellene valaki, aki meghallgatná őt. Mérhetetlen megbántását. Azt a megbántását, amit Brucknerék követtek el rajta. A házmesterék! Azok a gyalázatos, irígy emberek! Azok, akik csupa zsugoriságból, hogy a telküket kifizessék és építhessenek rá, nem tartanak vicit. Inkább maguk kotorják össze a szemetet, ők söpörnek, mossák fel az udvarokat, folyosókat - és ők is rakják zsebre a szemétpénzeket... Ezek az irígy emberek, ezek a ravaszok!... Kinek is mondhatá el mindezeket, kinek panaszolhatná el magát, hogy őt, akinek boltjába Bruckner, meg a fia bejár beretválkozni, hajat vágni, nem hívták meg a Katalin-estére. Nem! Egyszerűen elfelejtették, zsugoriságból, aljasságból, csupán azért, hogy őt megsértsék, kifelejtették. Mintha csak valamiféle közönséges perszónával lenne dolguk! Mintha már a nyáron nem ígérte volna Brucknerné, az a hamis asszony!... Ha tudta volna előre! Ha tudta volna, akkor nem vette volna meg a csokrot, amin aranyszalag van. És ami ott van bent a szobában, a szekrény tetején, fehér selyempapirban. Három pengőbe került a csokor, hogy az Isten büntesse meg a házmesteréket, leginkább az asszonyt, mert az az oka.

Kitekintett az ablakon, a konyha üvegjén, átlesett Bruckcnerék világos ablakaira, melyek mögött énekeltek, zongoráztak, vígadtak, mulattak. Mintha tőrt szúrkálnának beléje, úgy fájt neki minden hang, minden akkord, ami kiáradt a sötét udvarra s onnan be a lakásokba, az ő konyhájába is... Jaj, hogy kellene neki most valaki, valaki, akárki is, mégha Grünfeldné lenne is az, vagy akár Friedné, a kofa, csak lenne valaki, aki meghallgatná őt! Vagy jönnének már haza, a férje, leánya, meg a két másik gyerek, hogy adhatna nekik enni, elvégezhetné napi munkáját és akkor ő mehetne Grünfeldnéhez, vagy Friednéhez!

Elfordult a konyhaajtótól, széles mozdulatokkal keresztül szelte a konyhát, a tűzhelynél megállt, mintha földbe gyökeredzett volna a lába. Gondolkodott. Arra gondolt, hogy miként lehetne megmenteni a három pengőt, amit virágra kiadott. Viktor jutott az eszébe, a lánya vőlegénye, a sapkás. Lujza vőlegénye sapkakészítő. Második mestersége ez neki. Az első mestersége pék. De a pékségben nem keres annyit, mintha sapkákat varr. És most jól keres; de az is zsugori. Akárcsak a házmesterék. Egy krajcárért kimenne a világból. Lujzának az eljegyzése óta nem vett virágot. Semmit se. Ha moziba is mennek, vagy kirándulnak, mindegyik a maga részét fizeti. Spórol, takarékoskodik, mindig azt mondja: «kell az esküvőre!» Hát szép az, ha a fiatalember spórolós, de ennyire nem szabad vinni! Ennyire, mint ahogy Viktor is. A vacsorát nem átalja megenni itt, ha kínálják. Meg a vasárnapi ebédet is. Már úgy veszi, mintha benne lenne a családban. Pedig attól még messze van. Még messzebb, mint már az eljegyzés. Annak is nemsokára másféléve lesz, hogy megtartották. Azóta húzódik a lakzi, úgy húzódik, mintha rétestészta lenne. Viktor, ha ráterelődik a szó, azzal tér ki: «Még nincs itt az idő! Még sok pénzt kell összespórolnunk!» Ezt mondja Viktor, de azért csak megeszi a vacsorákat, vasárnapi ebédeket... De most megfogja! Meg! Megmondja neki, hogy ne csak udvarolgasson, vőlegényeskedjen, kísérgesse Lujzát, hanem vegyen neki néha-néha virágot is... Mit is kellene kitalálni, hogy Viktor megvegye a csokrot?... Gondolkozott, törte a fejét. Sokáig. Arcán redők támadtak. A homlokán. Egyszer aztán kisimultak a redők. Ráakadt a megoldásra... Viktornak azt fogja mondani, hogy ő hallotta Lujzát virág után sóhajtozni! És hát ezért is vette meg. Ő helyette. Viktor helyett. Mert ez így illik. A vőlegény vegye meg a csokrot, ne a leány anyja!

