Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 18. szám · / · SZÁSZ GÉZA: CSELÉDTRAGÉDIA

SZÁSZ GÉZA: CSELÉDTRAGÉDIA
III.

Minden csoda három napig tart.

Jánosházán elcsittultak a kedélyek. Az eltünt lópokrócok helyébe újak kerültek. A csendőrjárást, Marci gyanúsítását és vallatását elnyelte a torlódó napok szürkesége, egyedül Marci szívében dohogott tovább a bántódás és a keserűség. De ez is titokban, mert Marci nem beszélt róla senkinek.

Vasárnap délután bement a faluba úgy mint máskor és ott volt az esti táncnál. Felső karján az izmok még sajogtak, de azért ép oly hetykén rezegtette és forgatta a lányokat, mint máskor.

Régi szeretője, Varga Julis, akinek csókjáért átjárt éjjel az érseki majorba s aki félig-meddig okozója volt, hogy gyanuba fogták, nagyon hangosan mulatott néhány falusi legénnyel, kik kézről-kézre adták. Marci azt hitte, hogy Julis hallott valamit a lopásról és a vallatásról és ezért kerüli. Sebzett szívének a lehellet is ártott. Máskor teketóriázás nélkül lépett volna a mulatók közé és elvitte volna a lányt, ha kell, erőszakkal. Most büszkébb is, gyávább is volt.

- Vessz meg, ha nem kellek! - káromkodott magában és egész este feléje sem nézett.

Pedig Julis csak kacérkodott. Nem lett Marci az ő szemében kisebb azért, ami történt. Inkább nagyobb, érdekesebb. Hanem rosszul választotta meg a kacérkodás napját...

Ott volt Horvát Kati is, a szalmamajori első béres lánya, akiről tudta Marci, hogy hajlik feléje és Julisnak haragosa. Csak azért is körülötte forgott és kivette belőle az ígéretet, hogy másnap este kijön az országút melletti akácosba néhány szóra.

Mély érzések nem hevítették, sem Marcit, sem a lányokat. Játék volt ez, fiatalos, egészséges játék, mely csak az életnek volt komoly, nem a résztvevőknek.

Másnap este, itatás után Marci megigazította a saraglyában lovai felett a szénát és lefeküdt az istálló elé a szalmába. Szalonnáját már abrakolás és itatás előtt elfogyasztotta, most csak nézte a holdsarló előtt húzódó fellegeket. Meg akarta várni, míg mindenki lefekszik és a major egészen elcsendesedik.

Katira is gondolt, meg Julisra is, meg arra is, hogy jó volna megházasodni... De nem... egyik sem olyan, amilyen kell. Csak olyanok, mint a többiek voltak... Pedig jó volna télen ágyban hálni, minden nap meleget enni, és szeretni valakit igazán...

Nem volt senkije a világon. Anyja meghalt, apja másodszor megházasodott, régen nem látta, nem is tudja most, hol szolgál, merre lakik... Goromba, erőszakos ember volt, a második asszonnyal sokat veszekedtek, Marci félt, hogy egyszer meg találja ütni apját, és hogy abból nagy baj lesz. Azért inkább elhagyta. - Legjobb így egyedül, - gondolta magában és bánatos nyugalom szállt a szívébe.

- Marci, alszol már? - szólt rá a hetes, ki indult be az istállóba lefeküdni.

Marci hallotta a kérdést, de nem volt kedve beszélgetni, úgy tett, mintha aludna. Az ember betette az istálló lécajtaját és halálos csend borult a pusztára.

Negyedóra mulva Marci elindult a szalmamajori kis erdő felé. Csak azért ment, mert megígérte. Ahogy haladt a holdvilágos futófelhős ég alatt, egyik percben árnyékos, másik percben fényes pásztán lépegetve keresztül, úgy érezte, hogy furcsa az ég és furcsa a világ. Fel-felnézett az égre, szeretett volna zavaros érzéseiből gondolatokat csinálni, de nem talált szavakat hozzá.

- Mint egy nyáj... Mintha mérges pulik hajszolnák...

Ennyit tudott mondani a felhőkről.

Csak később tette hozzá keserűen:

- Akár csak minket... szegény embereket.

Nem volt tréfálózó, szerelmeskedő hangulatban.

- Bár ne jönne el Kati! - fohászkodott.

De azért ment.

Már látszott a kis erdő sötétsége.

Odaért... Leült az árokpartra.

Végiglátott az uton, ahonnan Katinak jönni kellett.

Közben lassanként egészen beborult.

A homályból, messze az úton, egy sötétebb folt kezdett kibontakozni.

- Végre! - lélekzett fel Marci. Felállt, úgy várta a közeledőt.

Mégis csak fiatal volt és bizsergett a vére.

De a fekete folt egyszerre szétbomlott: kettő lett belőle.

Hát ez mi?

Nézett... kimeresztette szemét... Csakugyan! Ketten közelednek.

Hirtelen, egy sejtésre, mint a villámcsapás haja tövétől lábujja hegyéig idegrázó forróság öntötte el.

A csendőrök!

Állt meredten, mint egy szálfa.

Nemsokára a fekete árnyékoknak körvonalai lettek és megismerte a csendőrsisakot a kakastollal.

Elébük álljon? Itt az éjszakában, számonkérőn, egyedül?

Karjai, melyekkel a nyolcvankilós búzásszákot, mint a tollpárnát röpítette a kocsira, szinte fájtak a görcsbe rándult izmok kidudorodásától.

Biztos volt benne, hogy így fegyvertelenül is erősebb, mint azok ketten teljes harci felszerelésükkel. Golyóval a szívében is meg tudná fojtani mind a kettőt.

Habozott.

Aztán erejének érzetében, megvető büszkeséggel valami megbocsájtásfélét érzett és hátrább húzódott a fák közé.

Hadd menjenek! Nem fog rájuk gondolni többé.

De azalatt a csendőrök is észrevették, hogy valaki áll az erdő szélén és hogy közeledtükre eltünik.

- Ki az? Ki bujkál itten? - kiáltott be a fák sötétségébe az őrmester, mikor odaértek.

Azt hitték, jámbor fatolvaj lehet, ki szólításukra, mint a nyúl fog elillanni az erdőben és meg nem áll hazáig.

Marci pár pillanatig tétovázott.

Fojtogató, hideg keserű düh húzódott fel melléből torkába. Hát ha ezek jönnek, mindig meglapulni, bujkálni kell? Miért?... Miért?!

Szaggatta agyát ez a kérdés, mintha éles karmok dultak volna benne

Most már azt is szégyelte, hogy akkor egyszer tűrte zsarnokoskodásukat. Elfelejtette, hogy akkor az volt az erő és a virtus.

Kilépett a fák közül és megállt egyenesen az őrmester előtt.

- Én vagyok itt. Balog Márton.

Hangjából nem lehetett észrevenni belső háborgását, hangja nyugodt volt és büszke.

Az őrmestert azonban bosszantotta ez a hang. Így nem mert még előtte megállni senki. És a hiábavaló vallatásra, a kudarcot vallott nyomozásra is emlékezett.

- Te vagy az! Te pokróctolvaj! Mit keresel itt? - mondta mérgesen.

Marcinak lüktetve zúdult fejébe a vér, de összeszedte minden erejét és nagyot nyelve válaszolt. Hangja azonban tompa volt és rekedt.

- Nem ártok senkinek. Menjenek útjukra.

Az őrmester felfortyant.

- Te küldesz minket? Te vakarcs! Megállj, majd megtanítlak. Pista, vedd csak elő a bilincset.

- Bilincset? Én rám? - sziszegte fogcsikorgatva Marci.

Zúgott, szikrázott a világ körülötte és iszonyatos öklével lesujtott az őrmester fejére.

Az őrmester fejjel alacsonyabb volt, mint ő, szélesvállú, zömök, erős ember, de ez a csapás elég lett volna egy tuloknak. Nyikkanás nélkül esett össze, mint a rongy.

A másik éppen a táskában kotorászott. Döbbenetes ijedelemmel kapott puskájához és rángatta volna le válláról. De már nem volt ideje. Marci balkezével megmarkolta csuklóját, jobb kezével pedig átkulcsolta torkát. Tébolyos erővel fél kézzel felemelte az embert nyakánál fogva és rángatta veszettül, akárcsak egy kölyökmacskát. Már régen halott volt, mikor ellódítva magától, ledobta a földre.

Aztán ő is megtántorodott és zihálva támaszkodott egy fának. Még mindig lángolt benne a düh és izmainak feszültsége alig akart ellanyhulni. Körmeivel vájta a fa kérgét és szitkozódott.

- Hát erre kényszerítettek! - nagyot köpött és nézte vérbeborult szemmel az elterült testeket, a jól ismert ruhában, az elgurult sisakokat, a puskát, a szuronyt, a rézgombokat, melyeken a hold fénye játszott.

Dörömbölő szíve elcsendesedett és forró gégéje szívta erőlködve a friss éjjeli levegőt, mellyel nem tudott jóllakni.

Elindult lassan hazafelé. Nem érzett lelkifurdalást, inkább szomorú megkönnyebbülést. Mintha valami, ami a világon görbe volt, kiegyenesedett volna.

- De mi lesz holnap? - villant meg hirtelen eszében.

Megállt és ökölbe szorított kézzel gondolkozott.

- Lesz, ami lesz, - felelt meg magának és megrántotta dacosan a vállát. - Ha kérdeznek, felelek.

Kiegyenesedett, hatalmas termete szinte megmagosodott és öklével megütötte mellét, hogy döngött, mint a dob.

- Igen. Én voltam, - szólt gőgösen és majdnem hangosan bele az éjszakába.