Ezt szépen végiggondolta Stollné. Akkor gondját a virágról, a csokorról letette. Még csak annyit gondolt utána; ha Viktor drágálja, akkor olcsóbban is átengedi neki.

Így jó, igazította meg a tüzet, hogy lassan, egyenletesen égjen, melegítsen... A virág már rendben van - de a megbántás, a sértés még nincs rendben. Az még benne bujkált, izgatta, lobogtatta dühének lángját, mert Brucknerék vigadása nagyon behallatszott a konyhába.

Csak jönnének már haza! - sóhajtotta dühében. - Vagy Grünfeldné jönne át!... Csak jönne valaki!...

Tekintete ismét Kadára esett.

- Kada te, nézd meg már az apádat, hogy mikor csuk! - küldte dühös türelmetlenségében a fiát.

Kada fölnézett a könyvből.

- Majd jönnek! Tudja, anya, hogy nem alusznak ott!... Én most nem megyek! - mondta és tovább olvasta a regényt.

Stollné arca lángbaborult, haragja kipattant.

- Te taknyos, te csipás, hogy a fene evett volna meg kétnapos korodban, hát így felelsz? Nekem, a te szülőanyádnak? No megállj, csak jöjjön haza az apád! Majd adok én neked nem menni, ha én küldelek! Megveretlek, kutya, megveretlek, hogy holtod-napjág emlegetni fogod ezt a napot! Taknyos! Belebújik abba a vacak könyvbe, se lát, se hall, úgy falja, mintha marcipán lenne. Na megállj, te bitang kölyök, te!

Stollné dühében a tüzet piszkálta meg, pedig az szép, egyenletes lánggal égett. Azért rátett egy darab fát. Megkeverte a lábas főzeléket, a levest jobban a vaslap közepére tolta. Szeme egyre hányta a mérges pillantásokat Kadára, aki nyugodtan, mintha misem történt volna, olvasott tovább.

Stollné haragja lassan-lassan visszafordult Brucknerékra. Járkált, morcoskodott dühében, szótlanul, csak belülről kiabált, izgult. Újra odalobbant a konyhaajtóhoz, áttekintett a fényes ablakokra, ahol a függöny mögött Katalin-estét tartanak a házmesterék. Énekelnek, isznak, fölköszöntgetik a házmesternét, a ravasz dögöt, zongoráznak.

Otthagyta az ajtót, beljebb húzódott a konyhában. Alig hogy otthagyta az ajtót, ura hangját hallotta be az udvarról. Férje jött haza és Józsival, az inaskodó fiával veszekedett nagyhangon. Szidta Józsit, a «Süket»-et, azzal gyanusította, hogy a kasszából pénzt lopott ki.

A Süket élénken tiltakozott. A konyhában mondta:

- Az Isten vakítson meg, ha egy fillért is elvettem. Nem is tudom, hogy apa honnan veszi? Biztosan a Valér, a kedves segédura, akiben úgy megbízik, vett ki a kasszából. És énrám támad?!

A veszekedés éppen kapóra jött Stollnénak. Legalább valamerre levezetheti indulatát. Az urára támadt, a gyerekét védte. Nem mintha Józsiról nem hinné el, de így, ha nem pászol a szó, veszekedhet.

- Mert te vagy az oka; mért nem zárod el a pénzt, ha én nem vagyok ott?! - kiáltotta férjére. Végtelenül jólesett, hogy kinyithatta száját, hangot adhatott mérhetetlen haragjának, megbántásának. Ha nem is közvetlen avval veszekedhet, aki minden izgalmának az oka, de mégis van valaki, akire rátámadhat. Aztán arra, az igazi megbántójára is sor kerül! De előbb most ezt intézi el! - Te vénség, te vén hülye, hogy azt kell mondjam, hányszor intettelek, hogy a pénzt jól zárd el? Mi? Aztán nemcsak a fiad viheti el, hanem a segédurak is! Én abban nem bízok, akármilyen ártatlan is a képe... Mennyi hiányzik? Mondd, no, mondd már, ne hagyj annyit beszélni? - De nem is várta, hogy az ura feleljen, nem hagyott rá időt, hanem folytatta, öntögette ki magából a régi és új haragot: - Hányszor mondtam, János, ne bízzál senkiben, még a gallérodban se! Azt hiszed, hogy tiszta, fehér, pedig már piszkos, mocskos, fekete... Nahát, így bízhatsz a segédurakba is, meg a fiadba is! Abba a nyaffadtképű segéduradba, aki az orrán keresztül beszél. Abba, akiben annyira bízol, hogy bujnál a fenekébe, te vénség! Hát hiába fehéredett meg a hajad? Még mindig olyan hiszékeny hülye vagy?... Te, te, hogy már nem is tudom, mit mondjak neked... Mennyi pénz hiányzik?

Stoll dühösen vágta a magával hozott kistáskát az asztalra. Többször akart már szólani, de az asszony nyelve nem engedte, úgy pergett, mint az orsó. Aztán, amikor felesége elhallgatott, ő kezdett rá. Mélyebb, de ugyanolyan dühös hangon, mint az asszony, válaszolt; feleletében átfogta az egész családot, röviden, tömören elmondta, hogy micsoda nyüg és gond a nyakán a sok gyerek, s főként az asszony, a felesége. Mindenkinek kijutott egy-egy dühös mondat, egy-egy darabka elégedetlenség. De főként az asszonynak.

- Te, te átok, aki vagy! - szórta Stollnéra szavait. - Te vagy mindennek az oka, mert itthon ülsz, terpeszted a fenekedet, ahelyett, hogy az üzletben lennél. Itt hízlalod, az üzletet eheti a fene, engem meg lophatnak, elvihetik az egész bevételt. Más asszony ott van az ura mellett, a vendégek között járkál, de ez, ez itthon hízlalja magát. Csak nyüg vagy a nyakamon, te átok, te, a kölykeiddel együtt! Azt nézitek, hogy mennyit lehet belőlem kisajtolni, kiszorítani, rajtam élősködtök mindnyájan! Az egyik azért nem ad haza, mert az esküvőjére spórol, a másik nem dolgozik, azt mondja nincs munka - de ha dolgozik is, akkor sem lehet tőle érdemleges pénzt látni! A harmadik regényre költi a pénzét, azt a pár krajcárt, aminek itt lenne a helye; a negyedik meglop, futtbalra költi az én pénzemet, amit tőlem lop el!... És akkor én vagyok a rossz, a gonosz, a vén hülye! Én, akit mindig csak arra használnak föl, mindegyik, az egész család, hogy élősködjenek belőlem!... A kedves nagyobbik kölköd, a Hosszú is hogy siet visszaadni a pénzt, amit a lakzijára adtam! Ide se tolja az orrát!... Ezért hoztad a világra őket? Igazán nem bánnám, ha egyszer már fölfordulnék, megdöglenék!

Kada kiosont a konyhából. A regényt magával vitte, az átjárófolyosóba ment, ott olvasott tovább. Ott csönd van, csak a zene hallatszik, a zongorázás, meg az ének, de az nem olyan kiabálás, amilyet apja, anyja csinál. Józsi megbujt a szobában, örült, hogy anyja vette át az ő szerepét; odabent a pénzt dugta el, a szekrény alá, papirba, hogy ne találják meg, ha esetleg kikutatják.

Stoll és Stollné veszekedtek, kiabáltak, fölhánytorgatták egész életüket, küzdelmeiket; Stollnét a Katalin-este bántotta, meg újabban a pénz hiánya. Azt kérdezte folyton az urától, hogy mennyi hiányzik, de Stoll már dacból sem mondta meg.

- Lettél volna az üzletben, akkor most nem hiányzana! - kiabált felesége kérdésére.

- Mi az, már megint veszekednek, kiabálnak? - állított be Jani köszönés helyett. Kis, összehajtogatott papírcsomagot vett elő zsebéből, abba vitte el ebédjét, azt az asztalra hajította, apja táskája mellé. - Megint hangos a földszint tizenegy! Hangosabb, mint a Brucknerék murija. Az egész ház idefigyel, magukat figyeli, kint állnak az udvaron, magukat hallgatják, röhögik!

- Ki kérdezett téged? Mi közöd hozzá? - rivallt Stollné a fiára. Tányért vett elő, telemerítette levessel, az asztal végére tette, kanalat is vetett melléje. - Ne, zabálj és hallgass! - szikrázott Janira és újra az urának fordult, folytatni kiabálását, megtudni, hogy mennyi pénz hiányzik a kasszából.

Jani lemosta kezét, megtörölte és úgy ült le a leves mellé enni. Kanalával lötyködte, hűtötte, mert forró volt. Aztán evett és hallgatta apja, anyja veszekedését, az izguló hangokat. Olykor egy pillantást vetett az apjára, aki most nyakkendőjét, gallérját vetette le és ha pillanatnyi csönd állott be, akkor mint kíséret mondta bele:

- Maguk mást sem tudnak, csak örökké veszekedni!

Stoll és Stollné ügyet sem vetettek rá. Sokkal jobban el voltak foglalva, hogy egymásnak felelgessenek. Leginkább Stollné, belőle úgy ömlött a szó, mintha csöbörből öntené. Zuhogott az ember nyakába.

- Én, hogy itthon terpesztem a fenekemet?! Nahhát, ha neked annyi dolgod lenne, mint nekem, akkor nem beszélnél így! Mit gondolsz te, a szalvétákat, terítőket, hajvágókendőt ki mossa ki? Ki adja a tisztát nektek? És ki főz, ki takarít, ki tartja rendben a lakást, ki ágyaz be? Talán te, vagy a segédurad? Vagy a kedves kölykeid közül valamelyik?... Nem, egyik se, hanem én vagyok egyedül az a jó igavonó! Én e, ti csak passzióztok, urizáltok, beleültök a készbe, parancsolgattok, mint az urak! És én vagyok a cseléd!... Aztán az is, az én kölykeim. Hát ki feküdt mellém? Kit evett a fene folyton? Mi? Felelj te vén kakas! Tán a szentlélek? Vagy valamelyik szent? Mindig ott evett a fene a szoknyám körül, mindig köllöttem neked! Még most is, te vén kandur te, még most is! Alig várod, hogy hétfő reggel legyen... Mondd csak, mit csinálnál, ha az a másik három is megmaradt volna?... Akkor kötöttek volna föl, amikor hozzád mentem!

Elhallgatott. Az ember nem felelt, őt letorkolta az asszony. Az jobban bírja nyelvvel, szóval.

Lujza is hazajött. Az udvaron, ahogy keresztüljött, hallotta, meg Kada is mondta, hogy anyja, apja veszekszik. Orrát magasra tartva, száját kissé legörbítve az anyja felé, haladt keresztül a konyhán, be a szobába. Viktor ment utána, magas, barnahajú fiatalember, majd félfejjel magasabb, mint a lány. Ő is bement a szobába. Egyikük sem köszönt, csak Viktor biccentette meg alig észrevehetően a fejet.

Stollné most ebbe kapott bele.

- Na, látod! - mutogatott a szoba felé és az urára. - Itt van a drága, hazajött és mégcsak azt sem mondta, hogy bá. Egy szó köszönés se. A te lányod!... Aztán azt kívánjam, hogy nekem segítsen? Hm. Nézd csak meg szombat délután, hogy piperkőzik, hogy hogy nem ér rá a sok magavackolása miatt! - Viktorra is akart még valamit mondani, de eszébe jutott a csokor s nyelvén ragadt a szó.

- Adjon enni! - mondta szinte durván, parancsolólag Jani.

- Itt a másik, a Bugó! - hintette keserű haragját. - Nem tudsz tisztességesen beszélni? Azt hiszed, hogy kifőzésben vagy?... Hiszen ott sem beszélhetsz így, nemhogy az anyáddal?!... Ronda! - húzta el az utolsó szót. Heves lendülettel kapta el előle a tányért; a főzeléket úgy csapta bele, mint kőmíves a maltert. Már valahogy elege volt a veszekedésből, mintha nem úgy sikerült volna, ahogy kedve kívánta. Mintha az ura kifakadása, Jani parasztos modora, meg lányának orrfelhúzása, szájlegörbítése legyőzték volna. Visszarázódott a Katalin-este haragjába; azon keresztül mondta fiának, amikor eléje dobta az ételt: - Ne, te paraszt, te Bugó!

- Majomfogó? - kérdezte Jani fitymálva a krumplifőzelékre. - Egyhéten egyszer már nem is ölég?... Mért nem csinált valami mást?

- Parancsolj csak, hiszen abból lehet is, amit te hazaadsz - csattant újharaggal Janira Stollné. - Ha nem tetszik, hagyd ott, nézz rá!

Jani dörmögött valamit és evett, Stoll nézett a feleségére; ő is enni szeretett volna. Stollné elkapta ura tekintetét, nekifogott, hogy mindenkinek kiadja a maga részét. Nagyon belejött a munkába, tálalásba, gyorsan mozgott, hogy minél előbb túl legyen a vacsoraosztáson és mehessen a szomszédba, Grünfeldékhez néhány szóra.

A konyhában csend volt; a csendességben, mint könnyedén szétáradó füst terjengett Brucknerék vígsága, a Katalin-este beszűrődő zenéje, danája. Odaát énekeltek, valami új dalt fujtak széthúzó hangokkal; a zongora ütemét alig lehetett kivenni.

Stoll evett és hallgatott. Ette vacsoráját s magában számolt. A letelt nap jövedelmét számolta, átvizsgálta fejből a befolyt pénzt. Azt szerette volna tudni, hogy Józsi, esetleg a segéd úr, amint a gyerek és az asszony mondja, mennyit vihetett el. A veszekedés végére ő is pontot tett, visszahúzódott a maga hallgatag csigaházába, esténkénti végtelen csendességébe. Most ő evett és gondolkodott, számolt, semmi más nem érdekelte őt.

- Na, kisasszony, gyere már enni! - szólt be a szobába Stollné. És gúnyosan, mert a veszekedés utóíze még a szájában volt, hozzátette: - Parancsára, már terítve van, tessék a vacsorához ülni!

Lujza és Viktor kijöttek a szobából. Lujza halkan odasúgott vőlegényének:

- Anyának máma megint rossz napja van, ballábbal kelt föl délutáni álmából!

Kuncogtak egyet, Viktor hangosabban, mint Lujza, mert látta, hogy neki nem tett ki Stollné vacsorát. Pedig ma számított rá. Lujza a varrógép szélére tette tányérját, egy széket húzott oda, abba belenyomta Viktort, ő az ölébe ült. Úgy evett. Józsi, Kada helyén, a szemetesládán ette vacsoráját, tányérját ölében tartotta s a levest végigfolyatta mellényén.

A csöndességre Kada bejött. Ő már vacsorázott, még mielőtt a többiek hazajöttek volna, de, hogy azokat enni látta, ismét éhes lett.

- Anya, ha marad, akkor adjon nekem is - kockáztatta meg a kérést. A regényt eldugta, ott domborodott kabátja belső zsebében.

- Te már ettél! - kapott rajta Stollné. - Mit gondolsz, kétszer is lehet vacsorázni?

Azért mégis elővett egy tányért és a saját részét odaöntötte Kadának. Meg is mondta:

- Ez az én részem, nekem nem köll, én már mámma este jóllaktam!

Senkisem figyelt oda, ettek és hallgattak. Csak Kada bólintott némán valamiféle elismerést, köszönetfélét, de az is inkább az ételnek szólt, mint az anyjának. Lujza néha egy-egy kanállal Viktor szájába erőszakolt. Viktor ellenkezett, gyöngén és halkan tiltakozott: - Én már vacsoráztam! - De azért mégis behörpentette a kanál leveseket.

Vacsora után, amikor Stollné összeszedte a tányérokat és Lujza föltűrt blúzujjal odaállt mosogatni, Jani a szobában megtalálta a csokrot. Valamit, valószínűleg olvasnivalót keresett a szekrény tetején és úgy akadt rá. Kihozta a konyhába. A selyempapírt lebontotta róla és magasra tartotta a csokrot.

- Hát ez meg kié?... Te kaptad, Vaktyúk? - kérdezte Lujzát, az anyjára nézve.

- Ni csak, virág! - lelkendezett Lujza. - Anya, anya, mongya már, kié ez? Az enyém?

Minden tekintet a virágra fordult, csak Stollné nézett félre. Bámulták, nézték a virágot, mintha csoda lett volna... És valahogy csoda is volt, mert ebben a lakásban régen nem volt virág. Lujza eljegyzésén volt utoljára, azóta nem.

- Őszirózsa - mondta Józsi.

- Szépek - csodálta Lujza.

Jani megszagolta.

- Háp-ci! - tüsszentett mesterkélten. - Milyen csuda nagyszerű szaga van! - nevette el magát.

Stoll azt mondta:

- Lám, még erre is telik a kosztpénzből!

Stollné erre fölkapta fejét. Eddig azért nem szólt, mert még nem tudta, hogy mit mondjon; hiszen Viktorral még nem beszélt. De most már tudta.

- Nem a miénk, hanem a tizennégyesnéé. Az kért meg, hogy tegyem el neki, amíg ő hazajön. Ideküldette, én vettem át. Valakinek szánta?!... Jani, tedd csak vissza oda, ahol volt! Pakold be! - mondta kissé rejtélyesen.

Gyanakodva fogadták Stollné kijelentését, nem akarták elhinni. Lujza leginkább. Fejét csavargatta, oda-odahajolgatott az anyjához és többször, halkan, hogy a többiek ne hallják, kérdezte:

- Anya, úgye az enyém?

Stollné mindannyiszor nemet intett.

- Nem a miénk, Schmidtné biztosan Brucknernénak vette, a házmesternénak. Annak a névnapját ülik most!... Hol is lehet annyi ideig?

Meggyőzően akart beszélni, de nem sikerült neki, mert még nem volt tisztában Viktorral. Félszemmel rásandított, méregette, latolgatta, kinéz-e belőle három pengő, akár kettő is, vagy egyötven. Csak valamit is behozzon a három pengőből...

Jani, miután visszatette a csokrot a szekrény tetejére és nem talált olvasnivalót, kedvetlenül jött ki a konyhába. Kadára nézett, őt figyelte, leginkább kabátjának domborodó részét.

- Te csipás, van-e valami olvasni valód? - kérdezte öccsét. Jobban parancsolólag kérdezte és Kada már csak ezért is tagadólag rázta a fejét.

- Nincs! - mondta kereken, határozottan. Ösztönszerűleg megtapogatta a zsebében rejtőző könyvet. - Ha olvasni akarsz, akkor vegyél magadnak! Vagy vegyél ki az egyleti könyvtárból!

Jani tudta már, hogy mit tegyen.

- Csinálok a fejedre, csipás! - mondta fölényesen. - Majd én szerzek magamnak olvasni valót! - Vette kabátját és úgy tett, mintha menne kifelé. Amikor Kadához ért, hirtelen elkapta öccsét, gyors mozdulattal belemarkolt kabátja belső zsebébe és kirántotta onnan a regényt. Kada még rá se eszmélt, már Janinál volt a könyve. - Látod, már van is! - kiáltotta csúfolódva.

Kada dübe gurult. Szidta Janit, etette a fenével, Lujza, Viktor és Józsi nagyokat nevettek rajta. Még Stoll is mosolygott, amint szivarját szívta, az agyonégetett papirszipkából és dünnyögte a maga esti dünnyögését.

Mindenki nevetett Kada mérgén. Stollné ezt a pillanatot választotta ki Viktorral elintézni a csokrot. Beintette a szobába.

A nevetés még nem ült el és Kada már sírásra készült, amikor kijöttek a szobából. Stollné, mintha csatát nyert volna, úgy tartotta a csokrot. Lujzának adta. A három pengőből kettőötvenet megmentett.

- Lujza, a tied a virág, Viktor vetette velem! - mondta jó hangosan, hogy az ura is meghallja.

- Jaj, de szép, de szép! - kiáltotta boldogan Lujza, amint vizes kézzel lebontotta róla a papirt. Hirtelen egy csókot adott Viktornak. - Ez a virágért van! - susogta könnyű pirulással, mert most nagyon boldognak érezte magát.

- Nézd a Vaktyúkot! - lökte meg Janit Józsi. - Övé a virág.

Jani tovább olvasott. A könyvről föl sem emelte a fejét, úgy mondta:

- Mit bánom én?

Ezután a virág körül folyt a szó. Kada elfelejtette készülő sírását kihullatni, odacsatlakozott Lujzához, Viktorhoz, belevegyült beszélgetésükbe. Józsi bele-belegúnyolta a maga fullánkjait.

Stollné körülnézett. Minden rendben van, látta szeme a lakást és lopva kiosont a konyhából. Ment Grünfeldékhez, egy kis beszélgetésre, a Katalin-estéről...

(Folyt köv.)